Szóval Jared Diamonddal nincs túl sok gond, abszolút kiegyensúlyozott a viszonyunk, szeretettel és tisztelettel viseltetünk egymás felé, és bár tisztában vagyunk a másik esetleges fogyatékosságaival, ezekkel képesek vagyunk együttélni; az, hogy időnként hosszabb időre lerakom a Háborúk, járványok, technikákat, az nem a személyes problémáink miatt van, hanem leginkább a téma egyenes következménye.

Az előző könyvét, a Harmadik csimpánzot amúgy is jobban szerettem, mert abban könnyed, érdekes dolgokról volt szó (leszámítva a népirtásokat, meg azt, hogy az emberi nők pár szülés után eldobhatósnak lettek tervezve), mint például arról, hogy miért hangsúlyozottan szexuális töltetűek a legális drogok (alkohol, cigaretta, szivar) plakátjai. Itt Diamond Amotz Zahavi fitogtatásgén-elméletével von párhuzamot; Zahavi szerint a "fitogtatásgén" okozza a paradicsommadarak rendkívül hosszú, őket a mozgásban és a menekülésben is akadályozó díszes farktollait, amik a lány-paradicsommadarakban szerinte olyan feltételezéseket keltenek tudatalatt, hogy ha ez a fiúmadár ekkora hendikeppel képes volt idáig életben maradni, akkor biztos rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkezik minden más téren, úgyhogy nosza, csináljunk vele kicsi paradicsommadarakat. Hasonló dolog történik néhány gazellánál is, aki meglátván a vadászó oroszlánt, menekülés helyett négy lábon egy helyben kezd el szökellni, ezzel kívánván jelezni, hogy ő annyira gyors és fürge állat, hogy még ezt a pillanatnyi hátrányt is megengedheti magának, az oroszlánnak ilyenkor mérlegelnie kell, hogy mekkora annak az esélye, hogy a gazella egy blöffre teszi fel az életét. Diamond szerint ugyanez a helyzet az egészségkárosító élvezeti cikkek reklámjaival, amikben általában különösen ki van hangsúlyozva a szokás férfias jellege (Marlboro Men, stb); szerinte ez is azt a tudatalatti üzenetet közvetíti, hogy én annyira fasza gyerek vagyok, hogy a szervezetemet romboló nikotin, koffein, alkohol, stb ellenére is képes vagyok funkcionálni és szexuális aktivitást tanúsítani.

Na, a Háborúk, járványok, technikák nem ilyen, bár az is jó könyv, sőt, szép könyv, vonzó papíron, jó tördeléssel, hibátlan fordítással (leszámítva talán az alcímét, The Fates of Human Societies, ahol a Fate sorsot jelent, míg magyarul a fátumról, ami bár kétségkívül fennköltebb, inkább a végzetre asszociálunk, aminek nem ugyanaz a csengése, mint a sorsnak), viszont rögtön az elején előhozza a moriorikat, akik nagy részét a maorik egyszerűen megették, kihasználva azt, hogy a moriorik egy békés vadászó-gyűjtögető nép voltak, akik úgy vélték, hogy a konfliktusokat először megbeszélés útján kell megpróbálni rendezni, míg a maorik nem. Na itt tettem le először a könyvet, mert ettől a sztoritól mindig ideges leszek; kábé az volt rám még ilyen hatással, amikor az Angelt behegesztette egy koporsóba a köcsög Connor, és leküldte a tenger fenekére, na akkor napokig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy bármilyen sanyarú fiatalkor felmentést adhat ilyesmire, elvégre mindannyiunknak megvannak a magunk gyerekkori történetei (még ha nem mindannyiunkéban is szerepelnek bizonyos pokoli dimenziók), aztán mégsem csinálunk ilyet. Ezután kicsit lenyugodott a könyv (mármint a Háborúk, járványok, stb), úgyhogy folytattam, és legközelebb csak akkor raktam le hűlni, amikor már a harmadik fejezeten keresztül csak arról volt szó, hogy a hadi technikák kifejlesztéséhez mindenképpen át kell térni a vadászó-gyűjtögető életmódról a növénytermesztő-állattartóra, és le kell telepedni, és nemesíthető növényeket kell tartani, és át kell térni. Mindenképpen. Mert ahhoz, hogy erőforrások szabaduljanak fel technikai fejlesztésekhez, mindenképpen megtermelni kell az élelmiszert gyűjtögetés helyett, stb, stb, és ez így ment vagy ötven oldalon keresztül, mint amikor elakad a tű. Azért még itt is voltak aranyos részek, például a zebráról, akinek az egyik kedvenc szórakozása, hogy beleharap emberekbe, és nem engedi el őket, hanem áll ott vigyorogva egy emberrel a szájában, és ráadásul nem lehet lasszóval elkapni, mert elhajol, amivel az életrevalóságnak sokkal nagyobb fokáról tesz tanúságot, mint például a levesteknős, aki nem is tudom, mire számított ezzel a névvel.

Azóta egyébként rájöttem, hogy a Thackeray életrajzzal (ami szintén dühítő bír lenni, csak másképpen; soha nem értettem, hogy ha valaki nem hajlandó dolgozni, illetve luxuscikkekre szórja el a pénzét, akkor miért a sors igazságtalanságára panaszkodik, amikor elfogy neki?) és a Tomorrow magazin kisszínes rovataival* kombinálva pont megkapom azt a sokszínűséget és témáról-témára ugrálást, ami a Harmadik csimpánzot olyan vonzóvá tette számomra, következésképpen az életem csupa kaland és érzelmi hullámvasút mostanában. Képzeljétek el, mi lenne, ha még az ágyból is kikelnék.

* na jó, ez utóbbiban napjában párszor azt is elolvasom, ahol kedves és
szép dolgokat mond a blogomról; lehet, hogy ezáltal leszek egész
életemben a legközelebb a hírnévhez és csillogáshoz, úgyhogy igyekszem
minél teljesebben kiélvezni.