Akarok majd írni szomorú és nehéz dolgokról is (vidám, könnyed stílusban), de ebben a sötét szürkeségben és kettős frontban ez szerintem senkinek nem szolgálná az érdekeit.

Szóval a ruhák. A medúzákkal szoktunk ugyan felöltözve is találkozni, de máig fennmaradt a ruhacsere hagyománya is, amikor a fenntarthatóság jegyében mindenki (na jó, minden lány) elhozza azokat a ruháit, amiket valamiért nem hord (túl kicsi, túl nagy, sápaszt, dekoltált, nincs mit alávenni, nincs mit fölévenni, szakítottunk benne), és körbepróbálgatjuk ezeket, a maradékot meg eljuttatjuk a pszichiátriai pácienseknek (régebben), vagy a charity boltoknak és más nélkülözőknek (újabban). Az egyetlen szabály, hogy történetet is kell mondani a ruhához (ami remek ismerkedős feladat lenne, ha nem ismernénk már évek óta egymás legbensőbb titkait, de még így is az). Az idők során ráadásul mindenféle külsős barátnők is csapódtak ehhez a gyakorlathoz, mások elmaradtak, gyerekeket szültünk közben, gyászoltunk, utaztunk, rákgyanúsak lettünk, férjhez mentünk, elváltunk (volt, aki fordítva), munkahelyet váltottunk, visszamentünk dolgozni, híztunk, fogytunk, elköltöztünk, kendős színdiagnosztikán jártunk, egész napos böjtöt tartottunk a Jom Kippur miatt. Sajtokat ettünk.

Legutóbb amúgy különösen sűrűn záporoztak az elején az én most nem próbálok, mert hegek/narancsbőr/meghíztam deklarációk, fél órával később természetesen már mindenki egy szál bugyiban ugrált, és volt egy olyan pont, amikor végignéztem a többieken, és arra gondoltam, hogy úristen, de gyönyörűek ezek a lányok. Komolyan, ha jobban tudnék festeni, ruhát próbáló lányokat festenék, mint Toulouse-Lautrec, annyira szép volt mindenki külön-külön és együtt is, amikor megfeledkeztek magukról.

Na de közben az is van, hogy mostanában leginkább a (mind méretre, mind stílusra) kamaszlányos ruháimtól akartam megválni, amikre a medúzák körében nincs akkora kereslet (bár kinevelődött közben egy új nemzedéknyi kamaszlány, de azok másképp öltözködnek), a pszichiátriai betegek pedig elérhetetlenné váltak, viszont alie és agnus is javasolták, hogy menjek fel a Vintedre, és ez sokat segített a gardróbom optimalizálásában. A Vinteden sajnos senki nem sztorizgat a ruhákról (mondjuk azt még kevésbé értem, hogy annyit sem írnak hozzá, hogy színhelyes-e, rugalmas-e, a valódi színe zöld-e, vagy inkább kékes, és jó választás-e egy műfordítói díjátadóra, ha nem fogok ott enni, viszont fázós a derekam), de a ruháknak utólag is születhet története, én például szerintem biztosan nem mertem volna megvádolni a gyerekem iskoláját azzal, hogy tökéletes gyilkológépeket akarnak faragni a tizenegyedik évfolyamból, ha nem veszem meg azt a Desigual kabátot (je ne regrette rien).

A kabát gyönyörű volt, és 3200 forintért hirdette meg az eladó, és még akkor is ennyi maradt, amikor kettőt pislogtam, az eredeti tulajdonosa szerint azért, mert a bélése egy helyen kifoszlott, úgyhogy arra gondoltam, ennyiért akár egy tök új bélést is varrok bele. Amikor megérkezett, kiderült, hogy az eladó elfelejtett tájékoztatni arról, hogy teljesen professzionálisan befoltozta a kifoszlott részt, ugyanolyan anyaggal (fekete), olyan diszkréten, hogy még a brit királyi családhoz is elmennék a kabátban teázni, mert tuti, hogy nem venné észre a javítást a komornyik (Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch alakításában képzelem el) talán igen, de még ő is teljesen téves következtetésekre jutna a kabátomból, mert nem úgy néz ki, mintha Vinteden vettem volna, hanem úgy, mintha rám szabták volna). Szóval értelemszerűen ebben az empowering kabátban mentem el a rettegett szülőire (miután megírtam az eladónak, hogy fú, de mennyire örülök és hogyan, és ő is megírta nekem, hogy ő mennyire örül és hogyan, noha azt is válaszolhatta volna, hogy az eladás lezárult, köztünk mindennek vége, ne zaklass, őrült nőszemély).

A szülői azért volt rettegett, mert eleve azzal indult, hogy teljes évfolyamos, összevont, igazgatós, a témájáról nem áll módunkban tájékoztatást adni, de az összes szülő jelenlétét elvárjuk. A misztikus légkör megteremtése ellenére úgy sejtettem, hogy Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch alakításában) valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a honvédelmi oktatás bevezetéséről lesz szó, ami nagy viharokat kavart a szülői csoportban, és a gyermekem miatt kénytelen leszek feltenni kérdéseket (egy egész évfolyamnyi szülő előtt), mármint nem tehetem meg, hogy otthon fel vagyok háborodva, ott meg csendesen bólogatok (vagy akár fintorgok). Amikor otthon felháborodtam ugyanis a honvédelmi oktatáson, a gyerek azt mondta (szemtelenül vigyorogva), hogy nagyon várja már, hogy bemenjek beszélgetni az őrnagy úrhoz, mert akkor meg fogja tanulni, mi az az igazi autoritás (amikor tizenöt perccel az iskolába indulás előtt még az ágyában fetreng, mármint a gyerek, nagyon határozott hangot tudok megütni), és nem akartam lerombolni ezt a rólam alkotott képét.

Szóval lélekben sírva felvettem a Desigual kabátot, meg plusz támogatásként a szintén Vinteden vásárolt, nagyon puha, vörös olasz bőrcsizmát (az eredeti tulajdonosa kinőtte a szekrényben, egy deichmanos műbőr bokacsizma árának a feléért adta, és mindketten nagyon örültünk, hogy annyira bejött nekem), és feltettem a kérdéseimet (tényleg a honvédelemről volt szó). Itt most a mindenféle személyiségi jogok miatt nem akarok belemenni a részletekbe, de eléggé inadekvát válaszokat kaptam, úgyhogy mire ott tartottam, hogy “Milyen előnye származik ebből az iskolának vagy a gyerekeknek?”, amire az a felelet jött, hogy a honszeretet elmélyítése, kitört belőlem egy kis asperger, és azt mondtam, hogy de hát a honszeretetet sokkal jobban elmélyítené a hon mélyebb megismerése, és a katonaságnál nem honszeretetet tanulnak az újoncok, hanem végső soron azt, hogyan lehet minél hatékonyabban, gondolkodás nélkül megölni másokat, ugye. (Mint kiderült, ebben nem értettünk egyet, mindenesetre a gyerekeknek állítólag nem kell majd megölniük senkit.)

Na de maga az őrnagy úr csak ezután lépett színre, és döbbenetes módon húsz perc alatt sikerült elcsitítania a lelkemben tomboló hullámokat, mert egyáltalán nem sértődött meg azon, hogy a Desigual kabátos (és nagyon szép piros csizmás) nő szerint ő semmi mással nem foglalkozik, csak embertársai megölésével (de legalább hatékonyan), hanem tök korrektül és kedvesen válaszolt a kérdéseimre. Mondjuk amikor az jött, hogy milyen pedagógiai és pszichológiai kompetenciái vannak (mert az előzetes tájékoztatóban ez szerepelt, mármint hogy vannak neki), kicsit elröhögte magát mintegy magában, hogy tényleg? Az volt benne?, de utána komoly hangon felsorolta, hogy a felsőoktatási tanulmányai során hány félévet végzett el ilyesmiből. A végére már egészen elhittem, hogy nem jelent közvetlen veszélyt a gyermekeinkre, főleg, hogy azt is elmondta, kiknek tartozik elszámolással a munkájával kapcsolatban (úgy felírtam, mint egy Karen).

Mindenesetre utána felmentünk a saját osztályterembe egy kis levezetésre, és ott az egyik anyuka halkan megkérdezte, hogy nem tudnék-e adni egy rágót, mert nagyon feszült, de ő nem mert rágót hozni, viszont látja, hogy én igen, és erre rögtön a többi anyukák is rögtön kértek tőlem rágót, én meg úgy éreztem magam, mintha nem is Desigual kabátban lennék, hanem az almazöld Monsuun bőrdzsekiben (amit azért adott el a tulajdonosa áron alul, mert közvetlenül a megvétele után terhes lett, és azóta csak állt a szekrényben (mármint a kabát, nem ő)), és az a lány lennék az osztályban, aki rossz útra viszi a többieket. De ennek kapcsán össze is barátkoztam néhány emberrel, még telefonszámot is cseréltünk, és amikor hazaértem és beszámoltam a gyereknek, ő nagyon megdicsért, hogy pont a legjobb fejek szüleivel spanoltam össze. (Azért ismerjük be, hogy a gyereknevelés rengeteg nem várt vizsgahelyzettel jár, bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna itthon, ha valamelyik kis Andrew Tate-epigon anyukájának adok rágót véletlenül.)

Szóval ez azárt aránylag jól alakult (se én nem kaptam igazgatóit, se a gyereket nem rakták ki az iskolából az anyja miatt, és senki nem halt meg), de amikor hazaértem, azért megjutalmaztam magam egy Desigual ruha megvásárlásával a Vintedről (annyiba került, mint egy teljes árú jobbfajta dobozos fagyi, és az előbbi mellett döntöttem végül), és fél óra múlva írt nekem az eladó, hogy nem-e lenne-e baj, ha egy másik Desigual ruhát is csomagolna mellé, mert azt nincs kedve felrakni az appba. Mind a kettő sírni valóan gyönyörűnek bizonyult (természetesen megbeszéltük, mennyire örülünk), de ez már egy másik ruha és másik történet lenne, amire most nincs időnk.