Nagyon úgy tűnik, hogy a köztisztaságiakat és a magyar közlekedési vállalatokat idén is meglepetésként érte, hogy januárban esik a hó (amit hagyományosan döbbenettel szoktak konstatálni). De konkrétan annyira, hogy a mai három és fél órás utam során a munkahelyemre egyetlen hókotróval sem találkoztam (persze lehet, hogy elakadtak).

Én – lehet, hogy csak a nőies érzékenységem miatt – már akkor megsejtettem valamit, amikor az elmúlt hét során folyamatosan az dőlt minden csatornából, hogy hétvégén esni fog a hó (sok hó fog esni). Amikor ma reggel hat órakor kinéztem az ablakon, már határozottan gyanakodtam (ebből kifolyólag szívesen adok egyébként szakértői stratégiai tanácsot az érintett szerveknek, számlaképes vagyok, egy-két millióért akárhány oldalt írok a knowhowról), ezért – a hókotrókkal ellentétben – kimentem, és egy ún. hólapát segítségével eltávolítottam a havat a felelősségem alá tartozó útszakaszokról, majd megcéloztam a benzinkutat.

Az előző alkalommal ellentétben egyébként, amikor 200-300 méterrel a kút előtt fogyott el mind a benzin, mind a benzint pótló delej az autóból, most az utolsó két pöcöknyi árammal gurultam be kecsesen a cső elé, ahol leállítás előtt másfél másodperccel ugrott nullára a két pöcök (mondjuk most nem izgultam annyira, mert van öt liter benzin a csomagtartómban, amennyiben fel kellene gyújtani valamit tankolási célokra)*. Akkor még azt hittem, túlvagyok az út nehéz szakaszán.

Utána valahogy felevickéltem a takarítatlan utakról a – mint kiderült, szintén takarítatlan (WTF???) – autópályára, ahol először kényelmesen megreggeliztem menet közben, utána kisminkeltem magam, majd elolvastam a kindlén ötven oldalt a könyvemből, és háromnegyedrészt megírtam ezt a bejegyzést. Mindezzel senkinek az életét vagy a vagyontárgyait nem veszélyeztettem, mivel, mint utólag megnéztem, az átlagsebességem ezen a szakaszon 8 km / óra volt, és ebben nincs benne a kb egy órányi egyhelyben állás.

Idebent egy emberrel találkoztam, aki látott ma hókotrót (és az is békésen álldogált a Moszkva téren, mármint a jármű, nem az ember). Nagyon úgy érzem, hogy ezek a kivárásra játszanak.

* Amúgy a tankolásról jut eszembe az a kedves kis történet, amikor is december 26-án kénytelen voltam az ugyanazon faluban, de hat kilométerrel odébb lévő kúthoz menni, mert csak az volt nyitva, és ugye ünnepi hangulatban lévén engedtem, hogy a szupershell vagy milyen benzinből adjon a kutas**, hátha kap érte jutalékot (adalékok is vannak benne, biztatott), majd önnön nagylelkűségemtől emelkedett állapotban belibbentem fizetni.

Odabent a kasszásnő bankkártyázás közben megkérdezte, hogy na és hogy teltek az ünnepek, és akkor még azt hittem, hogy csak a belőlem sugárzó és minden elárasztó szeretet vált ki ilyen mértékű közvetlenséget, de utána azt is megkérdezte, hogy na és hol tart a felújítással. Ahhoz ugye már hozzászoktam, hogy ha tejet veszek a boltban, akkor a hazaérkezésemkor a szomszéd azzal fogad, hogy nem azt a márkát kellett volna venni, hanem az akciósat (felhívta az ismerőse a boltból), de megismételném, hogy ez a kút tőlem hat kilométerre volt. Mindenesetre tisztáztuk a felújítás pontos stációját (mint kiderült, a pénztárosnő a szembeszomszéd ángya, vagy valami hasonlója), de ezek után nem csodálkoznék, ha elterjedne rólam, hogy nem elég, hogy maffiózókkal barátkozom, de ráadásul gyanúsan szórom a pénzt a drágábbik benzinre.

** Nemrég mondta nekem valaki azt a szólást, hogy “az én falum annyira falu, hogy ott még kiveszik a nő kezéből a pisztolyt”, mármint a töltőpisztolyra gondolva, és ennek a mondásnak a megalapozottságát teljes mértékben igazolhatom, pesti kutas engem eddig nem tudott rávenni, hogy segíthessen, itt viszont valahogy nincs választásom.