Ilyenkor karácsony előtt egyszerűen semmire nincs idő (ahogy azt a vintedes pasi is jelezte nekem ma, akitől egy nosztalgikus szovjet időzítős elosztót* rendeltem, pedig nem is sürgettem), de a verás trilógiát mindenképpen szeretném befejezni, hogy utána kedvemre írhassak mechanikus írógépekről.

A kecskés affér Cipruson történt, ahol az utolsó napon maradt pár óránk a szállásról való kijelentkezés és a reptéri becsekkolás között, és kitaláltam, hogy akkor kiránduljunk egy gyorsat az Avakas-szurdokban, ahol állítólag vannak hegyi kecskék. Mármint a Google-értékelések nagy része konkrétan úgy szólt, hogy “állítólag vannak itt kecskék, de mi nem láttuk őket, nem baj, szép hely”. Egyszer, korábban már jártunk ott a gyerekkel, és bár nem láttunk kecskét, tényleg szép volt (virágzó leanderek a patak mentén, a végén minőségi kőformációkkal).

A szurdokban aztán eszembe jutott, hogy a saját gyerekem és Zsófika egyszer egy egész birkacsordát odacsődítettek körénk Dél-Angliában, a semmi közepén bégetéssel, úgyhogy megpróbáltuk ugyanezt a módszert adaptálni kecskékre is Verával, és lelkesen bégettünk, a fiúk (az én gyerekem és az ő akkori pasija) meg béketűrően ballagtak mellettünk (hozzá voltak szokva az ilyesmihez). Egy idő után azért eluntuk a dolgot, és én előresiettem, mert megláttam egy különösen szép pisztáciafát, és közben fél füllel azt hallgattam, ahogy Vera és a gyerek arról beszélgetnek, hogy azok a kövek, amiket a hegyoldalban látnak, tényleg kövek-e, vagy nagyon mozdulatlan kecskék, és hogy melyik kecske valóságosabb, az, ami tényleg ott van valahol, csak nem látja senki, vagy az, ami nincs is ott, viszont teljes meggyőződéssel azt hiszik róla, hogy ott van.

Magamban azért még erősen szuggeráltam azokat a nyomorult kecskéket, hogy dugják már elő a képüket, elvégre itt van velem a világ két legnagyobb kecskerajongója** (ha a gyerek és Vera valaha is folyóiratot alapítottak volna, annak biztosan “Kecskék és macskák” lett volna a címe), és néha még bégettem is egyet-egyet kötelességtudóan, de már magam sem hittem bennük igazán.

És a következő kanyarban egyszer csak ott állt előttem az út szélén három hegyi kecske, gyakorlatilag öt lépésre tőlem, és joviális érdeklődéssel méregettek.

Itt nagyon óvatosan a többiek felé fordultam, akik elől még eltakarta az állatokat a kanyar, és halkan, nagyon nyugodt, társalgási hangnemben azt mondtam nekik, hogy ne üssenek nagy zajt, de siessenek, mert kecskék vannak itt.

Úgy láttam rajtuk, hogy nem tartják kizártnak, hogy az agyamra ment a szurdok, vagy ez csak valami nagyon összetett vicc, de azért odajöttek, és egy ideig földbe gyökerezett lábakkal bámultuk a kecskéket, mert annyira szürreálisak voltak.

Utána mindenki megnyugodott, és a kecskék még el is kísértek minket egy darabon, majd a reptéren ismét elolvashattuk az aznapi felháborodott értékeléseket, miszerint az Avakasban nincsenek is kecskék (egyesek nem bégetnek eleget, ez van).

***

A másik sztori az volt, amikor valamelyik kínai negyedezés után hazavittem Verát (igyekeztünk mindig egy autóval menni helyekre, környezetvédelemből), és nagyon belemerültünk valami beszélgetésbe, úgyhogy ott ültünk még egy darabig a kocsiban a kapuja előtt. Ahogy ott csacsogtunk, egyszer csak felbukkant a távolban egy macska, és elég hamar nyilvánvaló lett számunkra, hogy Frodó az, Vera egyik kijárós cicája (nem lakott több fekete-fehér a környéken).

Kicsit csodálkoztunk ugyan, mert addig azt hittük, hogy Frodó csak a kertben szokott mászkálni (az utca amúgy nem volt forgalmas, a másik oldalán már kezdődött az erdő), de kiszálltunk a kocsiból, hogy odahívjuk.

Frodó valahogy nagyon bátortalannak tűnt, ráadásul olyan furcsán is járt, úgyhogy ránk tört a frász, és én keresgélni kezdtem a legközelebbi éjszaka is ügyelő háziorvost a telefonomon, miközben Vera guggolva, nagyon megnyugtató hangon hívogatta szegénykét, hogy el tudjuk kapni, és azonnal elszáguldjunk vele a rendelőbe, mert biztosan elütötték, vagy valami nagyobb állat helyben hagyta. Frodó a jelek szerint végül felismert minket, mert elindult felénk.

Amikor olyan öt méterre ért tőlünk, már nagyon furcsának tűnt.

Kábé egyszerre döbbentünk rá, hogy ez nem Frodó, hanem egy nyest (az egyetlen mentségünk, hogy elég gyenge volt a közvilágítás, és én akkor még nem tudtam, hogy a nyestek ilyen nagyok, Vera meg otthon hagyta a szemüvegét). Mindenesetre nagyon sokáig röhögtünk azon, hogy majdnem sikerült egy nyesttel elhitetnünk, hogy ő a mi kiscicánk (tényleg majdnem odajött hozzánk, még amikor tisztázódott a félreértés, akkor is csak állt előttünk bizonytalanul egy darabig, tekintetében a kérdéssel, hogy akkor most nem megyünk állatorvoshoz, vagy mi van?), és onnantól fogva a belső viccünkké vált, hogy nem lehet, hogy nyest?

***

A birkás sztori meg az volt, amikor szintén egyszer nagyon későn, olyan hajnali kettő körül vittem haza Verát (akkor már tudtuk a rákot), és egyszer csak azt mondta, hogy egy-két kilométer múlva szól, még Budakeszi előtt, és akkor álljak meg valahogy az út mellett, mert mindenképpen mutatni akar valamit.

Sikerült is valahogy lehúzódnom az út szélére a nagy kerítésnél, aminél szólt, és miután kiszálltunk, Vera azt mondta, hogy jaj, itt rengeteg birka szokott lenni mostanában a kerítés mögött, azokat akarta megmutatni, de megfeledkezett arról, hogy most éjszaka van, és biztosan alszanak.

Ennek ellenére kötelességszerűen bégettünk egy darabig, ha már ott voltunk, elvégre az a kecskéknél is működött Cipruson, és amúgy is jó idő volt, meg minden, amikor egyszer csak megszólalt egy hang a hátunk mögött, hogy segíthet-e valamiben.

Mint kiderült, megállt mögöttünk egy autó két fickóval, akik bizonytalanul méregettek minket, úgyhogy gyorsan megnyugtattuk őket, hogy csak a birkák miatt jöttünk. Erre még egyszer visszakérdeztek, hogy ne hívjanak-e fel valakit, vagy nem kell-e mentő, úgyhogy ismét elmondtuk nekik, hogy nem, nem, csak a birkák miatt vagyunk itt (ezúttal már kicsit türelmetlenebbül, mert nem igaz, hogy nem értik).

Csak miután elhajtottak, akkor döbbentünk rá, hogy az ő szempontjukból úgy nézhetett ki ez az egész, hogy ott áll egy kocsi ferdén az út szélén, a semmi közepén, valamivel beljebb két negyvenes nő béget, és utána azt állítják, hogy a birkák miatt vannak itt, miközben tisztán látszik, hogy egyetlen birka sincs a környéken se közel, se távol (még a drótkerítés sem lehetett nyilvánvaló az útról, mert olyan tíz-tizenöt méterrel beljebb volt). Ezen annyira nevettünk, hogy kis híján bepisiltünk, majd amikor véletlenül visszanéztem a kerítés felé, azt láttam, hogy ott áll

rengeteg

hatalmas

birka.

Tök csöndben ácsorogtak ott, álmos, csipás szemekkel, néhányan még közeledtek is a hátuk mögül, és láthatóan arra vártak, hogy akkor most mondjuk el, miért ébresztettük fel őket. Elég hosszan aranyoskodtunk velük (úgy tűnt, élvezik, ha vakargatják a fejüket), és amikor elindultunk a kocsi felé, egyszer csak az összes, addig teljesen néma állat hangosan bégetni kezdett a hátunk mögött, úgyhogy muszáj volt még vissza is menni hozzájuk.

Szóval valahogy ezek azok a dolgok, amik pótolhatatlanok, mert, ugye, szerencsére vannak más barátaim is, akik nagyon fontosak, más közös viccekkel meg szívszorító vagy bepisilősen nevetős pillanatokkal, de nem hinném, hogy ezentúl valaha bárki is azt mondaná nekem az éjszaka közepén, hogy meg akar mutatni nekem egy csomó birkát, vagy velem együtt nézne egy nyestet a saját macskájának, vagy bégetne lelkesen egy szurdokban nemlétező (utána mégis) kecskéknek. Se itt, se Fokföldön, se Ázsiába.

* A desigual kabátokról egy váratlan fordulattal régi elektronikákra és mechanikákra váltottam.

** Mint időközben megtudtam, alie is nagy kecskerajongó, úgyhogy volt kivel kecskés reelekről beszélgetnem az offline medúzatalálkozón.

Megint eljött az a hét, amikor a Facebook folyamatosan feldobálja a barcelonai fotókat, úgyhogy muszáj egy kicsit írnom Veráról is, meg hát meg is ígértem valamelyik kívánságos posztban (meg neki is, hogy mindig fogok róla írni és beszélni).

A Barcelona hirtelen ötlet volt, egy-két hónappal a diagnózis előtt. Megvettük a jegyeket (közben a gyereknek közös erővel megtanítottuk A Hortobágy poétáját, mert ő azonnal fennakadt azon, hogy a “kúnfajta, nagyszemű” az önmagában is ellentmondás, de az este végére mindhárman kívülről fújtuk a verset, és közben még mangós mochit is csináltunk), utána én keresgéltem nekünk szállást, mert Vera éppen valami sámántanfolyamon volt a következő hétvégén. Amikor hazafelé menet felhívott a kocsiból, mondtam, hogy találtam egy csomó tök jó belvárosi lakást (AirBNB), és hihetetlen önfegyelemmel nem foglaltam le azt a tengerparti nyaralót, ami nagyon szép helyen van, de a városon kívül, úgyhogy csak ötven perc tömegközlekedéssel jutnánk el onnan bárhova (miközben alig három teljes napot fogunk ott tölteni, meg két felet). Vera azonnal rávágta, hogy ne legyek már hülye, foglaljam le a tengerpartit, nem érdekli a tömegközlekedés.

Amikor megérkeztünk, kavarogtunk egy kicsit a városban (emlékszem, amikor felmentünk a metróból a mozgólépcsővel a Sagrada Familia mellett, a gyerek egyszer csak meglátta az épületet, és teljesen ledöbbent — az út végén közölte velem, hogy az volt az egészben az egyetlen rossz, hogy a Sagrada Familia ÖRÖKRE elrontotta számára az összes többi templomot), és délután közepére értünk a szálláshoz, ahol ledobáltuk a holminkat, és kirongyoltunk a tengerhez, ami egyszerűen minden képzeletünket felülmúlta. Az egyik oldalon hatalmas viharfelhők voltak, a másikon ragyogott a lenyugvófélben lévő nap (alkonyatok és délibábok, mondtuk), és már nemtom, miről beszélgettünk, de közben azt ismételgettük, hogy mennyire boldogok vagyunk.

A másik kedvenc emlékem Barcelonából, amikor az utolsó este elmentünk még bevásárolni, és a gyerek kért egy fánkot a Dunkin’ Donutsból, de mivel össze lehetett vonni a szezonális mennyiségi promóciót a zárás előtti félárazással, vettem tizenkettőt, és amikor mondtam a gyereknek és Verának, hogy én maximum kettőt bírok, a többivel nekik kell végezniük, teljesen rápörögtek a dologra (az evés volt a közös hobbijuk). Szóval hazavittük a fánkokat, ők tudományosan felosztották őket egymás között, és amikor kimentünk a partra, a csillagok alá, az is eszünkbe jutott, hogy muszáj lesz még az első este vásárolt egy-egy mangós sört is meginnunk. Hazaérve kötelességtudóan nekiláttunk ennek a feladatnak az étkezőben, és egyszer csak a gyerek is kijött a szobájából az összes ágyneműjével a kanapéra, és azt mondta, hogy ő arra akar elaludni, ahogyan mi macskás videókon vihogunk.

A csodálatos Barcelona után, ahol boldogok voltunk, egy nagyon kemény tél jött, sok munkával, vacogós kínai negyedezésekkel, a végén pedig a bizarr diagnózissal, amiről már írtam. Végig abban voltunk, hogy Vera meg fog gyógyulni, hát nem lehet, hogy nem (akkoriban ismerkedtem meg a delulu is the solulu kifejezéssel), főleg, amikor összejött azzal a fiúval, akivel kilenc hónappal később már időpontot kértek az anyakönyvvezetői irodába (amúgy több mint huszonöt éve ismerték egymást), meg lett rendelve a menyasszonyi ruha (majd megmutatja), én meg vettem neki az esküvőre egy lapis lazuli karkötőt (valami kék, valami új), meg nem nászajándékba (“nem kell nászajándék”) cicás tarotkártyát (hogy nevetett volna).

És Vera akkor lett egyszer csak nagyon hirtelen nagyon rosszul, agyi áttétek, infúzió, haza akart menni, gyorsan lezárta még a munkáit, befizette a negyedéves járulékokat, elköszönt, noha tudtuk, hogy ez biztosan csak valami tévedés. Amikor már telefonozni sem bírt, a vőlegénye szólt, hogy menjek át, úgyhogy ledobtam mindent, és mentem. Akkor már borzalmas volt az egész, az agyi áttétek nem az agysejtek rákosodását jelentik, hanem bejutott rákos sejteket, amelyek nyomják az agyat, és ez csillapíthatatlan fájdalommal jár, Vera enni sem igazán tudott az utolsó pár hétben, emiatt féltem is, milyen lesz így látni, de hát nagyon szerettem volna látni, akárhogyan is.

És amikor megérkeztem, minden olyan volt, mint régen, kicsit sírtunk, sokat nevettünk. A kertben kihajtottak azok a tulipánok meg egyéb virághagymák, amiket még előző évben vittem át (abból a csalhatatlan logikai gondolatmenetből kiindulva, hogy ha elültetjük őket, akkor Verának nem lehet baja, mert nem bírná ki, hogy ne lássa a cirmos tulipánt). Vera megkérdezte, hogy milyen idő van odakint, mondtam, hogy olyan, mint amikor a kukászacskókkal lefotóztam őt a kertben (akkor is ugyanolyan vidám, bolond tavasz volt, és úgy lóbálta azokat a zacskókat, hogy muszáj volt megörökíteni), ezen mosolyogtunk egy kicsit.

Utána bocsánatot kért, hogy ez így alakult, mondtam, hogy nem haragszom, de nagyon fog hiányozni, te is nekem, válaszolta, amin a helyzet komolysága ellenére is vihogni kezdtünk, mert hát akármi is lesz vele, ott valószínűleg nem fog hiányozni neki senki. Hát, te jártál rosszabbul, nyugtázta, amin megint nevettünk, utána elmondtam, hogy mennyire szereti mindenki, és mennyire aggódnak érte, és ekkor már egészen oldott volt a hangulat, úgyhogy csacsogva hozzátettem, hogy képzeld el, mekkora sírás-rívás lesz, amikor…, de ezen a ponton azért hirtelen elhallgattam, mert nem tudtam, hogy szabad-e kimondani, hogy meg fog halni. Úristen, de jó, hogy azt már nem kell végighallgatnom, válaszolta Vera, mert hát soha nem bírta az ilyesmit, és ezen megint nevettünk egy kicsit.

Utána még beszélgettünk valameddig, régi dolgokról, arról, hogy milyen ez, ami most van, mindenről, majd Vera azt mondta, hogy most nagyon elfáradt, de maradjak ott nyugodtan, mert ez tök jó. Úgyhogy onnantól fogva csak néztem, miközben kicsit betűzött a függönyök között a tavaszi napfény, meg csicseregtek a madarak, és azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ilyen szép. Mármint tudom, hogy azt szokták mondogatni, hogy olyan szép volt és fiatal, ez mennyire igazságtalan a sorstól, de ez nem az volt, hanem Vera valamiért tényleg sugárzóan szép volt akkor. Annyira, hogy később, amikor beszélgettem a közeli rokonaival, akik látták az utolsó napjaiban, mindegyik azzal kezdte, hogy mennyire szép volt akkor, vagy közvetlenül a halála után, ami azért nem szokványos dolog szerintem, inkább azt szokták mondogatni, hogy a betegsége előtt volt mennyire szép valaki. Azóta sem tudom, mi erre a magyarázat (a nyugalmára és a vidámságára az, hogy ő teljesen őszintén hitt abban, hogy a halál után valami jobb jön, és ez a boldog várakozás még a rossz dolgokat is enyhítette), de órákon át csak ültem ott, és néztem őt, és közben egyáltalán nem unatkoztam, hanem nagyon boldog voltam, és egyben vigasztalhatatlanul szomorú.

Itt muszáj szóba hoznom, hogy volt ez köztünk, ami néha szokott lenni az erősebb barátságokban meg párkapcsolatokban, hogy időnként teljesen váratlanul megéreztük egymás gondolatait, mint amikor ott álltunk a Tescóban, és mondtam, hogy valamit nagyon kellene vennem, csak elfelejtettem, hogy mit, mire Vera megkérdezte, hogy nem a Finn Crisps-e az, és tényleg az volt (soha nem beszéltünk korábban a Finn Crispsről), vagy amikor arról csacsogtam neki, hogy egy ismerősöm lemondta a hétvégi találkozót, mert valami pszichológuskonferenciára megy, és amikor odaértem, hogy kíváncsi lennék, ott hogyan lazítanak este, átfutott a fejemen egy sok-sok évvel korábbi emlék, amikor két meztelen pszichológussal ültem egy jacuzziban (nem szexuális kontextusban), és udvariasan beszélgettünk, mire Vera rávágta, hogy szerintem már meztelenül ülnek egy jacuzziban, noha erről az emlékemről sem beszéltünk soha.

Szóval, ahogy ott ültem és néztem, hogy Vera milyen szép, még az is felmerült bennem, hogy le kéne fotózni, mert annyira gyönyörű, de természetesen elhessegettem ezt a gondolatot, mert öntudatlan embert, pláne haldoklót akkor sem fotózunk le, ha nagyon szép (kivéve talán a háborús sajtófotókat, de még az is kérdéses), és akkor Vera egyszer csak, legalább fél óra teljes öntudatlanság után annyit mondott, hogy fényképezz nyugodtan. Bár nem éltem a lehetőséggel, de még nagyon sokáig kapaszkodtam ebbe, hogy az volt az utolsó szava hozzám, hogy hallja, mit gondolok.

Ezután az elmondások szerint már nem nagyon volt magánál, hat nappal később halt meg.

A temetésén az anyukája megkért, hogy a legkeményebb résznél mondjam én a búcsúbeszédet, és meséljek vicces sztorikat, mert mindig nagyon szerette a vicces sztorijainkat, úgyhogy elmondtam a kecskéset, a nyesteset és a birkásat, a szertartás többi részében pedig fejben meséltem Verának, hogy mi történik, és ki mit csinál, mert biztosra vettem, hogy nincs ott, mindig is irtózott a temetőktől. A lapis lazuli karkötőt, a cicás tarotkártyát, meg egy kis fiola kínai mindent gyógyító gyógyszert bedobtam a sírgödörbe egy jól záródó nejlontasakban. A vőlegénye később megmutatta a menyasszonyi ruhát (egyszerű, fehér, átlapolós nyári ruha volt, nagyon jól állt volna neki, két méretben is megrendelte, mert az ember soha nem tudhatja, mi történik egy hónap alatt a testével). Rákerestem az első üzeneteinkre (annak kapcsán ismerkedtünk meg 2006-ban, hogy mindketten blogolunk, és pontosan ugyanaz a nevünk, és kísértetiesen hasonló dolgok történnek velünk, amúgy a születésnapunk között is csak két nap volt), és kiderült, hogy kábé a második levelemben azt írtam neki, hogy csak meg ne haljon hirtelen, mert akkor nagyon megijednék (a szinkronicitások miatt), amire azt válaszolta, hogy megígéri, hogy nem fog meghalni. Itt egy időre abbahagytam az olvasást.

Azóta az is kiderült számomra amúgy, hogy a halállal nem érnek véget az emberi kapcsolatok, de erről majd valamikor máskor.