Mivel nemrég értem haza a Budapest egyik oldaláról a másikra és vissza vezető, gépjárművel megtett utamból (vasárnap este 26 km/órás átlag* annak ellenére, hogy nekem nincsenek gátlásaim, ha a sebességről van szó), ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy verseket blogposztot írjak a magányról.

Azzal kezdődött, hogy több ízben előfordult már velem, hogy gyakoroltam némi introspekciót (ez elég szórakoztató tud lenni, bár regényfelütésnek nem annyira izgalmas), és már aránylag régen rádöbbentem, hogy nekem szükségem van némi egyedüllétre (a romantikus párkapcsolatok és a baráti összejövetelek mellett, amelyre szintén szükségem van), sőt, az átlagosnál talán valamennyire többre, mondjuk napi pár órára (havi szinten szabadon összevonható és csoportosítható). Mivel hajlamos vagyok elnéző lenni magammal, nem az volt erre az első reakcióm, hogy kezeltetni kéne engem (bár biztos erre is van valami support group, amelynek a tagjai rendszeresen nem gyűlnek össze***), hanem hogy oké, ez van, akkor úgy kell igazítanom a dolgokat, hogy meglegyen ez nekem (legfeljebb majd titokban csinálom, mint a zugalkoholisták).

Utána az Univerzum mintha rákapcsolt volna arra, hogy tájékoztasson engem bizonyos dolgokról. A sarkkutatós fordításomnál még nem gyanakodtam annyira, mert ott a főszereplőnek a magány ellenére inkább azzal volt baja, hogy nem volt mit ennie, pszichés problémákat okozott neki az A-vitaminban gazdag huskymáj, illetve folyamatosan gleccserhasadékokba zuhant, ami elég kellemetlen. De egyrészt kiderült, hogy amikor egyedül volt, akkor kábé az egész túlélés fejben dőlt el nála, másrészt amikor nem egyedül volt éppen, akkor halálra idegesítették azok a társai, akiket amúgy, civilizált távolságtartással járó körülmények között kedvelt (ahogy Mel Gibson mondta a The Million Dollar Hotelben, familiarity breeds contempt).

Ekkor a sors szeszélye folytán lefordítottam a Going Solót Eric Klinenbergből, aki egy szociológus, és ez a könyve egy szociológiai kutatás eredményeit foglalja össze az egyedül élőkről. Klinenberg egyébként családos ember, és azért vállalkozott erre a projektre, mert anyagi támogatást kapott rá megriasztotta, hogy Amerikában mennyien élnek egyedül, és kíváncsi volt, hogy miért, és ez milyen következményekkel jár a társadalomra és az egyénre nézve.

Ebben a könyvben az volt számomra meglepő, hogy nem azt hozta ki belőle, hogy mivel társas lények vagyunk, az egyedül élés káros deviancia, hanem (nagyon röviden összefoglalva) azt, hogy aki (rendezett anyagi viszonyok között) egyedül él, és vannak barátai meg valamilyen magánélete, viszont van “saját ideje” is, az átlagban boldogabb, mint aki házasságban él, és jóval boldogabb, mint aki hosszú ideig házasságban élt, utána elvált, vagy meghalt a házastársa. Klinenberg kutatásai szerint azért élünk (sokan) egyedül, mert a fejlett országokban ezt megengedhetjük magunknak, és az egyedül élés legsúlyosabb velejárója nem a magány (szerinte bizonyos mértékű “konstruktív magány”, amikor az ember elengedheti magát, nem stresszeli egy másik, bármennyire szeretett ember jelenléte, és gondolkozhat dolgokon, vagy a hobbijának szentelheti az idejét, sokkal kiegyensúlyozottabbá tesz mindenkit), hanem az, ahogyan a társadalom stigmatizálja vagy egyenesen negatívan diszkriminálja (munkahelyi hátrányos megkülönböztetés, adózás, kölcsönfelvételek, biztosítás, stb) az egyedül élőket, és az, hogy az egyedül élők hátrányosabb feltételekkel jutnak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz (egyedül utazás, stb). És arra jutott, hogy a társadalomnak kellene adaptálódnia az egyedül élőkhöz és a magányt kedvelőkhöz, nem pedig fordítva (vagyis azt mondta, hogy tök normális vagyok, ami elég rendes tőle). Erre példaként felhozza például a stockholmi Färdknäppent, amely egy olyan társasház, ahol negyven feletti gyermektelen párok (Svédországban az a normális, hogy a gyerekek 18 évesen elköltöznek a szüleiktől) vagy egyedülállók élnek saját lakásokban, de közös mosodával, közös étkezdével, konditeremmel, stb, és így sokkal kisebb szénlábnyomot hagynak, mint más hasonló párok, ugyanakkor van lehetőségük az elkülönülésre is, de a társaságra is.

Ami elég megdöbbentő volt nála, az az, hogy több kutatás és vizsgálat azt hozza ki, hogy az együtt éléssel járó párkapcsolattal a modern társadalmakban általában a férfiak járnak jobban, és a nők kevésbé, több okból is (több házimunka, több stressz, és nagyobb a valószínűsége, hogy idős korban a nőnek kell ápolnia és meggyászolnia a férfit, mint fordítva).

Utána lefordítottam Kim Stanley Robinsontól a 2312-t, amelyet scifi-krimiként kezdtem el, na hát annak nem jó, mármint az elején tudtam, hogy ki a gyilkos****, bár végig reménykedtem valami csavarban. Viszont filozofikus sci-fiből szerintem nem olvastam még jobbat (ugyanakkor történet is van benne, csak nem a krimi a lényeg, hanem a szereplők személyiségfejlődése, mintegy rite of passage-regény), és megdöbbentő módon kábé ugyanazzal foglalkozik, mint a Going Solo, csak itt az űrben vannak a fejlett társadalmak, de a főhősök (akik a most átlagosnál sokkal tovább élnek) ugyanezeken gondolkoznak (együttélés/különélés, milyen formában, milyen berendezkedésben boldog az ember, ha bármire van lehetősége), és nagyjából ugyanarra az eredményre jut az egész, mint Klinenbergnél.

Ebben a könyvben volt még egy érdekes fogalom, amely megkönnyíti az egyedüllétet és az egyedül utazást, a pszeudoiteratíva, vagyis a napirend és a szokások strukturálása nagyjából azonos módon az első naphoz/előforduláshoz képest (tehát ha egy étteremben először a sarokasztalhoz ül le az ember, akkor hajlamos lesz a következő alkalmakkor is, kialakítja az útvonalait, stb). Tapasztalatokban változatos életem során egyébként az is kiderült számomra, hogy bizonyos magányos és/vagy stresszes szakmáknál is ezt ajánlják pszichológiai segítségként (a napirend strukturálását és pontos betartását, vagy legalábbis viszonyítási pontok létrehozását, mint az ötórai tea, ilyesmi), a gyerekem meg egyenesen függő ettől, nagyon kell neki ösztönösen, pedig nem él egyedül (állítása szerint nem is fog, hanem mindig velem lakik majd, ez egy kicsit megnyugtat, hogy legalább öt évesen nem akar különköltözni).

Na és ekkor néztük meg a Gravitációt (ajánlom a Westendben, a 4D-s***** moziban, mert ott rázzák a széket, spriccelnek és szagoznak, ami egy űrben játszódó akciódús filmnél nem hátrány), ami viszont (egy bizonyos síkon, de ez nem zavarja az érdekességét) a trauma utáni pszichológiai elszigetelődésről és az exogén depresszió tüneteiről szól (hallottam egy olyan elméletet is, hogy egy műtétről, ahol Clooney az orvos), rengeteg áthallás van a párbeszédekben is, eddig kétszer láttam, és tök jó keretes szerkezetet ad a sarkkutatós könyvvel, mert itt is fejben dől el.

Na, és mivel én hiszek valamennyire az Univerzum jeleiben, most valószínűleg be fogok szerezni egy nagyobb készlet benzint és számszeríjat, továbbá pár steampunk kiegészítőt, mert ennyi egybeesés után nem tartom kizártnak, hogy nemsokára bekövetkezik az apokalipszis, és erre próbál felkészíteni a sors jóindulatú, de csalásra hajlamos keze. Majd a garázs szerelőaknájában tartom a konzerveket, vagy ilyesmi.

* Egyébként rájöttem, hogy ezért tart itt ez az ország, mármint rendben**, kritikán aluli a közoktatás, korruptak a politikusok, magasak az adók, alacsonyak a jövedelmek, de számomra valahogy ebben csúcsosodik ki a hatalommal rendelkezők semmibevevése az ún. nép felé, ahogyan az időnkkel szórakoznak. Én amúgy sem vagyok az a türelmes fajta, de oké, azt elfogadom, hogy a gyerek lassan öltözködik (mert egy géniusz, aki a géniuszi gondolataival van elfoglalva, nem a zoknival), hogy visszaküld a fókájáért (mert cuki), hogy felnőtt emberek tartósan harmincnyolccal haladnak ötvenes, egyenes, belátható szakaszokon (erre nem tudok igazán magyarázatot, de elfogadom, hogy a demokrácia velejárója, és tényleg csak egy kicsit megyek a seggükben, és csak kiemelt esetekben villogok), az viszont nem oké, hogy ugyanazokat az utakat a haverok két-három évente felújítják olyan alapanyagokkal és technikával, amelyek két-három évig bírják (ott, ahol élek, egyébként az elmúlt másfél év alatt háromszor túrták fel és aszfaltozták újra ugyanazt az utat, és továbbra is vannak kátyúk), hogy minden állami intézményben órákat kell várakoznom olyan dolgokra, amelyekért egyrészt fizetem az adót, másrészt fizetem a pofátlan illetéket, hogy órákat vesz el az életemből a céges és magánjövedelmi könyvelésem követése, stb, amikor ezeket az órákat tölthetném a gyerekemmel legózva, munkával, falfestéssel, idióta státuszok posztolásával a facebookon, magánélettel, azzal, hogy bánatosan nézem az ablakon lecsorgó esőcseppeket és az élet értelmetlenségén gondolkozom, vagy még ezer másik a dugóban állásnál (vasárnap este!) sokkal szórakoztatóbb dologgal. Személy szerint igen hatékony választási lózungnak találnám azt, hogy “mindenkitől hetente két órával kevesebbet fogunk elvenni”.

** Mármint csak retorikailag van rendben, amúgy nincs.

*** Amúgy erre az én support groupom az L., akivel múltkor éppen telefonon csacsogtunk dolgokról (nem pedig jártunk, vagy ilyesmi), és éppen arról tájékoztattam, hogy rájöttem, hogy nekem nem kéne XY-nak tanácsokat adnom, mert gondolkoztam, és ráébredtem, hogy ő nem szeret/bír egyedül lenni (vegyük észre a hősnő személyiségfejlődését), mire az L. teljes természetességgel azt felelte, hogy “aha, ellentétben velünk, akik annyira szeretünk egyedül lenni, hogy az már beteges”.

**** Átvitt értelemben.

***** Amúgy a négy az új három, már 4G is van, meg minden, őrület!