Most filmesztéta leszek, és úgy véleményezek egy filmet, hogy nem láttam, illetve nem is áll szándékomban megnézni. Előrebocsátom, hogy abban, hogy idáig süllyedtem, nagy szerepe van annak, hogy január 1. óta megszűnt a pont fm (na jó, egy ideig még nyomták a műsorukat ismétlésben), és helyére egy tüc-tüc rádió került, a többi slágerrádión szar zene megy olyan műsorvezetőkkel, akik képtelenek egy háromszavas mondat elejét egyeztetni a végével, maradt nekem a klubrádió. A mélypont, azt hiszem, az volt, amikor Bolgár György megkockáztatta benne azt a mondatot, hogy a politikusok azért szeretnék, hogy az ő pártjuk győzzön, mert szerintük ők jobban tudják, hogy mi lesz a jó a hazánknak. És erre van igény, és ezért megy tönkre az egyetlen normális zenei adó (na jó, a szombati magyar rock délelőttjeik erősen pengeélen táncoltak, de a többi zenéjük nagyjából olyan volt, mintha itthon lennénk).

Szóval láttam valamikor a Revolutionary Road előzetesét a moziban, és akkor is azt hittem, hogy kihagytak belőle valamit, ez csak ilyen teaser, de nem, minden kritika szerint tényleg arról szól, hogy a főszereplő DiCaprio őszerinte Nagyobb Dolgokra Hivatott, mint kertvárosban élni és dolgozni járni, bár azt nem tudja, hogy mire, de biztosan valami jobbra. A konfliktus tárgya meg az, hogy vajon van-e kedve arra az időre szüneteltetni ezt a rettenetes posványt, amíg kitalálja, hogy mi az a sokkal méltóbb dolog.

Én már rögtön azt sem értem, hogy az amerikai kertvárosok miért szimbolizálják mindig a dekadens nyugat fertőjét, a legalját mindennek, ami emberi. A szüleim például tökegyforma homlokzatú házak egyikében laknak, egy ház hat méter széles, a kertjük is, csak színről lehet megjegyezni, hol lakik az ember, az szerintem sokkal nyomasztóbb, de van annál rosszabb is, vegyük a belvárosban élőket, vagy továbbmenve, a hajléktalanokat, akiknek azért még mindig emberes dolguk van az indiai, leprás hajléktalanokhoz képest, de párizsi padlásszobában, vagy karibi, légkondicionálatlan pálmakunyhóban, esetleg egy new yorki lepukkant garzonban is kellemetlenebb lehet szerintem élni, mint egy amerikai kertvárosban. Az meg, hogy tele van torz, csökevényes, életképtelen lelkületű emberekkel, úgy hülyeség, ahogy van, elég sokba kerül olyan helyre költözni, valamilyen téren való tehetséget mindenképpen fel kell mutatnia annak, aki ezt megteheti, és nem hiszem, hogy egy illegális bevándorlókkal teli nagyvárosi bérházban kevesebb elmebeteg lenne.

A másik, ami mindig felnyomja bennem az ideget, ha ilyet látok, a "jobb sorsra érdemes"-szindróma. Szerintem aki tehetséges valamiben, eléggé ahhoz, hogy motivált legyen, az tűzön-vízen keresztül is eléri a célját, lásd pl. Gaugin, illetve a bori noteszben sem az áll, hogy "szerintem nagyon szép verseket tudnék írni, de a munkaszolgálat taposómalma kiölte belőlem az ihletet". Személyes tapasztalataim szerint az ún. jobb sorsra érdemes fiatalemberek, ha a környezetük gondoskodik arról, hogy legyen idejük és nyugalmuk megvalósítani önmagukat, akkor leginkább a számítógépes játékok terén találják meg önmagukat, mások meg internetes társkereső oldalakon találják meg őket. Szerintem az nem szégyen, meg nem lealacsonyító, ha az ember tisztességesen (mondjuk akár a minimálkövetelményeket is meghaladóan), illetve különösebb hiszti nélkül ellátja azt a munkát, amit elvállalt, és amiért megfizetik, az viszont gáz, ha pár óránál hosszasabban kesereg azon, hogy nagyon szeretne valamit, de, de, de.

Szóval csak ennyit szerettem volna mondani a Revolution Roadról.