A két napja tartó, igen mediterrán hangvételű sms-párbeszédünk
lecsengése után (én olyanokat írtam neki, hogy kapja be, ő meg
olyanokat, hogy ismer egy kőműveslegényt, aki egyáltalán nem hisztis,
nem is gondolkozik, viszont röptében a legyet is, úgyhogy biztos
megfelelne nekem – bevallom, ezen először röhögtem, és utána is csak
úgy tettem, mintha sértődtem volna, mert tudom, mi az illem) a fiú nem
volt benne biztos, hogy mi a megfelelő stílus ilyenkor, úgyhogy egy
felettébb udvarias és visszafogott üzenetet küldött, amit azzal
fejezett be, hogy és majd mesélj, kérlek.

Ettől teljesen bepánikoltam. Még soha nem mondott nekem olyat, hogy kérlek.