A tegnap azért jól indult, a logisztika pl visszafordult az ajtóból, és
közölte, hogy hát én, hát én aztán mindig kitalálok valamit, majd
folytatta útját, és a másik kolléga is megkérdezte, hogy fodrásznál
voltam-e, pedig csak mosolyogtam. Mosolyom mögött persze azért komoly
harc dúlt, mert ugye kumulálódnak a helyzetek, magam helyett pedig én
utálok dönteni, meg választani (más helyett tök könnyen, Tarzannak is
megmondtam, hogy melyik lesz az ő széke a katalógusból, pedig ő a
marketing igazgató).

Késő estére a probléma már nagyon feszítővé vált, úgyhogy eldöntöttem,
bevonom a salest is a megoldás menetébe, elvégre a sales egyik
legfontosabb funkciója az én lelkem ápolása és öltözködési tanácsadás
(rendszeresen küldenek e-mailben elemzést és értékelést az aznapi
ruhaviseletemről). A sales négy főből áll, vannak a srácok, a francia,
a blues-zenész és a kegyvesztett, és van az ő főnökük. A kegyvesztett
sztorija az egy hosszú, sötét történet, ami bizonyos, a munkahely által
nem fizetett optikai tuningról (spoilerek az autóra) és több összetört
céges autóról szól, de erről szót se többet. Vele nem konzultálok. A
blues-zenész viszont nem volt bent, úgyhogy maradt a francia. Ő akkor
is úgy néz ki, mintha sálat viselne, amikor éppen nincs rajta, kedves,
irónikus, simulékony, és mindig megáll a zebra előtt, ha valakin úgy
látja, hogy át akar menni. Remekül lehet vele úgy beszélni dolgokról,
hogy nem nevezzük meg őket. Mivel ő nős és gyermekes, tehát látott már
egy-két dolgot, megbízom a tapasztalatában.

Szóval kiültünk brainstormingra a gangra, kevergettük a kávét, és
lefektettem az alapozást, majd tömören, és mintegy magamat kívülre
helyezve, objektíven vázoltam a kialakult helyzetet, és az eldöntendő
kérdést. Nem válaszolt rögtön, sokáig csak néztünk magunk elé és
hallgattunk, majd annyit mondott, hogy lucia, én ebben nem tudok neked segíteni, mert vannak dolgok, amiben egyedül kell döntened.
És végül is tök igaza volt. Mielőtt elment, azért a szokásosnál nagyobb
átéléssel játszottuk végig a búcsúzási rituálénkat, amiben ő közli
velem, hogy most hazamegy, én azt mondom, hogy vezessen óvatosan, ő
megkér, hogy aludjam ki magam, én figyelmeztetem, hogy gombolkozzon be
rendesen, ő erre azt feleli, hogy ne fogadjak el idegenektől cukorkát,
mire én felhívom a figyelmét az ágyban cigarettázás veszélyeire, és így
tovább, szándékoltan gondoskodó hangon, több percig.

És egy idő után már sötét este lett, és alig maradt bent valaki, de a
saleses főnök, úgy is mint végső mentsvár, még itt téblábolt, úgyhogy
végül hozzá fordultam, mondván, hogy atyai tanácsra lenne szükségem,
mert nagy problémában vagyok a jövőmet illetően. És neki is elmondtam.
És ő se válaszolt, viszont látszott, hogy le van taglózva, mert
megkérdezte, hogy miért írja ki a fénymásoló, hogy Not Suitable Paper
Size, pedig ez tök nem illeszkedett a témához. Azért válaszoltam neki,
mondtam, hogy nyomja le az Auto Paper Selection gombot, ez meg is
oldotta a dolgot, úgyhogy megfelelőnek találván a lélektani pillanatot,
megérdeklődtem tőle, hogy istennő vagyok-e. Ő viszont még mindig nem
térhetett magához a sokkhatásból, mert erre az egyszerű, egyválaszos
kérdésre azt felelte véletlenül, hogy lucia, te egy liba vagy.
Közben remegett a hangja. Én viszont türelmes típus vagyok, úgyhogy úgy
tettem, mintha meg se hallottam volna, hátha a természetes
intelligenciája segít összehozni neki egy kettest, bár a tételt
nyilvánvalóan nem tanulta meg. És nemhiába reménykedtem, kivártatva
hozzátette, mintegy tapogatózva, hogy ő szeret engem. Látván, hogy már
nyomon van, rávezető jelleggel megkérdeztem, hogy azért szeret-e, mert
szép vagyok és okos, itt hosszan rámnézett, majd megadó hangon
(valószínűleg a szellemem magasabbrendűségétől lenyűgözve)
kijelentette, hogy jól van, istennő vagyok.

És mivel az istennőknek nem gond dönteni és választani, ha földi
dolgokról van szó, ezzel meg is oldotta a problémámat: félredobva
minden vívódást és kétséget, bátran és határozottan a bordó csíkos
sapkát vettem meg a kék helyett.