A szociális életem mostanában még a szokásosnál is csököttebb, azért a kétheti rendszerességű medúzatalálkozókon igyekszem megjelenni, múlt héten meg össze is kötöttem némi kiadózással (amiről sajnos nem írok), meg némi salehuntinggal, aztán tudtomon kívül érzelmi zsaroltam az L.-t (azt mondtam neki, hogy ja, azt hittem, értem jössz), úgyhogy mégis értem jött, addig meg a vidéki lányok érdeklődésével figyeltem az egzotikus nagyvárosiak egymást köcsögözését a Corvin nagyáruház előtt.

Aztán kiderült, hogy pont a megfelelő lélektani pillanatban tettem mellékes megjegyzéseket az L.-nek, mert előzőleg végigolvasott egy megányi csetet abból az időszakból úgy hét éve, amikor még jártunk (bár ez akkoriban nem volt egészen egyértelmű, mármint, hogy járunk, sőt, úgy nagyjából semmi sem, kommunikációnk nagy része ugyanis emlékeim szerint metaleveleken zajlott, soha nem voltam egészen biztos abban, hogy miről is beszélgetünk éppen az első, a második és a harmadik szinten), és abból számára kiderült, hogy Igazam Volt: annak idején Tényleg Bunkó Volt Velem. Namármost én erre nem emlékszem, arra sem, hogy ezzel akkuzáltam volna bármelyik szinten, leszámítva a Sziveszteres Dolgot, meg azt az alkalmat, amikor – annak ellenére, hogy még csak négy hónapja jártunk (vagy mi) – étterembe invitált*, de ez utóbbiért méltó bosszút álltam azzal, hogy nem szóltam hozzá, kivéve, amikor ráförmedtem, amiért nem tudja, mi az a jégsaláta; szóval különösebb bunkóságra nem emlékszem, ennek ellenére mostantól opportunista módon fenntartom magamnak a jogot, hogy bármely felé irányuló kérésemet azzal az érveléssel támasszam alá, hogy annak idején is milyen bunkó volt velem. Mindenesetre L. azzal fejezte be a konfessziót, hogy bocsánatot azért nem fog kérni, úgy érzi ugyanis, hogy azzal elárulná kapcsolatunk teljes eddigi dinamikáját.

Szóval aztán megérkeztünk a Pampas nevű vendéglátó egységbe, ahol a pincér közölte, hogy szíveskedjünk levenni a kabátunkat, ugyanakkor nem tett arra utaló mozdulatot, hogy le akarná segíteni rólam, ami elől ugyan kitértem volna, de mégis bántott; Hal Hartley után szabadon I just wanted somebody to ask. Innentől kezdve mélylélektani alapon megpróbáltam vele szellemesen társalogni, csak úgy gyűltek a homlokán a ráncok, majd az est közepe táján az asztal felett kedves mosollyal a kezembe nyomott egy forró tányért, csak hogy tudjam, hol a helyem. A frissen facsart narancslé nagyon finom volt egyébként, a marha minősége alapanyagilag magyar színvonalú, de nagyon ügyesen volt elkészítve, szellemes köretekkel. A társaságra abszolút nem lehetett panasz, amennyire félig agyhalottan (mostanában leginkább az étkezéssel és az alvással kapcsolatos kérdésekre tudok csak koncentrálni) meg tudtam állapítani; agnus a többiek tanácsára mellette ülő mr. a-n gyakorolta a "nem akarok veled beszélgetni" frázist (erre a sparos fiú miatt van szüksége, mr. a-hoz személy szerint nincs köze a dolognak, ő csak jókor ült le jó helyre), brainoiz együttérzően elmesélte idős, hímnemű szomszédját, aki vele lelki közösséget érezve fülhallgatón át is beszélgetni akar, és szép lassan valahogy mintha az derült volna ki, hogy közülünk egyikünk sem akar beszélgetni senkivel sem, kivéve engem, aki nem tudok a terhességi agysorvadásom miatt, hanem mindig a körülöttem ülőket böködöm, hogy mitmond, mitmond. A bright pl. adott egy zacskó Skittlest nekem (sajna másnap el is fogyott), majd azt mondta, pampás ez a hely, és azt hiszem, ezzel még olcsón megúsztuk.

Aztán volt még egy idilli pillanat, amikor én és az L. azon vihogtunk, hogy bunkó velem, mr.a a papírtehenét nyomta a túrótortába, és maga elé motyogott egy történetet a Tehénről, aki futóhomokra lépett, és a futóhomok alján a piranhák lerágták a lábát (ezt a mellékelt eperdzsem segítségével illusztrálta), agnus nemet mondott (többször!) a saját tehenének, Bright és brainoiz retro számítógépes játékokról beszélgettek, Isolde a legóját fogdosta, a húga pedig elmélyülten rázogatta a frissen kapott, magentaszínű, angyalhajas varázspálcáját a végeken. Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy nagyon sokat nevettünk, külön köszönet egyébként Suematrának, aki esetlegesen fertőző gyengélkedése miatt rám való tekintettel végül nem jött, ilyenkor olyan ciki nekem, illetve mr.a-nak, aki máig megfejtetlen okokból szponzorálta az eseményt.

És aztán hazamenéskor L. (aki el szokott fuvarozni a belváros szélén parkoló kocsimig), olyan pletykát mondott nekem az autóban, hogy muszáj volt beülni még egy éjszakai helyre egy negyedórányi kávéra. Igazából magam is rájöhettem volna a dologra, de leszálló ágban vagyok, mindenesetre ültünk a füstös kocsmában, kibeszéltük magunkat, részeg idegenek vigyorogtak rám, majd tizenöt perc múlva a füst miatt diszkréten kimentem hányni, szóval minden olyan volt egy kis időre, mintha megint lenne életem, csak az alkoholfogyasztás hiányzott a folyamat közepéről. És aztán hazavezettem ügyesen.

* Az "együtt evés" számomra akkoriban nagyon intim dolognak számított, furcsa lány voltam, na, nem magyarázkodom.