Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel
bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is
megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az
a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős
ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes
fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda
nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról,
mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a
munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az
emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az
összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan
transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert
beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk,
telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem,
mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha
nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az
első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz,
hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy
moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50
százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy
Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra
használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha
kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a
joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel
megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára
is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az
elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet,
csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és
megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott
csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el.
Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat,
meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő
szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük
el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát
kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más,
nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos
benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs
bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha
figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt
az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor
élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen
baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl
gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek
megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban,
de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen
vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő
csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta
vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem,
mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni
félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán
keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá
lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt
méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt
a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül
választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt
se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.