Tegnap teljesen stílusosan egyedül mentem a Roger Watersre (akivel nagyon szívesen mentem volna, az némi gondolkozás és nyomozás után tájékoztatott, hogy én önmagamban is egy kulturális sokk vagyok számára, és ez igazából tök jó, de még nem érzi magát felkészültnek arra, hogy hetven éves emberek koncertjére járjon, amelyen harincnégy éves számokat játszanak, mire én hosszan ránéztem, majd az életben csalódott tekintettel azt feleltem, hogy hatvankilenc, és ez is csak egy újabb tégla a falban, ezt követően pedig drámaian elfordultam, és kimentem a szobából palacsintát sütni; az L.-lel pedig tartottuk magunkat ahhoz a bensőséges hagyományhoz, hogy RW budapesti fellépéseire mindig külön megyünk, stb), és egyáltalán nem bántam meg, pedig általában nem szeretek koncertekre járni, mert nem látni semmit, és emberek vannak.

Az emberek miatt most is aggódtam egy kicsit, mert odaérve kiderült, hogy nem én vettem jegyet egyedül. Mögöttem ráadásul idősebb férfiak ültek, akikbe egyáltalán nem lettem szerelmes, mivel műsor közben azt kifogásolták, hogy miért nem magyarul vannak kiírva dolgok a falra (amikor a Mother “Mother, should I trust the government?” soránál kiírták magyarul is, hogy “kurvára nem”, akkor egy kicsit megnyugodtak, én viszont hiányoltam a “Momma’s gonna keep baby healthy and clean” sornál egy Hoffmann Rózsa-ábrázolást (egy kicsit aggódom a gyerek iskoláskora miatt, de vannak terveim)).

A látvány meg a felépítés (szó szerint, az első felvonás végére felépítették kb a kínai nagy falat a színpad elé) csodálatos volt, úgyhogy annak ellenére, hogy ennél az albumnál talán csak a Final Cutot hallgattam meg életemben többször, sokkal jobban szórakoztam, mint amennyire untam, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy milyen lehet vajon harmincnégy éven át minden évben előadni párszor ugyanazokat a számokat, de amikor a szünetben megkérdeztem az L.-t, hogy vajon mit gondolt RW, amikor már megint egy Good Bye Blue Sky, akkor azt felelte, hogy szerinte arra, hogy csak három óra, és milyen rengeteget fizetnek érte.

De hogy a lényegre térjek, most napokig fel leszek zaklatva, mert RW (69) sokkal jobb pasi, mint gyakorlatilag bárki, akit ismerek (létező vagy fiktív személy), kivéve talán mondjuk Cohent (78, de ha felveszi a kalapját, csak 40), vagy Neil Gaimant (52), vagy Salingert (halott), esetleg Nick Cave-et (55), és ezen gondolkoztam hazafelé, hogy akkor most vajon gerontofil vagyok-e (valószínűleg nem, mert RW-nek olyan teste van, és úgy mozog a színpadon, mintha 35 lenne), és ha igen, akkor ez zavar-e engem (nem, engem az zavar, hogy egyikük sem kopogtatott be még hozzám. Soha).

Mindenesetre azt üzenném, hogy jó volt most így többedszerre is ez a fal, de legközelebb szívesen megnéznék egy Pros and Cons of Hitchhikingot, vagy akár, ha ragaszkodunk a demagógiához meg az Irakozáshoz, akkor egy Amused to Deathet is, és ezeknél mondjuk arra is lenne esély, hogy tényleg én lennék az egyszem közönség.

Elnézést, ezt a képet még muszáj, csak hogy értsük, miről beszélek:

(forrás: liveforlivemusic.com, a tegnapi koncertről pedig képek itt).