Tegnap, amikor felhívtam anyám, hogy most nem megyek, csak majd, akkor
mintegy mellékesen megkérdeztem azt is, hogy érzett irántam, mielőtt
megszülettem. A választ borítékolhattam volna, elvégre a szüleim rendes
emberek, mindig időre fizetik a számlákat, nem tagadják le magukat a
telefonban, és még csak adót sem csalnak – és milyen nem rendes ember
lenne már az, aki nem szereti a gyerekét folyamatosan, a fogantatása
pillanatától fogva. Gyermeküket szeretni a szülők kötelessége. És a
szüleim mindig teljesítik a kötelességüket.

Úgyhogy egy luxus-árvaházban nőttem fel.

A hazugságokban (mindegy, hogy tudatos, vagy tudattalan) az a
legrosszabb, hogy elértéktelenítik az embert (mármint azt, akinek
hazudnak), és én most teljesen értéktelen vagyok (ja nem, nem a szüleim
miatt, sajnos a legjobb indulattal sem tudom életem összes
negatívumát az ő számlájukra írni). És tényleg hálás vagyok az
ágyambanalvósnak, hogy nem úgy kezel, mint értéktelent, de nem akarok
hálás lenni, mert az tartozás. Azt szeretném, ha csak megjönne, és
lehetőleg nem szólna egy szót sem, és hajnalban azért nem ébrednék a
rossz álmaimra, mert akkor még javában szeretkeznénk, és reggel, két
kapkodás között valamikor, mondjuk amikor hajat mosok, csendben
eltűnne. És pár hét múlva, amikorra összerakom magam a
dirib-darabokból, akkor jönne a kedvességekkel meg a versekkel a
hasamra meg a báli meghívókkal, mert addigra olyasvalaki leszek, aki
megérdemli az ilyen dolgokat, mi több, akinek kifejezetten járnak ezek.

Lehet, hogy szóba hozom ezt ma, de valószínűbb, hogy nem. Gyáva is vagyok.