Köszönöm, most már jól vagyok, bár lehet, hogy ma reggel rontottam el az életemet, mivel visszautasítottam, amit az Univerzum tálcán kínált, de szoktam ilyet csinálni (nem felvágásból).

Az volt, hogy a munka előtt a biztonság kedvéért azért elugrottam a patikába medveszőlőlevél-teáért, és természetesen az összes ezerreceptes áfásszámlás bankkártyás előttem állt a sorban. Ehhez egyrészt joguk van (mármint ha alaposabban belegondolok, el kell ismernem, hogy mindenkinek joga van az én patikámban kiváltani a receptjét), de nem hagytam magam ettől zavartatni, hanem szlávos arcot vágtam, és csúnyán néztem, hogy legközelebb kétszer is meggondolják. A tekintetemmel ölni lehetett volna, mármint ha a tekintetem ölésre alkalmas tárgy lenne, nem pedig fogalom (én fogalomként definiálnám barkochbában), és akkor sem tettem vissza a zsebembe, amikor a kettővel előttem álló pasas (a sokreceptes) visszanézett, szintén csúnyán.

Mindenesetre valamikor sorra kerültem, és mondtam a medveszőlőt, mire a patikus joviálisan visszakérdezett, hogy fáj-e a pisilés. Ettől egy kicsit megrogyott a tartásom, de beismertem a dolgot, noha a sokreceptes még ott pakolászott, majd kértem TEVA 500 mg-os C-vitamint is, és csacsogtunk még egy kicsit arról, hogy a gyereknek kell, csak ezt eszi, és ezért nem kérem a drágábbat.

Snitt.

Az önérzetem maradékának roncsaival (de legalább a cipőm szép) kivonultam a patikából, ahol kiszólt nekem a sokreceptes egy BMW-ből, hogy helóbocs. Én ekkorra már nagyjából megbocsátottam, mert buddhai jellem vagyok, de úgy gondoltam, hogy oké, ha ezt akarja, akkor játsszuk le, vannak hatékony érveim, nincs paragrafus a tekintetem ellen, meg ilyenek. De ekkor kibillentett egyrészt azzal, hogy nem találkoztunk-e már valahol (de, a patikában, mondtam, mert annyira vicces vagyok), majd megkérdezte, hogy nem vihetne-e haza, látott már a környéken. Itt egy pillanat alatt átfutott az agyamon, amint hazavisz, én visszasétálok a kocsimért, utána egyszer-egyszer összefutunk a patikában a húgyúti problémáim kapcsán, egy idő után már előreenged a sorban, egyre jobban megismerjük egymást, rájövünk, mennyi közös van bennünk, egy kétségbeesett, viharos éjszakán, amikor minden olyan reménytelennek tűnik, felhívom, hogy soha nem fogom tudni leadni ezt a könyvet, ő átjön hozzám és főz teát, az esküvőnkön egyszerű szabású, ekrü színű selyemruhát viselek pántos cipővel (semmiképpen nem hegyes orrúval), lesz egy kisfiunk meg egy kislányunk (mondjuk lehet két fiú is), amikor a kisebbik bölcsibe megy, akkortájt érzem azt, hogy valami nincs rendben, és nem tehetek róla, de a Laci legalább odafigyel rám és beszélget velem és őt érdeklik a helyi újságban megjelent cikkeim, ő meg ezt csak valami hobbinak tartja, vágom a földhöz a tányért (a gyerekek a nagyanyjuknál vannak), mire kis szünet után visszafogott hangon közli velem, hogy csak hónapjai vannak hátra, komoly fájdalmakkal küzd, de gondoskodott rólam, meg a gyerekekről.

Azért ennyi idő alatt biztosan megszeretném annyira, hogy hiányozzon, meg egyébként is, mit csinálnék egyedül három kamaszodó gyerekkel, gondoltam a receptjeit nézve, miközben azt mondtam, hogy bocs, de kocsival vagyok.

(Megjegyezném, amikor legutóbb csúnyán néztem valakire (egy nőre) a MÁV-pénztárnál hasonló okokból, akkor utána odajött hozzám, hogy nincs-e egy zsepim, valamit rosszul csinálok).