És reggel a vonaton még mindenki csak ébredezik, aztán kipakolunk, valaki elsüti az első morbid poént, onnantól nincs megállás, koporsót keresünk, lemérjük, feltépjük, lapát, ecset, fotó. És mindenhol van valami, ahol zöldes, ott fém, általában kereszt az olvasóról, maga az olvasó, befont szőke copfok, könyv, fésű, kefe, kalap. Akit erős, fekete ruhában temettek el, annak tiramisu-állagúvá válnak a csontjai, ahhoz kesztyű, különben meg gloves are for girls, nyomjuk hardcore puszta kézzel. Élcelődünk a markolóson. Élcelődünk a menzán. Élcelődünk egymáson. Közben felírjuk, hogy a tetem jó megtartású-e, és mi volt a sírkövén. A nap végére már mindenki robot, de azért még egy sírt, még egy icipicit – utána gyors resti a pályaudvaron, spicces filozofálások a vonaton, otthon homokcsíkok a kádban. Hosszúnadrág: ha odarakom a karom a lábam mellé, olyan, mintha két rasszhoz tartoznék.

És boldog vagyok, mint három zen-mester, tíz centivel a föld felett.

És holnap van az utolsó nap.