És van egy babonából piszkozatolt bejegyzésem is az erkély flórájának fejlődéséről (most a nagy hidegben féltem, hogy megpusztulnak, addig nem akartam publlikálni, de túléltek), de még azt is meg akartam jegyezni, hogy mindennek ellenére ez olyan időszak volt, amikor borzasztóan élvezem is a munkámat, a héten fejeztem be például egy orosz gyerekkönyvet (nem tudom, mennyire publikus, majd ha megjelenik, reklámozom konkrétumokkal is, mert tényleg jó, régi, de jó), és ez elég tanulságos volt sok tekintetben.

Először is ez egy régi gyerekkönyv, és tök vicces volt, hogy pontosan látszik, mennyire szótárral fordított az eredeti fordító, mert van benne egy csomó szótáron kívüli (szóalakutánzó, vagy szleng) kifejezés, és ezeknél egy csomó helyen elég nyilvánvalóan csak tapogatózott.

A felén túl hangzik el először a könyvben akár az, hogy “légy szíves”, akár az, hogy “köszönöm”, és erről tökre bevillant, hogy tényleg nem használják ezeket a köznapi életben, az iskolában, satöbbi, gyerekkoromban nagyon mesterkéltnek/protokollárisnak  tűnt, ha valaki ilyeneket mondott kint.

Meg van benne egy rész, ahol az egyik kisfiú előre megfontolt szándékkal, de félreértésből homlokon csap egy kislányt vonalzóval, és utána a kislány simán azt füllenti a többieknek, hogy beverte az ajtóba, és az orvos ugyan sejti, hogy mi történhetett, de tapintatosan nem említi meg, csak felír rá ragtapaszt. Az életre tanít (vigyorgott lucia).

És van benne az író, aki le akarja hallgatni, hogy miről beszélnek a többiek, amikor nincs ott, ezért csináltat egy nagy felvevőkészüléket, ami akkora lesz, mint egy bőrönd (kombinált eszköz, porszívóként is működtethető), és ezt mintegy észrevétlenül az asztal alatt szokta felejteni (mindig nézzünk be az asztal alá, nincs-e ott lehallgatókészülék, olvasom a sorok között).

Egyébként meg nagyon bűbájos az egész, de tényleg.