Múlt pénteken értesített a bookline, hogy megjött a Camelot Capers,
úgyhogy elmentem átvenni, és ha már ott voltam egy könyvekkel terhes
helyen, éltem a lehetőséggel. Még így is üres a legtöbb polcom, szülői
szobámból az algebra-analízis-számelmélet szentháromságon kívül
egyelőre csak a Pratchetteket hoztam át, mert azok befértek a
hátizsákomba. Szóval most könyvblog:

The Camelot Capers – Elizabeth Peterset egyértelműen az Alextől kaptam az életembe, mert az Óvakodj a múmiától!
plakátdömpinget önmagában elég elborzasztónak találtam volna ahhoz,
hogy a kezembe ne vegyem őt soha (megjegyezném azért, hogy –
zavarbaejtő módon – fordítva sem korrelálnak a reklámok, tehát nem
minden olcsón hatásvadász kampány rejt maga mögött jó könyvet). Alexet
viszont az Egyesült Államoktól lízingeltem egy évre, lehettem vagy húsz
éves, pisze orrú és ártatlan tekintetű, ő viszont megvolt harmincegy,
egy fizikusi és egy történészi diplomával súlyosbítva, és a doktoriját
megcsinálni költözött távoli kontinensünk eme egzotikus sarkába. És nem
mondom, hogy az életem legboldogabb egy éve volt, de igen sok jó dolog
maradt belőle, mert Alex olvasott, és ha kiolvasta, odaadta, és valami
istentelen jó ízlése volt könyvek terén (csakúgy, mint nők terén, jegyezném meg
halkan, de leplezetlen hiúsággal). Őáltala olvastam például az első
Harry Pottert, másfél évvel azelőtt, hogy itthon kijött volna, meg a
Doonesburyt (ami itthon soha nem fog kijönni, amerikai belpolitikai
eseményekről szóló képregényszatíra), és mutatott nekem Saudek albumot,
meg a teljes Prágát idegenvezetéssel (keleteurópai történelmet kutatott
akkoriban), aztán jött a Story of O, a teljes Dan Savage életmű,
Galaxis útikalauz eredetiben és a BBC rádiójáték kazettán, stb, és E.
P. Miss Peabody sorozata már az utolsók között volt, akkortájt, amikor
összeköltöztünk, csak hogy egy hét múlva kisétáljak onnan, vissza se
nézve. (A casus belli az volt, hogy felállt cipővel a konyhapultra, de
ez csak megerősített abban, hogy a közöttünk lévő alapvető kulturális
különbségek – amiket már olyan apróságok is jeleztek korábban, hogy
képes volt a könyveit kidobni elolvasás után, és nem hitt a
zsebkendőhasználatban – átugorhatatlan szakadékot képeznek). Mindegy,
lényeg, hogy E. P. teljesen hibátlan krimiket ír.

Edward O. Wilson: Minden
egybecseng – az elmúlt egy évben vásárolt könyveim úgy 90%-ban Typotex
kiadványok voltak, olyanok nekem ezek a
genetikás-evolúciós-kvantumos-nagy egyesített elméletes művek, mint a
nagymamámnak a szappanoperák, előre tudom, hogy nagy újdonságokat már
nem fogok bennük találni (ami újdonság lenne, annak megértéséhez több
éves tanulmányi kitérőre lenne szükségem, ennyit meg nem vagyok
hajlandó áldozni a dologért), de mégis muszáj megvennem őket és
elolvasnom, hogy mi történik a fotonokkal és az aminosavakkal a 123.
folytatásban. Nem beszélve a bonobókról. (Azért időnként van
meglepetés, Jared Diamond például vagy nagyon tud valamit, vagy nagyon
jól blöfföl).

Foucault: Elmebetegség és pszichológia (A klinikai orvoslás születése) – a pszichológiás könyvekkel is úgy vagyok, hogy ha nem túl csiricsáré a borítójuk, és van a címnek sodrása, akkor jöhet.

Ed McBain: Money, Money, Money és Vespers:
E. McB. jól felépítí, jól megírja, rak bele hullát, rejtélyt logikus
megoldással, rendőrörsöt, korrajzot, jellemeket, és megfelelő
mennyiségű szarkazmust. Az egyik cím egyébként magyar fordítás,
bónuszpontért lehet találgatni.

Agatha Christie: Egérfogó – mert a többi 116 könyve már megvan.

Alan Oken: Amint fent, úgy lent
– lehet fújolni meg engem is túlsznobkodni, de ez akkor is az egyetlen
hiteles asztrológiás könyv ami magyar nyelven megjelent, olyan
olvasmányos, mint egy regény, és nagyon beletalál. Ez egyébként a
második példányom belőle, az első eredetileg a balrogé volt, de
kölcsönkértem tőle, és egy év múlva nekem ajándékozta örökre
(döntésében talán az is szerepet játszott, hogy ha csak ránézett a
könyvre, finom vonásaim eltorzultak, és olyanokat sziszegtem, hogy a drágaszág az enyém, cak az enyém),
és ez azért jó, meg fontos, mert ez a könyv a mi különbejáratú
buddhizmusunkról szól, és ez az oka annak is, hogy muszáj volt vennem
még egyet, mert a balrogét nem tudnám kölcsönadni senkinek.

A davincis írást meg részben rehabilitálnám, mert fordításnak valóban
csapnivaló, és a rohannak lopott kocsiban meg repülőn meg mindenhogyan
részek baromi unalmasak, de az összeesküvéselmélet tetszik.