Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a fiúm rendkívül szupportív módon viselkedik az egész temetős mániámmal kapcsolatban, abszolút nem zavartatja magát attól, hogy utamat koporsófogantyúk és egyéb kriptadíszítések szegélyezik, amiket gátlástalanul szétdobálok a házban szerte, ugyanezt teszem továbbá a hullamocskos munkaruháimmal, szóval egyáltalán nem kiabál velem, hanem mos rám meg főz rám, nekem csak paníroznom meg bekevernem kell a dolgokat, hétvégén például az isteni borjúpörköltje mellé még galuskát is csinált, miután tisztáztuk, hogy a galuska nem olyasmi, amiben van káposzta. Ezt ugyanis hosszan nem hitte el nekem, bizonyos dolgok iránt erős gyanakvással viseltet, ilyen például a galuska és a cédéírás. Egyikben sem hisz igazán.

Lényeg, ami lényeg, a héten egyetlen este volt, amikor ideiglenesen elhidegültünk, ugyanis zuhogott az eső, és én bőrig áztam, mint a vöcsök, na, akkor egyáltalán nem kérdezte meg, ahogy szokta, hogy na mi volt ma a temetőben (erre én általában rituálisan azt válaszolom, hogy hullák, mire ő azt mondja, hogy ki gondolta volna, szerintem ezt sose fogjuk megunni), hanem velem is úgy viselkedett, mint a galuskákkal és a cédéírással, vagyis mélységesen gyanakodott és menekült, és egyáltalán nem hagyta, hogy megölelgessem, hiába mondtam neki, hogy ebben a vizes lányban egy száraz lány rejtőzködik, aki ki akar törni, és ne a külső jellemzőim alapján ítéljen meg. De aztán megtörölköztem, és minden jó lett megint, azóta csak azt nehezményezi egy kicsit, hogy soha nem hozok neki hulladarabokat, szerintem csak azért, mert élvezi a gondolatot, ahogy a metrómegállóban bóklászom ártatlan arccal és copfokkal, és a hátizsákomból kilóg egy kéz.