Tegnap végül is nem mentem kékrózsázni, hanem hazaérkezés után ájultan
ágybazuhantam, és démonokról álmodtam, akiknek királynője vagyok.
Azazhogy csak álmodtam volna, ha nem hívnak fel hárman, hogy megyek-e
kékrózsázni, bár elég lett volna, ha csak egy, de valószínűleg biztosra
akartak menni. Aztán amikor már épp tényleg bealudtam volna, felhívott
a rendszergazda is, és testi
örömöket helyezett kilátásba, ha felvonszolom hozzá démoni enmagam.
Mivel vannak dolgok, aminek nem tudok ellenállni, mentem. De nem
kellett csalódnom, tényleg adott nekem enni, hentestokányt. Amikor húsz
perc múlva visszaérkeztem, Márkó, aki a rendszergazdának csupán egy (és
az egyetlen) alkalmazottja, nekem viszont aranydíszítése az én
életemnek – senkivel nem lehet olyan csodálatosakat hallgatni egymás
mellett órákon keresztül – még mindig ott bütykölt az irodarészben, de
sebaj, gondoltam, ő bütyköl, én alszom. Ez a terv jó darabig működött
is, utána viszont leszállt az éjszaka, amely sötét varázsával kihozza
az állatot a legszelídebb katolikus informatikusból is, és az éjféli
órán bizony arra ébredtem, hogy Márkóból dal fakadt. Egy ideig
lenyűgözve csodáltam őt titkon és távol (csodálatom oka egyrészt az
volt, hogy tudja az összes, Slágerrádión leadott szám pontos szövegét,
másrészt az, hogy a dallamát viszont egyiknek sem), de amikor
csettintgetni is kezdett hozzá, úgy véltem, ez már biztosan a szakmai
fejlődése kárára fog válni, úgyhogy felhívtam a rendszergazdát, és
tájékoztattam a fennálló helyzetről. A dal nemsokára elnémult, én
visszatérhettem a kényszerképzetemhez, hogy nekem aludni kell, és a
világ rendje is helyreállt.