Hétvégén egy kicsit kétségbeestem, mert kipakoltam a garázsban lévő maradék konyhás cuccaimat, és úgy kezdtem érezni, hogy egy nyolc tagú, nagyon kifinomult ízlésű, nemzetközi családban vagyok háztartásbeli, noha kettesben élek a gyerekkel, aki minden sajtos tésztánál és rántott csirkénél bonyolultabb ételre azt mondja, hogy “köszönöm, anya, ez nagyon finom, csak nekem nem ízlik” (a paprikás krumpli az már túl haute cuisine számára).

Tarhonyakártevő volt az a szerencsés, aki online tanúja lehetett a lábon kihordott idegösszeroppanásomnak, de vele legalább úgy érzem, hogy őszinte lehetek, bár amikor ott tartottam, hogy “és mi a ****nak nekem tojásfőző???”, akkor gyorsan hozzá is tettem, hogy “ja, azt tőled kaptam, és köszönöm”.

A tojásfőzőt egyébként elvből ellenzem, a világ legfirstworldproblemesebb eszköze, aki nem bír kézzel (lábosban) megfőzni egy tojást, azzal végezzen a természetes szelekció, ugyanakkor engem zavar, ha miközben a gyereknek rakom éppen össze a távirányítós fémkereső autóját, keményre fő a tojás, úgyhogy a tojásfőző marad.

Ja, mert elkezdtem szelektálni, legalábbis fejben, mert ez így nem állapot. A citromgerezdből citromlevet kinyomó eszköz marad, egyrészt mert Tyttön keresztül vettem az akkori munkahelyétől, és tök cuki volt, hogy elhozta nekem, másrészt mert az L. múltkor megdicsért, vagy legalábbis döbbenettel megállapította, hogy nagyon fel vagyok készülve a teázásra eszközileg. Mindkettő marad, mert nehogymár közös citromgerezd-kinyomóval nyomjuk a citromlevet, mint az állatok, mégsem a kőkorszakban élünk. Ugyanebből a megfontolásból marad a soha nem használt, rózsamintás porcelán félcitromkicsavaróm (meg mert pont illik a flamingós poharakhoz, don’t ask).

A szintén soha nem használt, több személyes raclette-sütőnél hosszan hezitáltam, de utána elképzeltem, ahogy a barátaimmal raclette-et sütünk meghitten, szóval az is marad, már csak barátokat egy megfelelő méretű konyhát kéne vennem hozzá, ahol elférnek a barátaim (a jelenlegi konyhaasztalom negyedét elfoglalja a laptop, nagyobb asztal nem fér, ebédlő helyett egy 16 négyzetméteres előszobám van, de legalább a gyerek tud hol görkorcsolyázni).

A nagyszülői örökségből elkért kenyérsütőgépet sem használtam soha, nem nagyon eszünk kenyeret, a bagel meg a sajtos kifli kézzel is megy, de mindig is volt egy olyan képem magamról, majd amikor gyerekem lesz, hogy a gyerekekkel összenevetünk a frissen sült kenyér felett (ebből is látszik, mennyire realista elképzeléseim voltak a gyermekétkeztetésről, mostanában leginkább azon szoktunk összenevetni, ha majdnem rám borítja a tejes gabonapelyhét, de még időben elugrom). Mindegy, egyszer majd biztosan lesz rengeteg időm (szia, brainoiz).

Aztán van az az eszköz, ami csak és kizárólag arra jó, hogy az ember a créme brulée tetején karamellizálja vele a cukrot, és most tekintsünk el attól, hogy mivel eddig ez évekig egy dobozban lapult a garázsban, sima hőlégfúvóval (amivel a festéket szedem le különböző felületekről) szoktam karamellizálni a créme brülée tetején a cukrot, de hogy néz már az ki, ha mondjuk direkt créme brülée-t enni jön hozzám valaki (általában vodkát inni szoktak jönni, de ki tudja, mit rejt a jövőm), és nem tudom elegánsan előkapni hozzá a kar. pisztolyt.

A csokitemperálót nem dobhatom ki, mert most kaptam szülinapra legóemberke alakú szilikonos csokoládéöntő-formát.

Noha Tarhonyakártevő csak semleges, minden állásfoglalást nélkülöző válaszokkal próbált csillapítani, nagyjából ezen a ponton magamtól átmentem kétségbeesettből defenzívbe, és azzal védtem előtte a két levesestálamat (a levest amúgy vagy a fazékból, vagy a direkt erre a célra szolgáló hűtős levestárolóedényból szoktam tálalni), hogy van ugye a casual, de helyes (sötétvörös kerámia) családi célokra, és van a vadászjelenetet ábrázoló porcelán arra az esetre, ha meglátogatna Erzsébet királynő (nem csak a gyermekétkeztetésről vannak határozott elképzeléseim). Tarhonyakártevő ezen a ponton megkért, hogy várjak egy kicsit, mert most megpróbál elképzelni egy olyan családfő mellett, aki elvárja, hogy a vasárnapi levest levesestálban tálaljam, de én ekkor szerintem már ott tartottam, hogy mi a csudának van nekem két konyhai kötényem (egy fiúszínű meg egy lányszínű), amikor ebben a konyhában én is alig főzök, nemhogy más, és ha fröcsköl valami, akkor a volt pasiktól lenyúlt, szobafestésnél is használt pólókat szoktam ellene felvenni.

A nagyságrendileg huszonöt sütőformámról nem akarok beszélni, idén is sütöttem már egyszer. Ugyanabban, mint tavaly.

A lisztszitáló hosszú évek torporja után végre megtalálta azt a funkciót, amelyben hasznosnak érezheti magát, amikor vele szitáltam át a gipszet a zománcfestékbe (az Annie Sloane Chalk Paint hatású festék házi megoldásán dolgoztam, igen, működik, igen, nagyjából annyit festek, mint főzök, és igen, a konyhai és festészeti eszközeim között valóban nincs éles határvonal).

A rizsfőző használati utasításának elolvasására eddig nem volt időm (olyan hat éve vettem), úgyhogy lábasban főzöm a rizst, de előbb-utóbb biztosan eljutok odáig, és egyébként is, adtak hozzá nagyon helyes sushi-készletet edénykékkel, formázókkal, meg minden, és a Makifoodnál elég profin megtanultam sushit csinálni (mondjuk mind a sushi, mind az onigiri könnyebben megy kézzel, mint formázóval, de lehetek még köszvényes), kár lenne hagyni kárba veszni a knowhowt. Megjegyezném, aránylag gyakran hívnak ilyen főzőiskolák ingyenórára, hogy utána írjak róla (nem ide), viszont annak ellenére, hogy semmiféle halat és tengeri állatot nem eszem, valahogy mindig sikerül ilyesmiket kifognom, úgyhogy tényleg tök jól tudok rákot/homárt pucolni, kagylót bontani, különböző halakat belezni, csak azt nem tudom, finom lesz-e (nem, nem lesz finom).

Az egyetlen kivétel mostanában az a hely volt, ahol köznapi ételeket tanultunk meg elkészíteni különböző híres konyhák stílusában, úgyhogy immár képes vagyok három falat rakott krumplit nagyon kifinomult ízharmóniával és nagyon ízlésesen tálalva előállítani nyolc óra alatt (többféleképpen), szóval akár Obama is jöhet (de akkor jöjjenek már egyszerre Erzsébet királynővel, biztosan sok közös témájuk van, és a fenének van kedve kétszer begyújtani a sütőt, meg elmosogatni a levesestálat. A családjukat ne hozzák, mert nincs hely).

A húsdarálót (tatárbifsztek) és a kávédarálót (mákos tészta) rendszeresen használom, azzal nincs gond, a spongyabobos pirítóssütőt (semmi mást nem tud, csak spongyabobot égetni a kockapirítósra) a gyerek kedvéért nem dobom ki (bár ő nem tudja, ki az a spongyabob).

A piknikezős hűtőtáska pedig pont olyan mintájú (égkék alapon apró, rózsaszín virágok), mint a piknikezős pokrócom, a piknikezős, tégla alakú, bőrszíjas fonott kosár meg alap, mert mit csinálok, ha piknikezni hívnak, vigyem a tésztasalátát és a cidert műanyag dobozban és nájlomzacskóban? Nem mintha nem lenne elég műanyag dobozom. Ne kezdjünk bele a műanyag dobozaimba.

Itt már kezdtem sejteni, hogy mi lesz ennek a vége, de azért még tettem egy erőtlen próbát a poharakkal meg a bögrékkel (minden poharakkal meg bögrékkel van tele, de Obama és Erzsébet királynő nagy bajban lennének, ha egyformából akarnának inni, kivéve, ha mindketten a flamingókat preferálják, mert abból van három, bár az egyik a gyerek konstans vizespohara), de a bárányosnál, amit egész jól sikerült megragasztani, feladtam, és inkább gyorsan lefordítottam levezetésül egy fél ívet (az az agybaj egy másik fokozata volt, csak annyit mondok, hogy kozmikus lények vagyunk, és transzcendens létsíkok).

Mindenesetre megnyugtató, hogy jövőképekben nem szenvedek hiányt.