A főnököm meg egy jellem. De komolyan.

Az van, hogy a kezdet kezdetén megmondta nekem, hogy csak olyan
embereket kapcsoljak be hozzá, akikkel ő is akar beszélni. És mivel én
is egy jellem vagyok, tartottam magam ehhez a policyhez, entestemmel
védve őt a direct marketinges hordák ellenében, lett légyen az fólia
vagy weboldal, mit az ellen eladni kívánt. Ha – felhasználva hetedik
szintű varázslókéhoz fogható empátiás készségemet – úgy véltem, hogy
örülne valaminek, amit adni akar a csalárd külvilág, akkor
tájékoztattam róla. Így éltünk mi békességben, boldogságban sokáig.

És akkor bejött a képbe a nő. A Judit. A Judit nem az én esetem, bár be kell valljam, elbájolt Izoldáéval vetekedően egyéni nyelvhasználatával ("és te fogod ezt preferálni a főnöködnek?"
– kérdezte tőlem huncutul rögtön aznap, amikor megismerkedtünk), de
később eltávolított minket egymástól a kétkedés, és a bizalom hiánya.
Judit egy kolerikus alkat, aki ég és lángol, rögtön akar mindent, az
egészet, de azonnal. Cégünk viszont inkább a flegmatikus típusú
rezgések jegyében pulzál, szeretjük a dolgokat megrágni, ködös estéken
elmerengeni rajtuk, elfelejteni, majd megtalálni, hogy friss
szemszögből is szemügyre vehessük őket. Judittal ezt hiába próbáltam
megértetni, valószínűleg hiányzott a klasszikus személyiségtípusokat
tárgyaló órákról, és az ő tudáshátterének egyedül megfelelő
következtetésre jutott, mégpedig arra, hogy én őt rútul félrevezetem,
és hamis információkkal táplálom kebele lángját. Ha harc, hát legyen
harc, gondolhatta, és magánügyben,
válaszolta, amikor utoljára megkérdeztem, miért is akar ő az én
szeretett főnökömmel kontaktusba lépni, ezzel mintegy jelezve, hogy
kikerültem a bizalom köréből. És én nem ismertem fel a hangját, és ez a
pillanatnyi figyelemhiány akár tragédiát is okozhatott volna, de nem
történt baj, mert a főnök, az enyém, aki jellem, felkészületlenül is
gepárdkölyköket megszégyenítő bátorság és játékosság keverékével a
szemébe mondta Juditnak, aki pedig kifejezetten ijesztő tud lenni, hogy
mivel kettőnk közül (a főnök és énközülem) én vagyok a szép és az okos,
ezért a jövőben is inkább velem tárgyalja meg Judit az ő vágyait,
álmait és terveit.

De Judit azóta nem hív. Pedig napról-napra új reménnyel kelek.

(Na jó, tudom, hogy nem a főnököm jellemsége tehet róla, és még csak
nem is a kiváló emberismerete, amit magyarázatként igen hízelgőnek
találnék rám nézve, inkább az, hogy ő is szeret általa kellemetlennek
tartott embereket viccesen kínos helyzetbe hozni, de mivel ezzel én is
így vagyok, az ilyesmi számomra kifejezetten ösztönző bérenkívüli
juttatás.)