Hát az van, hogy kirúgott a pszichológusom (pszichiáteri minőségében is, de pszichológusként ez azért durvább).

Az úgy volt, hogy már előre lebegtette a dolgot, konkrétan attól fogva, hogy először találkoztunk, szóval nem hitegetett hosszútávú kapcsolattal. Arra még megkért, hogy ma vigyem be a gyereket is, hátha meglátja benne lecsapódva az eltitkolt lelki problémáimat, vagy mi, de nem látta. Azt mondta, ez egy kiegyensúlyozott, vidám, szociális, érdeklődő gyerek, nekem meg nincs szükségem pszichológusra.

Aztán újra végigvettük, hogy miért is mentem el hozzá:

1. Hátha kiderül, hogy azért történnek rossz dolgok, mert én csinálok valamit rosszul, párkapcsolatilag vagy máshogy. Erre azt mondta, hogy szerinte egészséges énképem és önértékelésem van, reális dolgokat várok el egy kapcsolattól, satöbbi, valószínűleg csak annyi a bajom, hogy messze intelligensebb vagyok az átlagnál, és velem legalább nagyjából egy szinten lévő pasikat választok, azok meg hajlamosak egyéb területeken is deviánsak lenni (elvégre ha lefelé térnének el ennyire, akkor katatón, beszédképtelen szellemi fogyatékosok lennének, és ezt felfelé sem könnyű feldolgozni), de erről szerinte pszichológus engem nem fog tudni lebeszélni. Ez ezzel jár, mondta, viszont ha mások rosszindulatú, vagy egyszerűen csak rossz döntéseket hoznak az életemben, akkor ne én menjek helyettük pszichológushoz. Ekkor hirtelen átváltottunk valahogy az autós hasonlatokra, és azt mondta, hogy ha van egy tök jó kocsim, és jól is vezetek, de az emberek elég nagy része trabanttal jár vagy csak nyolcvannal mer menni, akkor én sem fogok tudni százharminccal haladni az autópályán, annak ellenére, hogy mindent megtettem érte, és ezen a szerviz sem fog tudni segíteni.

Azt azért még megkérdeztem, hogy de nem lehet-e, hogy én vagyok túl naiv, és erre azzal folytatta, hogy egyrészt lehet, másrészt meg abból, hogy valakinek milyen autója van, nem lehet megállapítani, hogy mennyire tud vezetni, és ez gyakran a körülmények miatt sokáig nem is derül ki.

2. A depresszióm miatt. Erre kijelentette, hogy nem vagyok depressziós, csak szomorú, aztán odáig finomítottuk, hogy nem szomorú vagyok, hanem nem vagyok boldog, ami nálam tragikus jellegű állapot, mert én általában egy leárazott cipőtől vagy egy csokitól is boldog szoktam lenni. Most meg bemegyek a boltba ásványvízért és étolajért, és nem veszek semmi mást, csak ásványvizet és étolajat, néztem rá szemrehányóan (meg persze a nemalvás/nemevés). Erre azt mondta, hogy annyi rossz dolog után, ami velem történt az elmúlt két évben, természetes, ha egy kicsit el vagyok kettyenve, adjak ennek is időt. Vegyem úgy, hogy fájt a lábam, elmentem orvoshoz, diagnosztizálták, hogy nincs csontrákom, nincs eltörve, csak beütöttem, rendbe fog jönni. Azt mondta, szerinte nincs olyasmi, amit ne dolgoztam volna fel, vagy ne lennék jó úton afelé, hogy feldolgozzam, de ezt is ki kell fájni. Alváshoz meg kaptam pár tippet.

3. Mert néha kell egy tőlem abszolút független, elfogulatlan személy véleménye. Erre azt mondta, hogy most mindenről elmondta a véleményét, amit kérdeztem, ha akarom, akkor szívesen beszélget egyszer-egyszer velem egy kávé mellett, mert érdekes velem beszélgetni, de ezért ne fizessek (erről egészen addig azt hittem, hogy csak ilyen udvariassági izé, amíg konkrétan le nem egyeztetett velem egy időpontot), mert nincs igazán szükségem pszichoanalízisre. Ha tökegyedül állnék a világban, és nem lenne egy csomó barátom/ismerősöm, akkor elvállalna, de így ne bohóckodjak.

Aztán volt még időnk, úgyhogy megkérdeztem a családállításról, hogy arról mi a véleménye, mert én egész egyszerűen nem értem, hogy mire jó, mire azt mondta, hogy a családállítás eredmény szempontjából (jó esetben) ugyanoda vezet, mint az, amikor én negyedórában elmondtam neki a családomat szülőképestül meg minden, ő feltett három kérdést, leokézta, amit válaszoltam, aztán mentünk tovább. Nekem ez a módszerem, magyarázta, másnak viszont kell a drámaiság, az energiamezők meg az összes hókuszpókusz, mert néha sokkal könnyebb egy külső energiamezővel szembenézni, mint azzal, hogy ez az egész csak a fejünkben van, de ettől szerinte nem lesz önbecsapás, mert az az “energiamező”, amiben a “felhasználója” hisz, az pont ezáltal létrejön, és ez olyan ügy, amiben nem az út számít, hanem a végeredmény.

Erre azt mondtam, hogy akkor ezt biztos ugyanazért nem értem, mint amiért a Schrödinger macskáját nem értettem sokáig. Mármint a részecskék szuperpozícióját értem, amennyire lehet, csak a hasonlatot nem, pedig nem vagyok hülye a hasonlatokhoz, az autópályás dolgot is rögtön vágtam (jegyeztem meg gyorsan, nehogy véletlenül arra jusson, hogy mégis hülye vagyok, nem pedig túl intelligens a magánéletemhez), csak nekem egy hasonlat arra szolgál, hogy egy nehezen megérthető dolgot egy köznapi, vagy könnyen elképzelhető dologgal helyettesítsünk, márpedig egy se nem élő, se nem halott macska az abszolút nem köznapi, mivel ilyen macska konkrétan nem létezik, és ugyanolyan nehéz elképzelni, mint a részecskék szuperpozícióját, akkor meg minek belekeverni az egészbe szegény cicát, ráadásul pont ilyen kellemetlen körülmények közé (lehetett volna éhes/jóllakott macskával is csinálni). És az energiamezőkkel is így vagyok valahogy, hogy amikor úgyis annyi mindent kell felfogni, akkor minek még energiamezőket is belekeverni, mondjuk így már értem, hogy belső gátlások miatt vagy három nap energiamezőzés, vagy két év beszélgetés.

Erre az ex-pszichológusom (meg kell tanulnom múlt időben beszélni róla) azt felelte, hogy biztosan a kvantumfizikusoknak is nehéz szembenézniük a szuperpozíciókkal, aztán elköszöntünk. Az már csak hab a tortán, hogy a gyerek hangos “szia, apa! Szia, apa!” kiáltásokkal távozott, de rá szerencsére nem vagyok hipochonder, ezért nem diagnosztizáltam le rögtön, hogy az “elveszett” apját keresi mindenkiben, hanem tudtam, hogy ezzel azt akarja mondani, hogy szerinte most az apjához megyünk.