Szóval tegnap OTK Árpa Attila, ő még később érkezett mint én, pedig én
sem időre voltam ott. Mivel egyszerre ült terpeszben, és tette kereszbe
a lábait, pontosan láttam onnan másfél méterről azt a takaros kis
foltot, amit a szokásos lábközi kidörzsölős lokációra varrtak fel
gondos kezek, ezen el is érzékenyültem cseppet, biztos szereti azt a
nadrágot, gondoltam. Aztán illetődöttségem hamar elmúlt, noha
kellemesebb volt az
esemény, mint gondoltam volna, ÁA összefüggő, értelmes mondatokban
beszélt, jól adagolta az anekdotákat, nem nagyhangúskodott, ügyesen
csomagolta magát az adott közönségnek, de persze volt az a két
megjegyzés, amit mástól talán viccesnek is tartanék, például ha
mosolyogna közben, vagy ha képes lenne a szemkontaktusra bárkivel, de
ezen feltételek
hiányában elhatárolódtam a dologtól. Az egyik arra a felvetésre volt
válasz, hogy botránnyal távozott az RTL Klubtól, erre azt mondta, hogy
ott igazából nem volt semmiféle botrány, csak annak csomagolta, mert
kellett a reklám a könyvnek. A másik akkor hangzott el, amikor az
újságíró (ő volt a társalgásvezető) megkérdezte, hogy a volt kollégái
hogy fogadták a könyvében elhangzott kijelentéseket – erre ÁA azt
felelte, hogy ő pontosan tudja, hogy kinél meddig mehet el, vagy hogy
kivel hogyan kell kedvesnek lenni, ha azt akarja, hogy megbocsássanak
neki.

Én meg úgy gondolom, hogy ha valaki őszinte (vagy legalábbis nem
látványosan az önfényezésért hazudik), attól még egyáltalán nem
feltétlenül szimpatikus, még akkor sem, ha Jedi Training Academy-s
pólóban van.

Aztán mentünk a Sunny Dinerbe, ahova folyamatosan szivárogtak be az
újabb és újabb klubtagok, olyanok is, akik a beszélgetésen nem voltak
ott, és lassan mindent elleptek, és az asztalnak a felém eső részének a
karmája hirtelen nagyon negatív lett, és én akkor felálltam, hogy
hazamegyek (lucia akkor őrül meg, amikor akar), de a rendszergazda
stratégiailag átrendezett engem a túlsó végre, a jó csíbe (az újságíró
mellé, ami arról tanúskodik, hogy bármennyire is tudom köszörülni rajta
a nyelvem, azért az aurájával azért nincs bajom). Ott ettem
brokkolikrémlevest meg sajtos pirítóst, abból az igazi, jófajta
feketekenyérből, aminek még Moszkvában 10 kopejkáért árulták batonját
(ez volt a legolcsóbb, nyugdíjas nénik vették negyedkilónként), meg a
titi nekemadta a második gombóc profiterolját, biztos látta a szememben
az őrült lángot, mostanában már minden reggelire profiterolt eszem,
utoljára akkor voltam ilyen gasztronómiai függésben, amikor tavasszal
arra a fekete dobozos zöldborsó-bébirépa konzervre kattantam rá (a
bonduelle nem jó, mert egyrészt nem lehet konzervnyitó nélkül kinyitni,
másrészt kevesebb benne a répa), de az sem volt ilyen durva,
mindenesetre tititől nem csak édességet kaptam, de haza is vitt, kár,
hogy lány.