Asszem az Index fórum Gyermekkorunk téveszméi
topikjában volt téma mostanában a képzeletbeli barát, és valaki be is
szólt, hogy az milyen beteg dolog, az önelfogadás hiánya, reméli,
felnőttkorra elmúlt már mindenkinek. Hát nekem nem, de ki szólna rám,
és ki rakna helyre, amikor elszalad velem a ló, ha nem a képzeletbeli
barátaim? A valódiak túl betegek ehhez.

(A macimnak meg én vagyok a képzeletbeli barátja, tegnap például,
amikor szenvedtem, az ölembe vettem, simogattam a fejét, és
nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj, maci, mindjárt elmúlik.)