“– Nem tudom, mennyire kommunkáltam ezt feléd, de […] meg voltam győződve arról, hogy […] egy idióta, elmebeteg picsa vagyok.
— Én úgy érzem, ezt eléggé hangsúlyosan kommunikáltad, igen.”

— ismeretlen kortárs műfordítók levelezéséből

Hétvégén sikerült olyan színűre festenem a hajamat (a dobozon még szép volt, a valóságban leginkább zsírkréta-meggypirosnak tudnám nevezni), hogy ilyet, mint én vagyok, szerintem még photoshoppozott katalógusból sem rendelnének. Azóta még árnyékban is csak sunnyogva közlekedek, és ha véletlenül ismerőssel találkozom, akkor nagyon gyorsan elköszönök, nehogy végleg beégjen a fejem a tudatalattijába.

Ma viszont nem halogathattam tovább, muszáj volt bemennem az alapvetően távjellegű munkahelyemre, de azzal nyugtatgattam magam, hogy ezek láttak már egyet s mást (többek közt tőlem is), és amúgy is kultúremberek, és az eszemért szeretnek, meg biztos nem is annyira szörnyű a hajam, és egyébként is, a választások alatt megitták az összes zugvodkámat, úgyhogy minden bizonnyal tekintettel lesznek az érzéseimre. Na, szóval ezen a helyen abban a húsz percben, amikor éppen besütött a nap, ketten is megkérdezték egymástól függetlenül, hogy Oroszországba készülök-e férjhez menni, és szerintem nem bóknak szánták, úgyhogy szerencse, hogy a héten csak rádióba megyek.

Pillanatnyilag ennyit tudnék megosztani izgalmakban bővelkedő életemről.