a tét elviselhetetlen könnyűsége

Az egész úgy kezdődött, hogy már pár éve levelezek valakivel pusztán a véleményegyeztetés végett mindenféle nem teljesen egyértelmű fordítási témákról (a műfordítások hatása a nyelvre, hol húzódik az anglicimus és a nyelvújítás határa, mennyire kell/szabad/illik a szerző stílusához ragaszkodni akkor is, ha nyelvtanilag nem teljesen korrektnek tűnő, stb), és most nyáron ebből kifolyólag kaptam egy felkérést, hogy beszéljek ezekről a dolgokról nagyobb közönség előtt is párszor.

Az első kifogásom az volt, hogy de hát hogy fogok összegyűjteni elég anyagot, utána ami vázlatot küldtem két héttel később, arról kiderült, hogy kábé ötször annyi, mint amennyi belefér az időbe, vágjak (illetve szerintem mindegyik barátom és ismerősöm hangosan, bár keserű felhangoktól sem mentesen kacagna, amennyiben olyan állítást kockáztatnék meg előttük, hogy nem vagyok képes eleget beszélni fordításokról).

A következő rettegésem az volt, hogy hogyan fogok én ismeretlenek (többesszámban!) előtt beszélni bármiről, de azóta introspekciót végeztem, és arra jutottam, hogy ha a fordításról és a nyelvről van szó, valahogy a gátlásaimat veszítem, legalábbis, aki képes brainoizzel a kocsmában az asztal felett átkiabálva fordításokról beszélgetni többek tiltakozása ellenére, az bárhol képes erre.

Viszont ettől a legégetőbb probléma még megmarad, miszerint Mit Vegyek Fel (amikor Nincs Egy Rongyom Sem). A ruháim négyötödét kifogytam a nyáron, most vittem fel a padlásra* a tehénenagatyákat, maradt olyan öt nadrágom és öt pulóverem, amiket még olyan huszonkét évesen hordtam, és olyanok is (nem opció). Ezen kívül a fogason lógó darabokból tudnék még vámpírnak, denevérnek, boszorkánynak, hastáncosnak, többféle kasztból való indiai nőnek, középkori nemesasszonynak és útszéli pillangónak öltözni, de azt hiszem, ezek sem segítenek. Nyáron semmit, de konkrétan egy szál ruhát nem vettem letörtségből kifolyólag, hanem a pántos izéimben és sortban jártam, szintén nem opció. Varrni nincs időm, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a Mangóba (nem szponzorálnak, pedig nyitott lennék rá, üzenem), ahol hosszas ön- és szituációs elemzés után vásároltam egy ilyet feketében és narancssárgában, meg olyan farmert is fehérszürkében, hátha.

Ráadásul közben a gyermek eldugta a napszemüvegemet (szerinte napszemüvegünket), ami létfontosságú darab számomra, mert egyrészt azon placcsannak szét a bogarak biciklizés közben a szemem helyett, másrészt azzal fogom hátra a hajamat folyamatosan, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a New Yorkerbe is, ahol miután eltöprengtem rajta, hogy a kék vagy a fekete színű, napszemüveg alakú hajpánttól tűnök-e intellektuálisabbnak, végül vettem hármat is, darabját 290-ért akciósan, hadd legyen otthon gyereknap, szemüvegtartóval.

A tesztközönség a medúzatalálkozó volt tegnap a kocsmában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem abban reménykedett, hogy valami olyasmivel fogadnak, miszerint te lucia, pont úgy nézel ki, mint aki fordításról fog okos dolgokat mondani idegenek előtt, ehelyett az L. azzal fogadott, hogy nagyon összekaptuk magunkat alie-vel, az acélmilf és a fekete özvegy, tette hozzá, majd később még megjegyezte, hogy nagyon szépen kifestettem a körmömet is, de nem tudja megállapítani, hogy ez most akkor sötétvörös vagy fekete. Azzal vigasztaltam magam, hogy végtére is aki a munkaideje felében vámpíros és farkasemberes szövegeket fogalmaz, tisztában van olyan 10-12 vámpírtársadalom szabályaival, és kontextus esetén habozás nélkül leírja a megvérfarkasult szót, annál érthető, sőt, már-már elvárás, hogy alvadtvér színűre fesse a körmét.

Utána valahogy kettészakadt a társaság, mert a fiúk számítógépes játékokról beszélgettek, mi pedig belemerültünk alie-vel és a többiekkel a magánéleti, illetve ruházkodási kérdésekbe, de most nem fárasztanék senkit azzal, hogy pontosan meddig érő csizma az, ami jól áll az embernek, viszont nem lehet kapni (utána természetesen továbbmentünk a nadrágokon és a felsőkön át a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjára, amiről Anngel kellő szörnyülködéssel hallgatta a nosztalgiázásunkat).

Az Élet Értelme és a Boldogság témájában viszont onnan, hogy de én attól tartok, hogy annyira tisztességes, hogy nem akar kihasználni-tól, amit meglepő módon nem én mondtam, eljutottunk odáig, hogy Sulemia végső soron elégedett azzal, hogy megtalálta élete párját, még ha ez kalandok terén lemondásokkal (lemondásokkal?) is jár, alie-nek elege van a hormonális izékből, egyrészt mert azok fájnak, amire Isolde példabeszédet tartott a Szerelem kolera idejénből, hogy abban is a fiú a csalódástól virágszirmokat evett, majd kihányta, úgy agonizált, és akkor az anyja azt mondta neki, hogy most örülj, fiam, amíg még érzel ilyet, másrészt alie-nek a nyugati világ boldogságillúziójából van elege, meg a másokkal kapcsolatos illúzióinkból, ahelyett, hogy tisztán látnánk a dolgokat, mire én azt mondtam, hogy én a világért le nem mondanék a másokkal kapcsolatos illúzióimról, mert ha tisztán látnám az embereket, akkor kiderülne róluk, hogy halál unalmasak, és k idegesítőek, tette hozzá Isolde egyetértően bólogatva.

Azután a vége felé jött a telefon, hogy szaladjak a sarokra, ha azt akarom, hogy hazavigyenek, és azalatt az öt másodperc alatt, amíg magamra kapkodtam a dolgaimat, az L. és brainoiz megjegyezték, hogy olyan a kabátom, mint egy titkosügynöké (innentől már csak ügynök), úgyhogy a probléma maradt, és fogalmam sincs, hogyan fogok előadónak öltözni.

* Ami egyébként drámai élmény volt, mert nekem ugyan semmi bajom a pókokkal, a padláson is inkább az imaginárius patkánykígyóktól szoktam tartani, de most egy akkora araknoid jött velem szemben a létrán, hogy attól féltem, ha leesik, agyonnyom (túlozott luci szemérmetlenül).

22 thoughts on “a tét elviselhetetlen könnyűsége”

mc 2010/09/16 10:48 du.

@Tarhonyakártevő: bizarr, tuti buli lehetett!

Oszd meg

Kapcsolódó bejegyzések

22 thoughts on “a tét elviselhetetlen könnyűsége”

Hozzászólás Kilépés a válaszból