Én, bevallom, eddig mindig azt hittem, hogy az csak hiszti, amikor jobb sorsra érdemes önjelölt művészek arra panaszkodnak, hogy a társadalom bigottsága és ellenállása miatt nem képesek alkotni és zsenijüket kibontakoztatni, de ma én is szembesültem ezzel a jelenséggel. Másfél sör után ugyanis megfogant bennem az Ötlet, és ennek hangot is adtam, és mégsem volt senki hajlandó levetkőzni a világirodalmi ihletésű, Meztelenek és Holtak című fotósorozat kedvéért.

Én igazából soha nem értettem, hogy a fiúm hogy tud konzervet bicskával felbontani, ez a képesség, a misztikus tudás birtoklása, mindig is mély csodálatot ébresztett bennem. Ma viszont a szükség rávitt, hogy egész rövid idő alatt egyetlen kis kapa segítségével lehántsam egy bádogkoporsó tetejét.

Még egy kicsit gyakorolok, és talán a real thinggel, a konzervvel is megpróbálkozhatok.

A temetőbe én értem ki legelsőként, mert mindenki más elaludt, úgyhogy hosszan várakoztam izgatottan a falon ücsörögve a narancssárga szoknyámban. Az izgatottságom oka az volt, hogy biztos senki nem fog megismerni, és ott kell majd magyarázkodnom, hogy mit akarok itt, erre egyszercsak jött egy autó, és fülig érő szájjal kiüvöltött belőle valaki, hogy szia lucia, és én nem ismertem meg az illetőt. Arról ugyanis megfeledkeztem, hogy nekem pocsék az arcmemóriám, vagy jobban mondva elég jó, feltéve, hogy mindig mindenki ugyanolyan ruhát visel, és ugyanolyan pózban áll ugyanolyan háttér előtt.

Azt, hogy megismertek, az is bizonyítja, hogy a kipakolás után közvetlenül rámadtak egy szkafandert, és belöktek egy kriptába. Namármost biztos van jobb módja is a nyári vakáció eltöltésének, minthogy víz- és léghatlan ruhában ugráljon az ember egy harmincfokos büdös kriptában, térdig emberi maradványok között, amiket óvatosan kiadogat, de én még nem találkoztam ilyennel, úgyhogy elég jól éreztem magam. Asszem, ez olyan nekem, mint a fiúmnak a hegymászás, csak én soha nem fekszem benne arccal¹, mert attól hullamérgezést kaphatnék.

Az ebéd nagyrészt sörből állt (igazából ez nekem tökre szimpatikus, hogy léteznek ilyen állások, ahol egész nap kint lófrálnak az emberek a szabadban, tobozzal dobálnak náluk kisebbeket, és néha összeszednek valami halottat, ráadásul délben hülyére isszák magukat, csak az a baj, hogy ehhez nagyon sokat kell tanulni, doktorik, meg minden) úgyhogy a délután közvetlen hangulatban telt, olyanok voltak, hogy éltbazmeg nyolcvankét évet, meg luciabazmeg milyenjével írjákazthogy márija, ez utóbbit azért kaptam, mert délelőtt a sírfeliratokat mindig lebetűztem nekik, egy olvasni és írni képes személy minden fennsőbbségével és arroganciájával (don't try this at home). Aztán négykor elhúztunk haza.

Ja, meg az is megállapítást nyert, hogy a heineken, a hemoglobin és a hermafrodita ugyanazzal a betűkkel kezdődik, ami azt mutatja, hogy társalgásunk nem nélkülözte az emelkedett, filozófikus jelleget sem.

¹ vö. fiúm hegymászós történetei, melyek általában abban kumulálódnak, hogy "és akkor feküdt(ek) arccal a hóban".

Jövő héten lesz megint temetőzés, boldogság, bár az ilyesmi nálam úgy szokott végződni, hogy utána mindig szakítva vagyok, de most megnyugtat, hogy a fiúm valószínűleg hosszútávra tervez velem, például megkért, hogy lopjak neki egy hullát.

Ma egyébként találkozhattam volna a második kedvenc antropológusommal (akikből egyébként tök kevés van, mint kiderült, gyűjtsd össze mind a tizet),
de nincs kedvem, semmihez sincsen motivációm, kivéve a
gémkapocslánc-gyártáshoz, nagyban, már van egy 256 elemes kombinációm,
többet nem találtam. Néha azért blogolok, hogy úgy tűnjön, mintha
dolgoznék.

Az első számú kedvenc antropológusom meg az Ildikó. Én is Ildikó akarok lenni, ha nagy leszek.

És reggel a vonaton még mindenki csak ébredezik, aztán kipakolunk, valaki elsüti az első morbid poént, onnantól nincs megállás, koporsót keresünk, lemérjük, feltépjük, lapát, ecset, fotó. És mindenhol van valami, ahol zöldes, ott fém, általában kereszt az olvasóról, maga az olvasó, befont szőke copfok, könyv, fésű, kefe, kalap. Akit erős, fekete ruhában temettek el, annak tiramisu-állagúvá válnak a csontjai, ahhoz kesztyű, különben meg gloves are for girls, nyomjuk hardcore puszta kézzel. Élcelődünk a markolóson. Élcelődünk a menzán. Élcelődünk egymáson. Közben felírjuk, hogy a tetem jó megtartású-e, és mi volt a sírkövén. A nap végére már mindenki robot, de azért még egy sírt, még egy icipicit – utána gyors resti a pályaudvaron, spicces filozofálások a vonaton, otthon homokcsíkok a kádban. Hosszúnadrág: ha odarakom a karom a lábam mellé, olyan, mintha két rasszhoz tartoznék.

És boldog vagyok, mint három zen-mester, tíz centivel a föld felett.

És holnap van az utolsó nap.

Négy óra alatt tisztítottuk ilyenné. Aztán vigyorogtunk, és négy perc alatt bedobozoltuk.

Mégsem akarok antropológus lenni, mert azok jellemtelen és züllött
emberek. Az egy dolog, hogy munka közben ma lement kb 1,5 l sör/fő, de
amikor ott szörcsögünk a maszkban az Ákossal lent a kriptában, mint két
alulöltözött Darth Vader, és szedjük a csontokat hűvös halomba, akkor
ezek
fittyet hányva a természetvédelemre, kegyeleti megfontolásokra és a
felebaráti kötelességeinkre, éretlen tobozzal dobálják a hátunkat,
mintegy célba. Először próbáltam megőrizni a maradék méltóságomat, és
nem venni tudomást róluk, de amikor aljasságuk immár leírhatatlan
mélységeket kezdett feszegetni (beledobtak egy tobozt a gatyámba,
hátul), kénytelen voltam ellenlépéseket tenni. Kimásztam hát a
kriptából, mint Uma Thurman, és visszadobáltam, de az erkölcsi fölény
az enyém, óvónéni, mert ők kezdték. (Egyébként én jobban célzok).

És ma ki lett pakolva egy kripta és, és abban…

Na de sorjában. Félreértés ne essék, én nem vagyok különösebben
bátor, se nem beteges hajlamú, de nem ám. Csirkét például csak
kesztyűben vagyok hajlandó filézni, mert milyen gusztustalan már
lefejteni a csontokról a húst, viszont ezeken a csontokon nem volt hús,
lévén 100-150 évesek. A process az abból áll, hogy a markoló leszedi a
földet a koporsókról, majd a profik és a lelkes amatőrök kesztyűben
kiszedegetik a szétporladó deszkák közül a használható stuffot, vagyis
a csontokat, és a mellékleteket (olvasó, imakönyv, fésű,
kefe, stb), amit dobozba raknak felcímkézve. És ez nem éppen
érdektelen, akkor sem, amikor a legnagyobb meglepetés, amiben
reménykedhetsz, az egy kis megmaradt haj vagy mellszőrzet (a haj és a
köröm bírja legtovább), vagy pár olvasható szó egy darab papíron – de
ezt elmondani nem lehet, át kell élni, amikor először találsz egy
teljesen ép koponyát, vagy gondolkodás nélkül ledobod a
kesztyűdet mert egy csecsemő csontjait csak ujjbeggyel tudod a porban
kitapintani.

És akkor délután kiemelték a fémkoporsókat a kriptából, és lett
nekem diznivörld. Az egyikben egy huszárkapitány feküdt
díszegyenruhában, aminek még a színei is megmaradtak, bajusszal,
kitüntetésekkel, mária-medállal, mint a Jókai-regényekben; a következő
kettőben két idős hölgy, az egyik fehérben, a másik feketében, ünnepi
főkötőstül, kontyfésűvel, harisnyatartóval, ujjcsontok még
összekulcsolva a medence felett, jegygyűrű rajtuk, hímzett
párnán, gyönyörű volt, de tényleg, mint egy másik világ. Lábuknál
elszáradt virágok csokorban. És aztán még volt sörözés és boldogság,
leégett vállak és porlepte vádlik, és én visszamegyek hétfő-kedden is,
és ilyen helyen akarok dolgozni.

(Képek (nagyok): huszár, főkötő, kezek)

Ma meg: reggel, napfény, Nyugati, Meki, Redbull, vonat, temető, kesztyű, markoló, csontokat kiszed, antropológus magyaráz, sírköveket olvasgat, hamvasztásban kezd gondolkodni, ebéd az iskolában, további csontok, kesztyűt levesz, sörzik a sírgödörben, fényképez ezerrel, nem akar hazamenni.

Holnap majd bővebben.