Úgy tűnik, most már minden nap akarok valamit nagyon, a végén még
teljesen a vágyaim rabjává válok, és reményem nem marad visszamászni a
megvilágosodottságnak ama csomolungmájára, ahova szeretem magam a
fény gyermeke avatárjában odaképzelni. Szóval én, bár tízen cukorral
iszom a teámat, általában nem bírok két falatnál több édességet
megenni, cukrászsüteményből még annyit se, csokiból is csak ha nagyon
jó és nagyon szomorú vagyok, de most, most ennek vége. Eladnám magam
egy mekis álompitéért, majdnem sírtam, amikor olvasztott pillecukorról
beszélgettek érzéketlen kollégáim a konyhában, és ha valaki az otthon
hetek óta hányódó fél tábla csokimhoz nyúl, azt megölöm. Akarom. Most.
Akarom.

Talán ha az ágyambanalvós hozott volna nekem tegnap legalább egy
sportszeletet, akkor a tegnap este is jobb lett volna, így csak
nyűglődés, meg bánatos összebújás, meg olyanokat kérdez, hogy miért őt
simogatom, ha másra gondolok, én meg olyanokat, hogy mit érdekli, mire
gondolok, ha őt simogatom, esküszöm, a pasik meg a lelkük. Aztán reggel
hajolgattam ki a konyhaablakon köhögve, meg mászkáltam a sötétben,
aztán visszabújtam, az volna jó, ha pár hét múlva jönne vissza, de ki
tudja, akkor vissza akarna-e még jönni.
Mert szeretem, tudom, hogy szeretem, csak nem érzem.

És most megnézem, hogy van-e valaki a konyhában. Ha nincs, akkor gyorsan magamba tömök egy evőkanál kristálycukrot.