
Tegnap végül találkoztam a fiúval, és érdeklődés hiányában (az enyimében) a haragvás elmaradt. Pedig hogy elhatároztam, hogy visszafogom majd magam, nem teszek kellemetlenkedő megjegyzéseket, nem leszek sértődött meg bántott meg zaklatott. Aztán nem volt szükség rá, hogy visszafogjam magam, mert megjött, nézett szomorúan, mint harry potter egy vesztes kviddicscsata után, én meg vigyorogtam. Muszáj volt, mert belehempergett arccal a szalvétára öntött kristálycukorba (merem remélni, hogy a szórakoztatásom végett, nem vad vágyainak engedelmeskedve).
Meg felhívott a balrog, hogy érik a stílusom, ha az elmúlt pár év tendenciáját nézi. Megbeszéltünk a jövőben valamikorra egy író-olvasó találkozót, amikor majd a könyvemről fogok beszélni, ő meg majd feláll a hátsó sorban, és megkérdezi, hogy mire gondolt a művésznő, amikor azt írta, hogy. (Ezt a hogyot még majd ki kell találnom).
Meg kaptam sms-t, hogy felhívott véletlen valaki hétvégén éjjel, én meg 18 percig hallgattam a semmit. Magamra ismertem, de nem emlékeztem.
És akkor végül egyenesen hazasétáltam (már nem esett), és lefeküdtem aludni, egyéb lehetőségeket figyelmen kívül hagyva. Így tűnt stílusosnak, meg álmos is voltam.





