Namármost az van, hogy én ugye nem szeretem a gyerekeket en bloc, vagyis leginkább úgy vagyok velük, mint a felnőttekkel, hogy nagyjából 10%-ukat kedvelem, a többi meg mindegy (a sajátom persze benne lesz a tíz százalékban). Ugyanakkor előregondolkozós típus is vagyok, úgyhogy most, hogy így szaporodunk, meg minden, gondoltam, rendszeresítsük egy kicsit a fiúm lányát nálunk, nehogy úgy érezze, hogy őt nem is szeretjük, vagy ilyesmi, mert annak általában nem lesz jó vége.

Namármost a fiúm lányával nekem iszonyatos szerencsém van ugye, ő az eleven bizonyíték arra, hogy mindenkire akkora keresztet mér az ég, amekkorát még el bír viselni, olyan modora van, mint egy angolkisasszonynak, ügyel arra, hogy ha az apját megöleli, engem is megöleljen, felköszönt anyák napja alkalmából, dicséri a főztömet, meg ilyenek. Ráadásul mióta észrevette, hogy becsületes szándékaim vannak vele, azóta velem tartja a kapcsolatot láthatás ügyében, szóval nem az van, hogy az apja kész helyzet elé állítana engem vele kapcsolatban, hanem inkább én szoktam őt (a fiúmat mármint) kész helyzet elé állítani. Ugyanakkor én például hajlandó voltam megnézni vele a Kis Vukot (ami határozottan dózsagyörgyi magasságokra helyez engem tűrőképesség szempontjából), illetve akkor sem szólok rá, ha szinkronnal néz dvd-t, és mindig veszek neki csokit (amibe egyáltalán nem eszem bele), szóval mindketten meghozzuk a status quo megkívánta áldozatokat, legyenek azok bármily súlyosak.

És akkor egyszer csak, mint derült égből a villám, eljött a gyereknap, és én elbuktam, mint (pót)anya, még szerencse, hogy a saját gyerek még három hónap, addig még van időm jellemet fejleszteni. Szóval a fiúm természetesen rögtön közölte, hogy ő nem lesz otthon aznap, úgyhogy én nagy bátran elkezdtem gyerekprogramot keresni a neten, eközben viszont – a kaláka jellegű együttesek rémisztően sűrű előfordulásától megriasztva – rá kellett ébrednem, hogy ez egyedül nem fog menni. Hogy szükségem lesz valakire, aki felnőtt, és ott ücsörög mellettem sörrel a tömeg közepén, amíg a gyerek önfeledten tombol a kalákára. Az első gondolatom természetesen az L. volt, mint befolyásolhatónak megismert személyiség (egyszer még arra is sikerült rávennem, hogy törölje az összes sms-t a telefonjából, és el szokta olvasni a könyveket is, amiket ajánlok, még ha pénzt is kell kiadnia értük). Rögvest új színt is vittem a kapcsolatunkba azzal, hogy sörjutalmat, illetve sárkányt ígértem neki, ha megjelenik velem az általa kiválasztott gyermekszórakoztatási eseményen, ő viszont azt mondta, hogy hát izé, nem (ami már nem is új szín, hanem egy teljesen új spektrum, téridőváltással határos). Megdöbbenésemben nem is sértődtem meg, hanem az jutott eszembe, hogy majd a rendszergazda, akinek fél évvel fiatalabb a lánya, majd ő. Na, a rendszergazdának az ötlettől egészen hisztissé vált a hangja, komolyan, ijesztő volt, ahogy a telefonban ecsetelte nekem, hogy belehal, ha gyerekek közé kell mennie, és inkább vesz bármit a lányának, csak ezt ne kelljen, úgyhogy ennyiben maradtunk. És akkor az volt, hogy itt még ingadoztam, de akkor a szombat délután egy részét végigcsacsogtam a tizenegyévessel a barátnőiről és a plüssállatokról és a barbie-s játékról a neten, és belegondoltam, hogy vasárnap nyolctól ötig ugyanez, és rémülten néztem a fiúmra, aki aztán másnap reggel nyikk nélkül átvitte gyermekét annak nagyanyjához, én meg arra a következtetésre jutottam, hogy legfeljebb majd nem tartunk otthon fejszét soha.