“A múltról vagy igazat kell mondani, vagy semmit.”
– Sosztakovics

Az utca sötét volt, a fagypont alatti szélben úgy zörögtek a száraz faágak, mint házkutatás alkalmával a fiókból kidobált papírok szoktak. A szlávos arcú lány ujjai rádermedtek az ásványvizes üvegre, amelyben szovjet pezsgőt vitt magával, de nem vette fel a kesztyűjét, mert abban nem tudott volna telefonálni.

Nem így tervezte ezt az estét, különös tekintettel az ukrán helyzetre és a hidegre. Ha már itt tartunk, az egész életét nem így tervezte. Ugyanakkor ő is tisztában volt azzal, hogy noha előző nap találkoztak egy rövid időre a vonal túlsó végén lévő személlyel, a körülmények miatt nem tudtak mindent megbeszélni, amit akartak, és vannak információk, amelyek átadását nem jó halogatni. A másik fél, akiről most nem tudjuk meg, ki volt, mert a rendező ebben az esetben nem osztott képernyős megoldást alkalmazott, hosszan beszélt, a szlávos arcú lány kurta, lényegre törő kérdéseket tett fel a hidegtől egyre merevebb ajkakkal.

– Látod, és engem még mindig nem mutattál be annak a nőnek – zárta le végül a témát, amikor minden lényegeset megtudott. – Pedig milyen jó cicaharcokat folytathattunk volna – tette hozzá ironikusan.

– Á, egyikőtök sem az a cicaharcos fajta – válaszolta elgondolkozva a férfi a vonal túlsó végén, miközben, ha lett volna stílusérézéke, nagyot szívott volna a cigarettájából. – Ti inkább olyan “néma kések éjszakája”-típusok vagytok.

A szlávos arcú lány csak udvariasan mosolygott, bár telefonbeszélgetések esetében az ilyesminek nem sok értelme van, de mit lehet erre mondani. A hideg viszont nem adott sok teret a hosszú, végtelenbe nézős, keleteurópai-művészfilmes vágásoknak.

– Most mennem kell – mondta a lány. – Azt mondtam, hogy rágyújtani jövök ki, és tartok tőle, hogy kicsit gyanús lesz, ha sokáig maradok, tekintve, hogy egyrészt már nem dohányzom, másrészt nincs nálam cigaretta.

A vonal túlvégén lévő személy, aki szintén mestere volt az álcának, értette. Általában mindent értett, vagy ha nem, akkor inkább nem mondott semmit. Ezzel a módszerrel sikerült eljutnia odáig, ahova eljutott.

A szlávos arcú lány lassan, elgondolkozva, néha elmosolyodva visszasétált a kapuhoz. A kezében lévő üres ásványvizes üveget kidobta egy szemetesbe. A fagypont alatti szélben úgy zörögtek a száraz faágak, mint üres lakásban a régmúlt idők kísérteteinek lépte.