És ma ki lett pakolva egy kripta és, és abban…

Na de sorjában. Félreértés ne essék, én nem vagyok különösebben
bátor, se nem beteges hajlamú, de nem ám. Csirkét például csak
kesztyűben vagyok hajlandó filézni, mert milyen gusztustalan már
lefejteni a csontokról a húst, viszont ezeken a csontokon nem volt hús,
lévén 100-150 évesek. A process az abból áll, hogy a markoló leszedi a
földet a koporsókról, majd a profik és a lelkes amatőrök kesztyűben
kiszedegetik a szétporladó deszkák közül a használható stuffot, vagyis
a csontokat, és a mellékleteket (olvasó, imakönyv, fésű,
kefe, stb), amit dobozba raknak felcímkézve. És ez nem éppen
érdektelen, akkor sem, amikor a legnagyobb meglepetés, amiben
reménykedhetsz, az egy kis megmaradt haj vagy mellszőrzet (a haj és a
köröm bírja legtovább), vagy pár olvasható szó egy darab papíron – de
ezt elmondani nem lehet, át kell élni, amikor először találsz egy
teljesen ép koponyát, vagy gondolkodás nélkül ledobod a
kesztyűdet mert egy csecsemő csontjait csak ujjbeggyel tudod a porban
kitapintani.

És akkor délután kiemelték a fémkoporsókat a kriptából, és lett
nekem diznivörld. Az egyikben egy huszárkapitány feküdt
díszegyenruhában, aminek még a színei is megmaradtak, bajusszal,
kitüntetésekkel, mária-medállal, mint a Jókai-regényekben; a következő
kettőben két idős hölgy, az egyik fehérben, a másik feketében, ünnepi
főkötőstül, kontyfésűvel, harisnyatartóval, ujjcsontok még
összekulcsolva a medence felett, jegygyűrű rajtuk, hímzett
párnán, gyönyörű volt, de tényleg, mint egy másik világ. Lábuknál
elszáradt virágok csokorban. És aztán még volt sörözés és boldogság,
leégett vállak és porlepte vádlik, és én visszamegyek hétfő-kedden is,
és ilyen helyen akarok dolgozni.

(Képek (nagyok): huszár, főkötő, kezek)