Szóval találkoztunk tegnap, és jó volt, olyan szembenézős dolog, például egy csomó minden kimondatott, ami mostanában foglalkoztat, és kaptam két hanglemezt is, az örökzöld Track 1, Track 2, Track 3, stb számokkal.

Kiderült például, hogy úgy két éve összevesztünk, szerencsére ez nélkülem ment végbe. Mert két éve (bár szerintem ez egy volt, azt észrevettem volna, ha tavaly se kíván boldog szülinapot) is találkozni akartunk, csak otthonhagytam a telefonomat, L. viszont hívott rendületlenül, amíg fel nem vette egy idegen férfihang, és meg nem mondta neki, hogy nem vagyok ott. Ez annyira rosszul esett neki, hogy akkor két hétre valami brutálisan összeveszett velem, csak nem nyílt lehetősége arra, hogy ezt elmondja nekem is, mert ugye pozíciójánál fogva ő nem hívhatott fel engem, én meg elfelejtettem felhívni őt. Aztán meg már hülyén éreztem magam, hogy nem hívtam, úgyhogy azért nem telefonáltam. Leginkább arra számítottam, hogy majd (szokás szerint) születésnapomra küld sms-t (neki két nappal később van, emlékezni szokott), és akkor felvesszük a kapcsolatot, de nem küldött, úgyhogy akkor arra gondoltam, majd karácsony alkalmából írok neki (amikor ezt meséltem, az asztalra borulva röhögött, hogy persze, én pont az a típus vagyok, aki békés, boldog karácsonyt kíván), de szerencsére közbejött az, hogy szerepelek egy filmben, és ez elég ok a status quo felborítására.

Az összeveszésünkön aztán ezzel szerencsére nagyvonalúan túlléptünk, és belecsaptunk abba, hogy ő a büdös életben meg nem mondta volna, hogy ez az én blogom, mi több, a blog alapján a büdös életben nem akart volna velem találkozni. És pontosan tudom, miért, nekem ugyanis az alapállapotom a depresszió és a stílusos szenvedés, baromi nagy tehetségem van hozzá (ezt minden álszerénység nélkül kijelenthetem), amellett meg natural born addikt vagyok, és a depresszió kezelése nálam abból áll, hogy rákattanok valamire, ami elég elvont és haszon nélküli, legyen az a játszmaelmélet, a felsőbb matematika, az evolúciós folyamatok vagy a nagy egyesített elmélet, és egyik monomániából a másikba esem. És a depresszióban otthon vagyok, a depressziótól jól írok, még ha nem is arról, hogy én szegény, jaj de szenvedek, most viszont konstans boldog vagyok, és így nem lehet írni, mert az, ha otthon reggel-este szeretnek és örülnek nekem, és a legnagyobb problémám az, hogy mit együnk este, az baromira ellustít szellemileg.

És ennek kapcsán szóbajött az is, hogy mindkettőnkben megvan az a tehetség, hogy azzá az emberré váljunk, akit két éve még végtelenül megvetettünk, viszont amikor bekövetkezik a változás, akkor nagylelkűen legitimáljuk a létezésüket, elvégre az a dolog (állandó munkahely, autó, stb) nem is lehet annyira rossz, ha mi is azt csináljuk. Az ikrekben én egyébként ezt bírom nagyon, az önmaguk iránti feltétlen bizalmat és szeretetet, ami megengedi, hogy nagyvonalúak és elnézőek legyenek másokkal. És amúgy az L.-lel való beszélgetésinkben az a jó, hogy egyikünk sem hisz igazán az asztrológiában, mégis, ha azt mondom, hogy Szűz vagy Bika, pontosan tudja, mire gondolok, és például a tükröm-tükröm hozzáállású mérlegekről sem kell magyarázni, hogy miért vonzódunk hozzájuk végzetesen, annak ellenére, hogy érzelmileg olyan hülyék, hogy az ember öt perc után legszívesebben összekötözve dobálná őket elektromos nagyfeszültségű vezetékekre.

Szeretném még egyszer tisztázni, hogy nem hiszünk az asztrológiában. Ez fontos adalék.

Szóval a lényeg az, hogy nagyon megöregedtünk, elpuhultunk, pedig L. állítólag bennem még bízott, hogy nekem akkora tehetségem van az elveszésre elvont dolgokban, hogy biztos sose fog leérni a lábam a földre, és most mégis. És annak idején, amikor hat éve összejöttünk, rengeteget mászkáltunk az éjszakában hajnali 1-2-3-4 körül a városban, és megbeszéltünk mindent, ami a világban egyáltalán létezik, és olyanok voltak, hogy a Millió dolláros hotel a moziban, meg éjfél után felmegyek még gyorsan az ICQ-ra, mert muszáj elmondanom, mennyire hasonlít rá amit a Lét elviselhetetlen könnyűségében olvastam a giccs hiányáról, és hazafelé menet (mindig hazakísért) énekel nekem az Árpád hídon, beleértve a gitárszólókat. És rengeteg film meg zene kapcsolódik hozzá, a Pink Floydot például teljes egészében tőle kaptam, és nem múlt el vele, most viszont olyan emberek vagyunk, akik 15 méterre parkolnak a munkahelyük bejáratától, és tartós kapcsolatban élnek. Nem jól van ez így, még ha konstans boldog is vagyok, de valahogy rendjénvaló.

És arról is beszéltem, hogy én nem akarok azokkal találkozni, akiket a blogommal kapcsolatban ismertem meg, mert nem vagyok benne biztos, mit tudnának kezdeni azzal, hogy élőben nem olyan vagyok, mint ebben a blogban, hanem görbén tartom magam, és vagy egyáltalán nem beszélek, vagy olyasmiről pofázok órákig, ami nem tartozik az általánosan elfogadott, széleskörű érdeklődést magáénak tudható témák közé, és hogy én nagyon szeretek néhány nicket, sokkal jobban, mint a körülöttem előforduló emberek javarészét, és akkor L. azt mondta, hogy pedig nekem van ahhoz tehetségem, hogy magammal ragadjak emberek úgy is, hogy például a kedvenc könyvemről magyarázok csillogó szemekkel olyasvalakinek, akit két napja szólítottam le ICQ-n (mi ugyanis így ismerkedtünk meg, akkoriban, amikor még csak hét-nyolcjegyűek voltak a UIN-ok, és este 6 után átalányban ment a modemes netezés), de addigra már nagyon elzsibbadt az agyunk a söröktől.

És szóbakerült még a Filmbuzi, és többször csodálatát fejezte ki mondtam neki, hogy ő a Human Insect, és még nagyon régen együtt jártunk moziba minden héten, és az is van a Humannal, hogy az ő írásában például egyikünk agyát se basszák fel a helyesírási, illetve vesszőhibák, pedig mindketten nagyon sznobok vagyunk az ilyesmire általában, de a Human egyszerűen autentikus, és megengedheti magának.

És akkor még átsétáltunk a Margit hídon, és bekötötte a cipőjét (néha az az érzésem, valószínűleg protekcióval tudtam csak elvégezni az óvoda nagycsoportját), és aztán elbúcsúztunk és hazamentünk a mostani életünkbe.