Na de visszatérve Krumlovra, a csehekre, és ránk: a csehek jó fejek. Ha
nem kozmopolitának születtem volna, akkor a brit után én is cseh
szeretnék lenni. Mi is jó fejek voltunk, bár én talán annyira nem, mert
az aktuális imázsom olyan oroszosan haldoklóhattyús, tetemek fölött
szálldosó varjak, méla hallgatások, meg ilyenek (jut eszembe, a varjúval is kéne kezdeni
valamit, a megannyi kicsomózódottlan bog között). Hogy a kijelölt
ösvényen maradjak, hatan mentünk végül, a rendszergazda, a főnököm,
Titi, Mr. Titi, az újságíró és én. Ebből négy főről már történt
említés, tudhatjuk róluk, hogy noha istenek, és ezzel tisztában is
vannak, azért előfordulnak elviselhető pillanataik is. Mr. Titi is
meglehetősen rendben van. Na de az újságíró, ő kérdez, ártatlan,
gyermeki tekintettel – először azt hittem, csak én vagyok rá
kihegyezve, amikor első reggel azt tudakolta tőlünk, hogy vajon
érdeklődésére, hogy megjelent-e az aznapi cikke, édesapja miért
válaszolta azt sms-ben, hogy "ha a minden másra gondolsz, akkor igen".
A főnököm ugyanis terapeutai türelemmel vezette rá a megoldásra,
visszakérdezvén, hogy nem írt-e egy "minden más" című cikket.

A következő, a később történtek fényében provokációnak minősíthető
próbálkozása a rendszergazda autójában történt, amikor Torira cseréltem
a lejátszóban a Kentaurt. Először azt szerette volna tudni, miért
feszíti a csaj keresztre magát. Előttem itt megképzett a főnököm, mint
jó példa, és szelíden csak annyit feleltem, hogy ő is ezt kérdezi, nem
csak állítja (és neked nem csaj, bakker, és egyébként is, miért ne akarná keresztre feszíteni bárki,
de ezt már csak magamban tettem hozzá). Ezzel együtt megérezhette
rajtam a félelem szagát, mert komolyabb sebességbe kapcsolt, és miután
megtudta, hogy a nemcsaj a Tori Amos, azt kérdezte, hogy nem az ő száma
volt-e a Voda első magyar reklámjában, nem, vettem erőt magamon, és
felvilágosítottam, hogy az az Adiemus volt. Egyetértettünk abban, hogy
ezzel együtt a Tori Amos is egy ismertebb zenekar,
de ez annyira leszívta az erőmet, hogy utolsó felvetésére, hogy én
miért járok sötét ruhákban (mert ősz van, mert slankít, mert ilyeneket
hoztam magammal) már csak annyit tudtam felelni, hogy mert különben nem
engednének be a sátánista szeánszokra.

És akkor még ők csodálkoznak, ha úgy járnak, mint Gongadze.

És akkor megérkeztünk Ceske Budejovicéba (ami egyébként blogom
rendszeres, de általam ismeretlen látogatóján kívül még a Koh-I-Noor
faktúráról is híres), és a rendszergazda nyugtatgatott engem, hogy
nincs a kölyökkel semmi baj. Nem tudta akkor még, mit rejt a jövő,
később ugyanis ő is igen nyugtalanná vált, mert nem szereti, ha azt
akarják tőle tudni, hogy biztos jófelé megyünk-e, vagy szándékosan
parkolt-e ilyen messze a járdától, illetve hogy két drót van-e abban a
kütyüben, amiről azt mondta, hogy az egyik drót benne antenna, a másik
pedig másra jó.

De a katarzis végül is az utolsó nap következett be, egy étteremben. Az
étterembe menést eleve nem tettük egyszerűvé a személyzet számára,
akiket előző este boldogítottunk, egyrészt nyelveken szóltunk hozzájuk
(konkrétan angolról, németről, oroszról és beginner szintű csehről volt
szó, és egyszerre beszéltünk), és a nyelveken azt szóltuk, hogy minden
szép, ami az étlapon van, de mi mindent egy kicsit másképp szeretnénk.
Erre a pincérek a jó zsaru – rossz zsaru taktikával reagáltak, a jó
zsaru egy kellemesen meleg, helyes srác volt, aki mindenbe
beleegyezett, a rossz zsaru a társa, egy katonakülsejű, szigorú, de
határozott fiatalember, akit ezzel együtt körbelengett a cseh
jovialitás. Ez utóbbi másnap kora délután, műszakkezdéskor is ott
talált minket, ugyanabban a ruhában, ugyanabban az eloszlásban
(tetszett a hely, na), és ez némileg elbizonytalaníthatta, mert
kérdően nézett (valószínűleg azon töprengett, mennyit ihatott
előző este, hogy így ittfelejtett minket), mire az újságíró, akinek
szintén vendéglátós az eredeti szakmája, őt megelőzve feltette az
ultimate kérdést: How are you? Is everything all right?

Arra már nem emlékszem, erre mit válaszolt a pincér (mindenesetre nem
azt, hogy ez az ő szövegkönyvében van), de nemsokára ismeretlen helyre
távozott, mintegy demonstratíve. És végül is mindannyian élve tértünk
haza, ami nagyrészt annak lehet köszönhető, hogy magamat is feláldozva
a főnököm autójába osztottam be az újságírót, akit aztán leginkább beszéltettünk,
kijelentő mondatokban.