Ilyenkor karácsony előtt egyszerűen semmire nincs idő (ahogy azt a vintedes pasi is jelezte nekem ma, akitől egy nosztalgikus szovjet időzítős elosztót* rendeltem, pedig nem is sürgettem), de a verás trilógiát mindenképpen szeretném befejezni, hogy utána kedvemre írhassak mechanikus írógépekről.

A kecskés affér Cipruson történt, ahol az utolsó napon maradt pár óránk a szállásról való kijelentkezés és a reptéri becsekkolás között, és kitaláltam, hogy akkor kiránduljunk egy gyorsat az Avakas-szurdokban, ahol állítólag vannak hegyi kecskék. Mármint a Google-értékelések nagy része konkrétan úgy szólt, hogy “állítólag vannak itt kecskék, de mi nem láttuk őket, nem baj, szép hely”. Egyszer, korábban már jártunk ott a gyerekkel, és bár nem láttunk kecskét, tényleg szép volt (virágzó leanderek a patak mentén, a végén minőségi kőformációkkal).

A szurdokban aztán eszembe jutott, hogy a saját gyerekem és Zsófika egyszer egy egész birkacsordát odacsődítettek körénk Dél-Angliában, a semmi közepén bégetéssel, úgyhogy megpróbáltuk ugyanezt a módszert adaptálni kecskékre is Verával, és lelkesen bégettünk, a fiúk (az én gyerekem és az ő akkori pasija) meg béketűrően ballagtak mellettünk (hozzá voltak szokva az ilyesmihez). Egy idő után azért eluntuk a dolgot, és én előresiettem, mert megláttam egy különösen szép pisztáciafát, és közben fél füllel azt hallgattam, ahogy Vera és a gyerek arról beszélgetnek, hogy azok a kövek, amiket a hegyoldalban látnak, tényleg kövek-e, vagy nagyon mozdulatlan kecskék, és hogy melyik kecske valóságosabb, az, ami tényleg ott van valahol, csak nem látja senki, vagy az, ami nincs is ott, viszont teljes meggyőződéssel azt hiszik róla, hogy ott van.

Magamban azért még erősen szuggeráltam azokat a nyomorult kecskéket, hogy dugják már elő a képüket, elvégre itt van velem a világ két legnagyobb kecskerajongója** (ha a gyerek és Vera valaha is folyóiratot alapítottak volna, annak biztosan “Kecskék és macskák” lett volna a címe), és néha még bégettem is egyet-egyet kötelességtudóan, de már magam sem hittem bennük igazán.

És a következő kanyarban egyszer csak ott állt előttem az út szélén három hegyi kecske, gyakorlatilag öt lépésre tőlem, és joviális érdeklődéssel méregettek.

Itt nagyon óvatosan a többiek felé fordultam, akik elől még eltakarta az állatokat a kanyar, és halkan, nagyon nyugodt, társalgási hangnemben azt mondtam nekik, hogy ne üssenek nagy zajt, de siessenek, mert kecskék vannak itt.

Úgy láttam rajtuk, hogy nem tartják kizártnak, hogy az agyamra ment a szurdok, vagy ez csak valami nagyon összetett vicc, de azért odajöttek, és egy ideig földbe gyökerezett lábakkal bámultuk a kecskéket, mert annyira szürreálisak voltak.

Utána mindenki megnyugodott, és a kecskék még el is kísértek minket egy darabon, majd a reptéren ismét elolvashattuk az aznapi felháborodott értékeléseket, miszerint az Avakasban nincsenek is kecskék (egyesek nem bégetnek eleget, ez van).

***

A másik sztori az volt, amikor valamelyik kínai negyedezés után hazavittem Verát (igyekeztünk mindig egy autóval menni helyekre, környezetvédelemből), és nagyon belemerültünk valami beszélgetésbe, úgyhogy ott ültünk még egy darabig a kocsiban a kapuja előtt. Ahogy ott csacsogtunk, egyszer csak felbukkant a távolban egy macska, és elég hamar nyilvánvaló lett számunkra, hogy Frodó az, Vera egyik kijárós cicája (nem lakott több fekete-fehér a környéken).

Kicsit csodálkoztunk ugyan, mert addig azt hittük, hogy Frodó csak a kertben szokott mászkálni (az utca amúgy nem volt forgalmas, a másik oldalán már kezdődött az erdő), de kiszálltunk a kocsiból, hogy odahívjuk.

Frodó valahogy nagyon bátortalannak tűnt, ráadásul olyan furcsán is járt, úgyhogy ránk tört a frász, és én keresgélni kezdtem a legközelebbi éjszaka is ügyelő háziorvost a telefonomon, miközben Vera guggolva, nagyon megnyugtató hangon hívogatta szegénykét, hogy el tudjuk kapni, és azonnal elszáguldjunk vele a rendelőbe, mert biztosan elütötték, vagy valami nagyobb állat helyben hagyta. Frodó a jelek szerint végül felismert minket, mert elindult felénk.

Amikor olyan öt méterre ért tőlünk, már nagyon furcsának tűnt.

Kábé egyszerre döbbentünk rá, hogy ez nem Frodó, hanem egy nyest (az egyetlen mentségünk, hogy elég gyenge volt a közvilágítás, és én akkor még nem tudtam, hogy a nyestek ilyen nagyok, Vera meg otthon hagyta a szemüvegét). Mindenesetre nagyon sokáig röhögtünk azon, hogy majdnem sikerült egy nyesttel elhitetnünk, hogy ő a mi kiscicánk (tényleg majdnem odajött hozzánk, még amikor tisztázódott a félreértés, akkor is csak állt előttünk bizonytalanul egy darabig, tekintetében a kérdéssel, hogy akkor most nem megyünk állatorvoshoz, vagy mi van?), és onnantól fogva a belső viccünkké vált, hogy nem lehet, hogy nyest?

***

A birkás sztori meg az volt, amikor szintén egyszer nagyon későn, olyan hajnali kettő körül vittem haza Verát (akkor már tudtuk a rákot), és egyszer csak azt mondta, hogy egy-két kilométer múlva szól, még Budakeszi előtt, és akkor álljak meg valahogy az út mellett, mert mindenképpen mutatni akar valamit.

Sikerült is valahogy lehúzódnom az út szélére a nagy kerítésnél, aminél szólt, és miután kiszálltunk, Vera azt mondta, hogy jaj, itt rengeteg birka szokott lenni mostanában a kerítés mögött, azokat akarta megmutatni, de megfeledkezett arról, hogy most éjszaka van, és biztosan alszanak.

Ennek ellenére kötelességszerűen bégettünk egy darabig, ha már ott voltunk, elvégre az a kecskéknél is működött Cipruson, és amúgy is jó idő volt, meg minden, amikor egyszer csak megszólalt egy hang a hátunk mögött, hogy segíthet-e valamiben.

Mint kiderült, megállt mögöttünk egy autó két fickóval, akik bizonytalanul méregettek minket, úgyhogy gyorsan megnyugtattuk őket, hogy csak a birkák miatt jöttünk. Erre még egyszer visszakérdeztek, hogy ne hívjanak-e fel valakit, vagy nem kell-e mentő, úgyhogy ismét elmondtuk nekik, hogy nem, nem, csak a birkák miatt vagyunk itt (ezúttal már kicsit türelmetlenebbül, mert nem igaz, hogy nem értik).

Csak miután elhajtottak, akkor döbbentünk rá, hogy az ő szempontjukból úgy nézhetett ki ez az egész, hogy ott áll egy kocsi ferdén az út szélén, a semmi közepén, valamivel beljebb két negyvenes nő béget, és utána azt állítják, hogy a birkák miatt vannak itt, miközben tisztán látszik, hogy egyetlen birka sincs a környéken se közel, se távol (még a drótkerítés sem lehetett nyilvánvaló az útról, mert olyan tíz-tizenöt méterrel beljebb volt). Ezen annyira nevettünk, hogy kis híján bepisiltünk, majd amikor véletlenül visszanéztem a kerítés felé, azt láttam, hogy ott áll

rengeteg

hatalmas

birka.

Tök csöndben ácsorogtak ott, álmos, csipás szemekkel, néhányan még közeledtek is a hátuk mögül, és láthatóan arra vártak, hogy akkor most mondjuk el, miért ébresztettük fel őket. Elég hosszan aranyoskodtunk velük (úgy tűnt, élvezik, ha vakargatják a fejüket), és amikor elindultunk a kocsi felé, egyszer csak az összes, addig teljesen néma állat hangosan bégetni kezdett a hátunk mögött, úgyhogy muszáj volt még vissza is menni hozzájuk.

Szóval valahogy ezek azok a dolgok, amik pótolhatatlanok, mert, ugye, szerencsére vannak más barátaim is, akik nagyon fontosak, más közös viccekkel meg szívszorító vagy bepisilősen nevetős pillanatokkal, de nem hinném, hogy ezentúl valaha bárki is azt mondaná nekem az éjszaka közepén, hogy meg akar mutatni nekem egy csomó birkát, vagy velem együtt nézne egy nyestet a saját macskájának, vagy bégetne lelkesen egy szurdokban nemlétező (utána mégis) kecskéknek. Se itt, se Fokföldön, se Ázsiába.

* A desigual kabátokról egy váratlan fordulattal régi elektronikákra és mechanikákra váltottam.

** Mint időközben megtudtam, alie is nagy kecskerajongó, úgyhogy volt kivel kecskés reelekről beszélgetnem az offline medúzatalálkozón.