Szóval pár nappal azután, hogy Vera meghalt (ami ma két éve történt, a nyári napfordulón, a boldogság világnapján, és ott álltam a kertben, a kocsiból kiszállva, napsütésben, méhecskedöngicsélésben, hogy akkor most mi van), nagyon nem találtam a helyem, és arra gondoltam, hogy elmegyek valahova, ahol esetleg van még annyi a szelleméből, amennyivel egy kicsit megvigasztalódhatok.

Végül a közeli gyümölcsösbe mentem (ami egy több négyzetkilométeres gyümölcsfa-ültetvény egy idilli pecató felett, jártunk ott párszor), de bár sütött a nap, nagyon üresnek és hidegnek tűnt az egész, a fák virágai is alig feslettek még, semmi vigasztaló nem volt odafent hiába próbáltam megidézni Vera szellemét (még csóváltam is a fejem, hogy ezt nem lehet erőltetni), úgyhogy lebattyogtam a tópartra.

És amint leértem a vízhez, ott volt a jégmadár.

Itt most vissza kell ugranom oda, hogy pár héttel Vera halála előtt (még semmi jele nem volt annak, hogy már csak pár hét, mondta ugyan, hogy fáradt, de egész nap pörgött előtte) elmentünk egy indiai étterembe, ahova régen szerettem volna (az egy kicsit szokatlan volt mondjuk, hogy én azt javasoltam, hogy menjünk valami könnyebben megközelíthetőbb helyre, ne Pest belvárosába hétköznap délután, de Vera erősködött, hogy emlékszik, hogy oda szeretnék, és megígérte, hogy egyszer eljön velem oda), ami egyébként minden reményünket és elvárásunkat beteljesítette. Akkor volt utoljára minden olyan, mint régen, és amikor láttam, hogy még Kingfisher sört is árulnak, elmeséltem, hogy Indiában minden a kingfisherről, vagyis a jégmadárról van elnevezve, az az ő turuljuk, és amikor ott jártunk, egyszer egy mangrove-mocsárba is kihajóztunk krokodilt nézni, és a túravezető minden madárra azt mondta, hogy jégmadár, mindenesetre nagyon szép színesek voltak. És Vera ettől teljesen fellelkesedett, és megbeszéltük, hogy amikor meggyógyul, elutazunk Indiába jégmadarat nézni (delulu is the solulu).

Na és akkor ott volt a jégmadár a pecatónál, és nem csak ott volt, hanem végig is követett engem a part mentén egyik stégtől a másikig (nem szokásuk az ilyesmi, amennyire utánaolvastam, félnek az emberektől), még pár remegő kezű fotót is készítettem róla. A tó végénél kiült a madártartó házikóra (egy ilyen madáretetőszerű izé a vízbe állítva), és ott nem tudtam, mit illik ilyenkor csinálni, mégsem hagyhatok csak úgy ott egy esetlegesen természetfeletti jelenséget, de nem ismerem a megfelelő protokollt, úgyhogy végül integettem neki, hogy szia, Vera, de közben elég idétlenül éreztem magam. A jégmadár csak borzolt egyet a tollain, és visszarepült a tó másik vége felé, én meg úgy mentem haza, hogy nagyon boldog voltam, de közben vigasztalhatatlanul szomorú is.

Persze rögtön megnéztem a madárfigyelőnél, és még senki nem látott annál a tónál jégmadarat. Azóta én is csak egyszer (pedig mindig keresem őket), akkor, amikor egy túra után Agnusszal hevertünk ott egy stégen, és elmeséltem neki ezt a sztorit, és Agnus megkérdezte, hogy nem lehet-e, hogy csak képzeltem, és már kezdtem volna mondani, hogy le is fotóztam, meg minden, amikor egyszer csak megjelent a jégmadár (vagy egy rokona) egy közeli ágon, és mielőtt elrepült volna, pont meg tudtam mutogatni Agnusnak, hogy kék a háta, narancssárga a mellénye, hosszú a kis csőre (annyira jellemző ez Verára, gondoltam magamban, soha nem bírta, ha nem hisznek neki).

Utána pár nappal megtaláltam a hűtőben a rózsaszín Martini pezsgőt, amit úgy vettem még jóval korábban, hogy mondtam Verának, hogy ezt fogjuk meginni, amikor meggyógyul, mire hozzátette, hogy ha pedig valahogy mégsem gyógyulna meg, akkor még mindig megihatom egyedül az emlékére (de nevettünk, mert ez annyira valószínűtlennek tűnt, delulu is the solulu).

Szóval kötelességtudóan felbontottam a pezsgőt, hogy hát ez van, és kimentem az erkélyre sírdogálva pezsgőzni, és akkor megjelent a nyest (a nyestes sztorinkat már korábban leírtam). Mármint itt soha nem láttam még nyestet (csak rókát néhányszor), de ez a nyest direkt odaült a házunk előtt lévő utcai lámpa alá, és még forgolódott is egy kicsit, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyodhassak arról, hogy ő bizony egy nyest. És aközben nyest, hogy én Vera emlékére pezsgőzöm, ami, akárhonnan is nézzük, elég valószínűtlen egybeesés.

(Utólag körbekérdeztem, de senkinél nem rágcsált nyest a környéken, mondjuk nem is olyannak tűnt, mint aki azért jött ide.)

És azután jött a hosszú tavasz és nyár, amikor nagyon sokszor éreztem Vera jelenlétét (mint kiderült, ha a hangját is hallani akarom, a DunaPandába kell mennem, mert ott mindent végigkommentál), amikor megszólalt egy szám a rádióban az autópályán, vagy kijött a Haribo a mangós gumicukorral, vagy akciós volt a Purina One. Az összes hátára fordult bogárnál az ösvényen, minden egyes túlméretezett, szürke pulcsinál (amiket mindig megsimogattam titokban a boltokban).

Nyár végén aztán úgy éreztem, mintha búcsúzni próbálna tőlem (soha nem szerette a hideget, meg hát amúgy is a lélekvándorlásban hitt, és a bardó azért nem tart örökké), és megint kisétáltam a gyümölcsösbe, ahol mindenből az sugárzott, hogy már nem lesz mindig itt velem, legfeljebb néha távolról ideinteget, de minden rendben lesz. Hogy nagyon jó volt ez az egész, de így, ebben a formában most tényleg vége van. Visszafelé menet természetesen megint lesétáltam a partra, és egy piknikasztalon megláttam valami ottfelejtett nejlonzacskót, és gondoltam, kidobom, mielőtt befújja a szél a tóba. Mint kiderült, egy ajándékba otthagyott festett kavics volt benne (van egy ilyen játék), két alakkal, szívecskével, mint egy tökéletes lezárás.

Amikor pár héttel később beszéltem Vera párjával, elmesélte, hogy augusztus végén – szeptember elején ő is úgy érezte, mintha Vera búcsúzni akarna tőle, le is vette a jegygyűrűjét (noha ugyanúgy szereti, meg minden).

Szóval fogalmam sincs, hogy van-e valami a halál után, és ha igen, micsoda (abban nagyjából biztos vagyok, hogy bármi is van, az nem olyasmi, ami tényleg képesek lennénk felfogni), de a jégmadarakban, a nyestekben és a makacs, dacos szeretetben szilárdan hiszek.