– Szerelmem, José Feliciano – szólítom majd meg őt, – miért van az,
hogy bár a gaz Robertót széttépték a medvék, amikor a patakba fulladt a
késelés után, és most már az is nyilvánvaló számunkra, hogy nem én
vagyok az elcserélt ikertestvéred titokban, továbbá lányos tartózkodásomat
is feladtam irántad, a te intelligensen és szenvedélyesen magas
homlokodat mégis gondterhelt ráncok redőzik?
– Luciám, te oázis az én életem sivatagában – válaszolja majd JF, –
mérhetetlen boldogságomat, hogy a hosszú évek szenvedése és reménytelen
vágyakozása után végre a magaménak tudhatlak itt az istálló egy
félreeső boxában, csupán az árnyékolja be, hogy szemüvegem pántjának
meglazulása miatt nem láthatom tisztán a világ leggyönyörűségesebb
arcocskáját, amely annyi álmomat édesítette meg ragyogásával.

És akkor én előhúzom a precíziós csavarhúzókészletemet.

Valahogy így képzelem.