A sapkás témára visszatérve (tudom, tudom, a múlt héten a görény, most
meg ez, de a görény is aktuális még, tényleg), összefutottam a fiúval
is tegnap este, mert összefutnivalónk volt, eleinte igen viccesen
viselkedett, mondta is, hogy próbál spontán lenni, hogy jól nézzen majd
ki a blogomban, bár úgyis mindegy, mert a munkahelyén le van tiltva,
úgyhogy csak 2-3 napos késéssel tudja olvasni a google által tárolt
verzióban. Ezzel fény derült arra is, hogy ki az az elmebajnok, aki
rendszeresen a nesztelencsiga keresőszóval keres rám (én vagyok ezen
kívül a “szingli élet ma magyarországon”, a “macska temető” és a
“mellszőrzet” is egyébként), de aztán komolyra váltott, és megkért,
hogy segítsek az elmebaján, mint szakember (elmebajban tényleg), mert ő
szenved, és keresi a szenvedést, és az nem jó. Akkor kilátásba
helyeztem, hogy lesétálunk a dunapartra, és belököm szívesen, majd (itt
már kint grasszáltunk megint az első kocsmánkon túlhaladva)
felszólítottam, hogy legalább lépjen ki az autó elé, de az kikerülte,
szemére is hánytam, hogy igazán rávetődhetett volna (mindig is
szerettem volna mediátor lenni a turulon ülő öngyilkosok mellett).
Végső megoldásként felajánlottam azt is, hogy vegyen be egy csomó
altatót, és én majd tartom az arcát fölfelé, hogy ha esetleg kihányná,
akkor is visszafolyjon a tüdejébe, ami nem segíti a légzést, itt mintha
kicsit megbántódott volna, pedig szavaim élét nagyban enyhítette, hogy
fél kézzel egy facsemetébe kapaszkodva adtam elő őket, miközben a
nevetéstől potyogtak a könnyek a szememből. Meg is kellett indokolnom,
hogy nem magam miatt kívánom a halálát, hanem mert még annyi bánat és
szenvedés vár rá, hogy érdemesebb talán ezek elejét venni.

És akkor benéztünk a marximba (teltház), meg utána valami kocsmába,
ahol a csontjaimat rezgette az élő zene, mondtam is neki kifelé, hogy
már önmagában az is elég sokkoló nekem, ha egy tizennyolc éves
homoszexuális fiú imbrugliát énekel, de az még inkább pláne, ha ilyen
hangosan. Erre azt felelte, hogy az lány volt.

Aztán végül többedikre betértünk a mamma rosába, ott már ébren alva
ütögettem a homlokomat a háromszög alapú kartongúlával, meg is
jegyezte, hogy unikornizálódom, majd majd megérdeklődte, hogy nekem mi
tetszik a zongorában, háp-háp, a tőkés része? És aztán már ideje volt
menni, úgyhogy mentünk, én haza, ő meg a pályaudvarra, lényeg, hogy azt
mondta, hogy jó a sapkám, márpedig ő ilyen lényeges dolgokban képtelen
hazudni, egyszer például egy órás hisztériát rendezett nekem, amikor az
ominózus kék ruhámat vettem fel, nem beszélt hozzám, szakított velem,
és addig abba se hagyta, amíg át nem öltöztem, akkor lenyugodott.
Szóval tuti jó a sapka.