Az előző bejegyzéshez kerestem volna egy videót a két ultimate bad boyfriendről (futottak még kategória: Angel, amikor gonosszá változik), vagyis egyrészt Logan Echollsról, aki az elején tök tenyérbemászó (bár az első Veronica Mars végén azért van egy jó pillanata), utána viszont egyszerűen muszáj imádni, én nem is a tejbetöknek drukkoltam soha. De senkinek nem jutott még eszébe felrakni róla azt a videót, amikor az első (és az egyetlen jó) évad végén ott áll a hídon, hogy leugorjon (my mom is dead, my girlfriend is dead, the only person I care about is dumping me), és akkor megjelenik a motoros banda, hogy agyonverjék, mire elmosolyodik, és kungfu-integet, közben meg a bad boyfriend szól. Csak itt van belőle két másodperc, 0:22 és 0:24 között kábé.

A Buffy musical (Once more with a feeling) meg biztos jogvédett, mert égen-földön nincs fent belőle a Let me rest in peace (csak más videóval, valaki például szintén rájött a párhuzamra Logannel). De még csak az sem, amikor a kocsiban énekli a My Wayt, milyen kár, csak ilyen tingli-tangli egyvelegek.

Szóval ezekben nem az a jó, hogy köcsögök, hanem olyan...emberiek. Esendőek, önfejűek, vannak rossz pillanataik, de amikor jó pillanataik vannak, az nagyon jó.

Az úgy volt, a pszichopatás dolog, hogy a glória egyszer csak felhívott közvetlen hangnemben, hogy van két ingyenjegye Tankcsapdára a Zöld Pardonba, van-e kedvem nekem hozzá. Mivel gyorsan kapcsolok, szinte azonnal visszakérdeztem oknyomozó riporteri stílusban, hogy ugye az összes többi ismerősének jó a zenei izlése, amit be is ismert, hogy mitagadás, de nincs is ezzel semmi baj.

Azután a négyes-hatos megállójában egy feldúlt glóriát találtam, aki amúgy egyéb tekintetben nem különbözött a másodfél évvel ezelőtti önmagától. Feldúltságát azzal indokolta, hogy ő abba a sorba ugyan be nem áll, továbbá félre is vezették, mert esküszik (megesküszöm neked, lucia), hogy a honlapon az állt, hatkor kezdődik a koncert, a jegyen viszont már nyolcas kezdés szerepelt. Az állítása mellett szóló érv az, hogy neki emlékeim szerint van vagy négy diplomája, melyek közül több konkrétan arról szól, hogy képes az értő olvasásra, akár az anyanyelvén, akár más nyelveken, ellene viszont az, hogy én valahonnan tudtam, miszerint hattól csak a Magor és a Hangtapasz nevű zenei formációk játszanak, a Tankcsapda nyolckor kezd (így utólag megnézve, a ZP oldalán tényleg csak a hatos kezdés szerepel, a többi insider infót a TCS hírek menüpontjából szereztem). Mindenesetre ösztönből elkormányoztam a glórit az első alkoholos italokat is felszolgáló vendéglátói egységhez, ahol miután többször leszólta a rózsaszín slim cigimet továbbá a párválasztási szokásaimat, illetve elfogyasztott két sört, majd megállapította, hogy egyes fiúk nem csak szín- de szabásmintatévesztők is, kissé lecsillapodott, és innentől töretlen optimizmussal reménykedtünk abban, hogy az a sok ember csak a Magort akarta meghallgatni, utána távoznak, és a ZP-ben csak mi ketten leszünk, meg a zenekar, akik két órán keresztül játsszák a három kedvenc számunkat, majd meghívnak sörre.

Valmikor a másfeledik sörünk környékén szóba került, ami a szívét nyomta, hogy rájött, miszerint a Lukács az egy pszichopata, méghozzá egy interjúból. Az interjúban ugyanis a halálról és Istenről kérdezték a Lukácsot, magyarázta nekem a glóri, merthogy ezek szerepelnek sokat és idézhetően a műveiben (hasonlatosan Nietzschéiéhez). Itt közbevetettem, hogy pedig könyvekről is kérdezhették volna, mert azokról is szokott énekelni, és szerintem ebből interjú nélkül is rögtön kiderül a pszichopátia, mert a rock'n'roll életérzésbe a mértéktelen ivászat, késelés és romantikus indíttatású kettős gyilkosságok még beleférnek, de könyvekbe firkálni, meg a lapjait kitépni, az azért durva. Erre a glóri azt válaszolta, hogy ő annyira nem tud a nézőpontommal azonosulni, mert ő simán beleír könyvekbe, és szövegkiemelővel húzok bennük csíkokat, lucia, mondta, ennek ellenére nem tartja magát pszichopatának. De a véreddel ugye nem irkálsz bele a könyvtári könyvekbe, állítottam megfellebbezhetetlen érvként, mire kénytelen volt beismerni, hogy nem, és itt egy időre elkanyarodtunk a munkája felé, ami könyvtárosság a katasztrófavédelemnél, amiben nem az a pláne, hogy meg kell előzni a könyvek leesését, vagy ilyesmi, hanem hogy tűzoltók mászkálnak egy szál törülközőben, és ezekre nincs ráírva, hogy melyik olyan pálinkatúrás, és melyik nem, így nyugodt lélekkel gyönyörködni sem lehet bennük. Kötelezni kellene őket, merengett el a glória, hogy amelyik olyan, az viseljen jelvényt. Vagyis azt nem lehet, helyesbített rögtön, akkor viseljen jelvényt az, amelyik nem olyan.

Azután azért visszatértünk a Lukács patológiájára, amire ráutaló jel, hogy az interjúban azt állította, őt nem hatja meg a halál, ez az élet rendje, aki meghal, az meghal, kész, ennyi, ez így megy. Én erre rávilágítottam, hogy a Dalai Láma is így van ezzel valahogy, és ő sem pszichopata, amivel a glória is egyetértett, hogy igen, azalatt párszáz év alatt kiderült volna szerinte is, ha pszichopata, de szerinte Lukács vektoriálisan az ellenkező véglet, és mi van, ha most lövöldözni kezd a színpadról, vagy valami. Ezen a ponton kellett kerülnöm egyet a mosdó felé, de amikor visszajöttem, akkor rögtön felvetettem, hogy mi van, ha mégsem pszichopata (fogadjunk, hogy gondolkoztál a vécén, lucia, látom rajtad, mondta a glória vádló hangsúllyal), hanem egyszerűen csak hazudós egy kicsit, elvégre én sem szoktam nyilvánosan kiteregetni a valódi érzelmeimet idegeneknek. Leszámítva persze a blogom párezer olvasóját, tettem hozzá kis gondolkodás után, illetve a Marie Claire-t, de más idegeneknek tényleg nem.

A glórit ezzel láthatóan nem győztem meg, bár elismerte, hogy igen, ez egy olyan Kierkegaard-os dolog, hogy vagy-vagy, viszont a ZP-ben már egyéb problémák terelték el a figyelmünket, például hogy a tömegtől nem lehet sört szerezni. Összeállítottam ugyan egy akciótervet, miután megláttuk a kisszínpadról lecihelődő Magort (legalábbis valószínűleg a Magor volt az, magas, hajatlan, militárisan öltözködő fiúk, olyan magorosok voltak), miszerint ha már így alakult, hogy más is jött Tankcsapdára rajtunk kívül, akkor a Magor fog bennünket sörre meghívni, miután szimpatikusak leszünk nekik. A szimpátia kialakulásában kicsit hátráltatott minket, hogy véletlenül háttal álltunk be eléjük, úgyhogy végül inkább találtam nekünk egy üres sörös pultot, de azért a glória egyszer felvette a Magorral a szemkontaktust állítása szerint, pár másodperc erejéig.

A zenekar sajnos az új albumokról is játszott számokat, ezért menetközben elnézést is kértek, mondván, hogy de nem tehetnek mást, ha ez hivatalosan egy lemezbemutató turné első állomása, szóval végső soron sikerült kimagyarázniuk. Azért abban is volt egy vagy két jó szám, ez utóbbival kapcsolatban a glória meg is jegyezte, hogy akármilyen szar, azért jó a tankcsapda, mert mindenkivel van ilyen, hogy az ember szakít, és akkor utána csak a füst meg a lábdob, meg a cigi meg a vodka, nem kell más. Az állj-állj-álljra már konkrétan ugráltunk (szolidan, visszafogottan), azután a nagyon vége felé együtt szorítottunk, hogy azért a mi számunkat adják már le, mire megszólalt az ez az a ház, aminek elismerem, kevésbé kétes erkölcsiségű a mondanivalója, abba, hogy itt lakom, ez az a ház, nem igazán lehet belekötni.

A katartikus pillanat akkor következett be, amikor a Lukács köszönetet mondott a ZP-nek, amiért a megnyitás előtt egy nappal megnyitottak miattuk, mire a glória felderülve felém fordult, hogy ez tényleg csak hazudós, nem pszichopata, elvégre a megnyitás előtt nem lehet megnyitni semmit, és ennek örültünk.

Az este hátralévő részéből már csak olyan foltokra emlékszem, hogy mindig megakadályoztam, hogy a glórit röviditalokra hívják meg személyek, részben pisilésre hivatkozva, részben visszaküldtem őket a feleségükhöz, viszont szereztem neki ingyensört, úgyhogy nem haragudott. Utána meg álltunk a ZP előtt, és a glóri taxihívás közben befogta a beszélőt, hogy odaszóljon nekem, hogy ugráljak nyugodtan, mert akkor szólalt meg konzervből megint a himnusz, aztán már nem emlékszem, miről volt szó a taxiban, csak hogy a taxis nagyon röhögött rajtunk, és kábé akkor szálltam ki, amikor a glóri a fél szemöldökét felvonva odafordult hozzá, hogy ha van hozzászólnivalója a témához, nyugodtan, remélem, nem a Tibi volt az.

Szóval jó volt, na.

Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Hétfőn megvolt számomra az év koncertje (bocs, Tankcsapda), végül kijutottam a Cohenre. A gyerek apjával mentem, mondjuk ez olyan volt, hogy akár Sztálinnal is mentem volna, ha az az egyetlen esélyem, bár kétlem, hogy Sztálin titkon kanadai zsidókért rajongott volna. Az első sorban ültünk, pár méterre a színpadtól, olyan volt, mintha egy kiskocsmában, csak mögöttem még húszezer emberrel.

És akkor mentek a dalok, amiket imádok, mert a szövegük, meg a csavarok, meg az életem állomásai, gyakorlatilag minden második évemhez hozzá tudok rendelni egy számot, mondjuk a páratlanokhoz (everybody knows, that you've been discreet, but there were so many people you just had to meet without your clothes - and everybody knows). Valószínűleg valamiféle jellemfejlődésen is átestem mostanában, mert amikor a gy.a. megjegyezte, hogy ott lesz xy is (aki nőnemű, és akivel kettesben utazott az előző Cohen koncertre még akkor, amikor elhittem, hogy a "barátkozni" szó alatt ugyanazt értjük), akkor szívbaj nélkül kijelentettem, hogy hát nagyon remélem, nem fogunk vele összefutni (egy ilyen kijelentés tőlem olyan, mint amikor egy normális ember tányérokat a földhöz vágva üvölt a másikkal, ebben a kontextusban lehet értékelni).

Azután az este legvégén, nagyon kicsivel a másnap előtt még jellemfejlettebb voltam, de az az én titkom (I just wanted somebody to ask), mindenesetre megint igazolást nyert, hogy nekem az életben minden, de minden kívánságom teljesül, pedig elég specifikusak, csak nem úgy és nem akkor, és egyáltalán (na jó, leszámítva, hogy Pratchettet fordíthatok, abban nincs hiba).

És életlen, fókuszálatlan, de ez már az enyém:



Akinek van kedve, hallgassa meg.

Tegnap egy kissé felzaklattak azok a multimédiás eszközök, amik kép- és videónézegetéshez kicsik, mp3-lejátszónak meg nagyok, és sajnos a kellően objektív távolságtartás sem ment nekem ezekkel szemben, mivel három ilyen használatit kaptam, azonnalos határidőre. Ekkor ráadásul a glória is bejelentette drámaian, hogy sírt a Metallicán, tisztára válsághelyzet-hangulat lett hirtelen, ráadásul valami olvasmányélményt is belekevert mint kázust, úgyhogy rögtön meg is vádoltam, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik miatt le kell fordítanom, hogy hogy tudnak egyszerre zenét lejátszani és e-bookot megjeleníteni az eszközön. Nem beszélve arról, hogy a tetriszt is le kellett írnom (próbáltad már valaha elmagyarázni a tetriszt pusztán verbális eszközöket alkalmazva? - nem, bár egyszer próbálta a Motörheadet körülírni, de aztán berúgott, felelte), folytattam, majd rátértem arra, hogy szerintem a cégünknek az ébresztőórák kizárólagos forgalmazására kéne átállnia, azzal nincs gond, így kell bekapcsolni, úgy kell a pontos időt beállítani, slussz.

A neveltetésemnek köszönhetően azért idővel visszatértem a glória problémájára is, hogy tulajdonképpen miért sírt, és akkor szerencsére kiderült, hogy ő nem olyan, mert konkrétan Metallicát olvasott. Azt olvasta méghozzá, hogy mikor elhunyott a basszusgit. fiú, akkor ugye lett helyette másik, de ezen még nem sírt, magyarázta, csak azon, hogy a Metallica zenekar milyen módszerekkel büntette az új fiút amiért a régi helyén van. Közben félkézzel azért ledorongolt, amiért nem tudtam, hogy a régi srác autóbalesetben hunyt el, ezt mindenki tudja, jegyezte meg, majd folytatta, hogy először nagyon sírt a módszerek miatt, amikkel az új fiút basztatták, de aztán volt egy nagyon ötletes is közte, és akkor már nem sírt, hanem vinnyogva nevetett. Az volt, méghozzá, hogy dedikáltak a konci után, és akkor a gyerek ugye a neve alá írta, hogy bassman, vagy bassguitar, vagy ilyesmi, és aki utána következett aláírásban, az mindig áthúzta a B betűt. Két évig. Ezen én is vinnyogva nevettem egyenesen a képernyőnek, bennem sincs ugyanis emberség, úgy néz ki.

Aztán eszembe jutott, hogy van ez a jelenség, hogy ha a fiúmmal megkérdezzük egymást, melyik az XY zenekar leghíresebb száma, akkor mindketten rögtön rávágunk valamit, és ráadásul valami tök mást, úgyhogy megkérdeztem a glóriát, mi szerinte a Metallica legismertebb száma. Azt felelte, hogy természetesen a Nothing Else Matters, én meg ujjongtam, mert így már 2:1 arányban vezettünk a fiúm ellen, aki a One-t mondta. Fellelkesülve az L.-t is megkérdeztem, mire rögtön 2:2-es döntetlenné változott az állás. Ő azzal magyarázta az álláspontját, hogy, idézem, az a gitárriff felejtethetetlen és remekül dúdolható, és überbrutálzúzó (a One-ról beszélünk), ami szerintünk viszont irreleváns abból a szempontból, hogy az utca embere mit ismer a Metallicától. Idővel a glória pasija is beszállt, hogy szerinte is a NEM, de ez nem tudom, hány pontot ér, mert amikor a glória például azt mondta neki, amiért meg akarta várni a liftet, hogy de puhány vagy, akkor lehozta a lépcsőn kézben a két tonna könyvemet, papucsban, szóval nem vagyok biztos benne, hogy neki lehet saját véleménye. Aztán az L. egy másik ismerőse is csatlakozott azzal, hogy szerinte az Unforgiven, szóval most 3:2:1 az állás, tehát még egyszerű többségünk sincs. Soha nem fog már ebben az ügyben érvényesülni az igazság, úgy tűnik.