A táplálkozási blog fícsör majdnem ki is ment a fejemből, de akkor most
gyorsan megosztanám, hogy szombaton rosejbnit ebéd/vacsoráltam
grillcsirkével (ezekben a madárinfluenzás időkben az az egyetlen biztos
megoldás, ha megesszük az összes szárnyast, csatlakozzatok ti is), a
rendszergazda viszont pürésítette a saját burgonyaadagját, egyébként
meg lassanként azért csiszolódunk egymáshoz főzés tekintetében, most
például alig ordibáltunk valamennyit, és a krumpli hámozásába bele se
szólt egyáltalán.

A grillezni való állatot egyébként az osanban ejtettem el (és nem az
ósönben), ahova beteglátogatás után vetődtem el, paranoid látomásokkal
küzdve. Mert én örököltem sok mindent a hozzám közel került emberektől,
legfőképpen rigolyákat és félelmeket (ezekre nagyon fogékony vagyok),
az egyik rosszalló hangját hallom a fejemben, ha véletlen felrázom a
kólát, a másik az én kezemmel csukogatja le kényszeresen a vécétetőt,
és a harmadik miatt nézek be mindig a hátsó ülésre, mielőtt elindítom
az autót. Lényeg, hogy dc-től többek között a worst case scenarios
minél részletesebb felmérésének fontosságát tanultam meg, és ezt a
magam sajátos stílusában ötvöztem a Balrog Első Törvényével, miszerint
az élet alapvetően szar, és ha néha egy kicsit jónak tűnik, az csak
azért van, hogy utána még szarabb legyen (kieg.: de mi erősek vagyunk,
és van napszemüvegünk, és az kúl). Szóval a problémázás góca az
ágyambanalvós, akivel alapvetően minden jó, ugyanazokra a helyekre akar
elutazni, mint én, nevet a vicceimen, és olyan országok folyóinak tudja
az összes mellékfolyóját, amikről én nem is hallottam, és most, amíg
fekszik, teljesen kontrollálható, DE az univerzum kiegyensúlyozottságra
való törekvése miatt biztos van valami hátulütője az egésznek, mondjuk
például szcientológus (bár azt mondta, hogy nem, de egy ravasz
szcientológus is ezt mondaná) és meg akar majd téríteni, vagy kiskorú,
halott kutyákkal szokott szerelembe esni, vagy képes meleg csapvízből
készült nescafét inni, vagy valami hasonló, mindenesetre az osanba érve
már úgy éreztem, hogy nagyon sok minden miatt szorulok én vigaszra,
noha szükségem csak csirkére volt, meg a partira vivendő alkoholra.
Később úgy éreztem, hogy az a nagyon sok minden, ami vigasztalni fog
majd, az mintegy leláncol engem és röghöz köt, szabadságszerető,
levegő-típusú lényemet lerángatja a valóság földies talajára, ahol
gyakorlati problémákon kell törni a fejem, mint például hogy ki visz
majd haza. Mert a csirkén és a martinin kívül vettem még flakonos
tejszínhabot, és lábtörlőt, és licsi-, málna-, eper- és
mandarinkonzerveket, és késkészletet, és Bailey's-t, és búzasört, és
profiterolt, szóló szőlőt, mosolygó szilvát, vilmos típusú körtét, meg
még rengeteg egyebet, ketten alig bírtuk felcipelni, mindenesetre
háborgó lelkem lecsillapult kissé, aztán jött a grillcsirke a jó
testével.

Tegnap meg olyan dairy-nap volt, napközben leginkább csak tejet ittam
másnaposság ellen, este meg pirítósra helyeztük a sajtokat, amit a
rendszergazdának szereztem be (olivás meg diós brie, meg valami ezekhez
hasonló, szintén a penészes oszladozás és az érés keskeny
határmezsgyéjén egyensúlyozó kerek sárga csoda, és azért a
rendszergazdának, mert én ezeket csak megkóstolni szeretem), és néztük
a hetihetest, volt benne Váncsa, ennek örültem, meg annak is, hogy
huszonharmadikamentes volt a tegnapom, és máig meg se tudtam, ki
fütyült ki kit.