enyhén gusztustalan bejegyzés, csak erős idegzetűeknek

A sztori azzal kezdődött, hogy ma délután-koraeste négy különböző ismerősöm is bejelentkezett hozni-vinni dolgokat, akik közül csak kettő ismerte egymást, három viszont pasi volt, nekem egyik sem közeli barátom, de kedvelem őket, úgyhogy úgy döntöttem, csinálok valami kaját, abból baj nem lehet. Van ugye Nigellának az az életelve, hogy ne parázzuk túl a főzést, üssünk össze valamit az otthon megtalálható dolgokból, és tökre méltónak éreztem magam hozzá, mert nálam is olyan minden háztartásban fellelhető alapanyagok voltak, mint az ő könnyű-gyors receptjeiben, például libamell, szarvasgombás balzsamecet és lilakrumpli*.

Szóval először gyorsan leválasztottam és felkockáztam a hájrétegeket a libamellről, lesütöttem belőlük a zsírt, és a Neve Elhallgatását Kérő Férfiismerősöm már itt gyanús kellett volna legyen, mert szinte egymás kezére taposva faltuk fel belőle a töpörtyűt csak úgy natúrba’ (a közben megérkező többieket is kínálgattuk a forma kedvéért, de ők még az udvariassági szakaszban voltak). Utána kisütöttem a megképzett zsírban a szójaszószos-sós-paprikás libamellet, amíg kanállal nem lehetett vágni, igény szerint kapott balzsamecetet is, lefőtt a krumpli is, minden gyors volt, nagyon finom lett, jóllakott a mindenki.

Ezután következett az a rész, amikor hirtelen senki nem akart hazamenni, hanem még dumáltunk egy csomó mindenről (mindenki ismerte a mindenkinek a valakijét, stb), én viszont Oscar Wilde-hoz (és valószínűleg Nigellához) hasonlóan bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, úgyhogy oldalazni kezdtem a pecsenyezsíros serpenyő felé, mintegy casually. A zsákmányt figyelő ragadozók kifinomult ösztönei segítségével hamarosan felfedeztem, hogy a NEKFI is arrafelé oldalazik a másik irányból, de összecsapásra végül nem került sor, hanem az lett a szavak nélküli konszenzus, hogy kétoldalról mártogatunk mintegy mellékesen kenyérdarabokat, mint két agrikulturálisan fejlett sakál, miközben ezzel párhuzamosan próbálunk úgy tenni, mintha maradt még volna belőlünk a kultúremberből, és igyekszünk intelligensen és szellemesen társalogni a többiekkel.

Ez idővel egyre nehezebbé vált, mert mindenféle aggályok és határkonfliktusok merültek fel a színzsír ígéretesebb területeinek megszerzéséért folytatott küzdelem során, és már nem lehettünk sokra attól, hogy tényleg egymás torkának essünk, amikor a társaság rajtam kívüli egyetlen hölgytagja (vagy mondjuk úgy, az egyetlen) ránk nézett, és enyhén megrovó, távolságtartó, egyben hitetlenkedő arckifejezéssel megkérdezte, hogy “és ti ezt csak így…?”.

Ettől elszégyelltem magamat egy kicsit, mert valóban vannak evőeszközeim is, úgyhogy gyorsan előkaptam két kanalat (a késhez még túl folyós volt az állag), és ezek után nem is használtunk már alibinek kenyeret, hanem hagytuk, hadd szóljon a színzsír magában, amelyet egy kis szőlős Bombával küldtünk meg (van nekem ez a hobbim, hogy mániákusan kipróbálok (egyszer) mindent, amiben minél több természetellenes adalék van, így került a szőlős Bomba a háztartásba).

Az említett hölgy erre szó szerint lesápadt, és látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, úgyhogy feltettem néhány, a jobb megismerését célzó kérdést, minek következtében kiderült, hogy 1. szélsőséges vegetáriánus, 2. szélsőséges egészségeséletmód-rajongó (ő maga jellemezte magát így). Innentől nem nagyon volt kiút ebből a helyzetből, de végül azért szerencsére azt mondta, hogy a körülmények ellenére alapvetően jól érezte magát a libazsírgate-et leszámítva, előfordulhat, hogy máskor is jön, és a lilakrumpli tényleg nagyon finom.

Nekem most egy kicsit fáj a hasam, de biztosan csak lelki okokból.

* A libamell azért, mert karácsonyra ketten is megoldották számomra a bevásárlás logisztikáját, és mindketten olyan nyolc fős családra számolva az én terveim alapján, a gyerek viszont bejelentette, hogy ő csak lilaburgonyát hajlandó enni túrós tésztával, husinak legfeljebb rántott csirkét, én meg úgy vagyok, hogy az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, nem az, hogy négy és fél évesen libamellet meg hízott kacsamájat kényszerítsek belé, csak mert karácsony van, úgyogy azóta is tele van vele a mélyhűtő.

A lilakrumpli meg az egyetlen zöldségköret, amit mostanában megeszik, úgyhogy mindig van itthon, de tényleg nagyon finom. A szarvasgombás balzsamecetnek pedig megtetszett az üvege pár hónapja, azóta is várom, hogy elfogyjon, mert én nem szeretem a szarvasgombát.

15 thoughts on “enyhén gusztustalan bejegyzés, csak erős idegzetűeknek”

Éci 2013/01/29 12:44 du.

zseniális! máris jobban szeretem kicsinyt a bloggerinás hülyeséget.

Oszd meg

Kapcsolódó bejegyzések

15 thoughts on “enyhén gusztustalan bejegyzés, csak erős idegzetűeknek”

Hozzászólás Kilépés a válaszból