Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.

Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.

A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?

Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.

Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).

A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.

Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.

Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.

ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.

Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.

Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).

Hétfőn megvolt számomra az év koncertje (bocs, Tankcsapda), végül kijutottam a Cohenre. A gyerek apjával mentem, mondjuk ez olyan volt, hogy akár Sztálinnal is mentem volna, ha az az egyetlen esélyem, bár kétlem, hogy Sztálin titkon kanadai zsidókért rajongott volna. Az első sorban ültünk, pár méterre a színpadtól, olyan volt, mintha egy kiskocsmában, csak mögöttem még húszezer emberrel.

És akkor mentek a dalok, amiket imádok, mert a szövegük, meg a csavarok, meg az életem állomásai, gyakorlatilag minden második évemhez hozzá tudok rendelni egy számot, mondjuk a páratlanokhoz (everybody knows, that you've been discreet, but there were so many people you just had to meet without your clothes - and everybody knows). Valószínűleg valamiféle jellemfejlődésen is átestem mostanában, mert amikor a gy.a. megjegyezte, hogy ott lesz xy is (aki nőnemű, és akivel kettesben utazott az előző Cohen koncertre még akkor, amikor elhittem, hogy a "barátkozni" szó alatt ugyanazt értjük), akkor szívbaj nélkül kijelentettem, hogy hát nagyon remélem, nem fogunk vele összefutni (egy ilyen kijelentés tőlem olyan, mint amikor egy normális ember tányérokat a földhöz vágva üvölt a másikkal, ebben a kontextusban lehet értékelni).

Azután az este legvégén, nagyon kicsivel a másnap előtt még jellemfejlettebb voltam, de az az én titkom (I just wanted somebody to ask), mindenesetre megint igazolást nyert, hogy nekem az életben minden, de minden kívánságom teljesül, pedig elég specifikusak, csak nem úgy és nem akkor, és egyáltalán (na jó, leszámítva, hogy Pratchettet fordíthatok, abban nincs hiba).

És életlen, fókuszálatlan, de ez már az enyém:



Akinek van kedve, hallgassa meg.

Tegnap egy kissé felzaklattak azok a multimédiás eszközök, amik kép- és videónézegetéshez kicsik, mp3-lejátszónak meg nagyok, és sajnos a kellően objektív távolságtartás sem ment nekem ezekkel szemben, mivel három ilyen használatit kaptam, azonnalos határidőre. Ekkor ráadásul a glória is bejelentette drámaian, hogy sírt a Metallicán, tisztára válsághelyzet-hangulat lett hirtelen, ráadásul valami olvasmányélményt is belekevert mint kázust, úgyhogy rögtön meg is vádoltam, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik miatt le kell fordítanom, hogy hogy tudnak egyszerre zenét lejátszani és e-bookot megjeleníteni az eszközön. Nem beszélve arról, hogy a tetriszt is le kellett írnom (próbáltad már valaha elmagyarázni a tetriszt pusztán verbális eszközöket alkalmazva? - nem, bár egyszer próbálta a Motörheadet körülírni, de aztán berúgott, felelte), folytattam, majd rátértem arra, hogy szerintem a cégünknek az ébresztőórák kizárólagos forgalmazására kéne átállnia, azzal nincs gond, így kell bekapcsolni, úgy kell a pontos időt beállítani, slussz.

A neveltetésemnek köszönhetően azért idővel visszatértem a glória problémájára is, hogy tulajdonképpen miért sírt, és akkor szerencsére kiderült, hogy ő nem olyan, mert konkrétan Metallicát olvasott. Azt olvasta méghozzá, hogy mikor elhunyott a basszusgit. fiú, akkor ugye lett helyette másik, de ezen még nem sírt, magyarázta, csak azon, hogy a Metallica zenekar milyen módszerekkel büntette az új fiút amiért a régi helyén van. Közben félkézzel azért ledorongolt, amiért nem tudtam, hogy a régi srác autóbalesetben hunyt el, ezt mindenki tudja, jegyezte meg, majd folytatta, hogy először nagyon sírt a módszerek miatt, amikkel az új fiút basztatták, de aztán volt egy nagyon ötletes is közte, és akkor már nem sírt, hanem vinnyogva nevetett. Az volt, méghozzá, hogy dedikáltak a konci után, és akkor a gyerek ugye a neve alá írta, hogy bassman, vagy bassguitar, vagy ilyesmi, és aki utána következett aláírásban, az mindig áthúzta a B betűt. Két évig. Ezen én is vinnyogva nevettem egyenesen a képernyőnek, bennem sincs ugyanis emberség, úgy néz ki.

Aztán eszembe jutott, hogy van ez a jelenség, hogy ha a fiúmmal megkérdezzük egymást, melyik az XY zenekar leghíresebb száma, akkor mindketten rögtön rávágunk valamit, és ráadásul valami tök mást, úgyhogy megkérdeztem a glóriát, mi szerinte a Metallica legismertebb száma. Azt felelte, hogy természetesen a Nothing Else Matters, én meg ujjongtam, mert így már 2:1 arányban vezettünk a fiúm ellen, aki a One-t mondta. Fellelkesülve az L.-t is megkérdeztem, mire rögtön 2:2-es döntetlenné változott az állás. Ő azzal magyarázta az álláspontját, hogy, idézem, az a gitárriff felejtethetetlen és remekül dúdolható, és überbrutálzúzó (a One-ról beszélünk), ami szerintünk viszont irreleváns abból a szempontból, hogy az utca embere mit ismer a Metallicától. Idővel a glória pasija is beszállt, hogy szerinte is a NEM, de ez nem tudom, hány pontot ér, mert amikor a glória például azt mondta neki, amiért meg akarta várni a liftet, hogy de puhány vagy, akkor lehozta a lépcsőn kézben a két tonna könyvemet, papucsban, szóval nem vagyok biztos benne, hogy neki lehet saját véleménye. Aztán az L. egy másik ismerőse is csatlakozott azzal, hogy szerinte az Unforgiven, szóval most 3:2:1 az állás, tehát még egyszerű többségünk sincs. Soha nem fog már ebben az ügyben érvényesülni az igazság, úgy tűnik.