Tegnap este 6 és 7 között a kaszásdűlői kémény és az aquincumi vasúti átjáró közötti távolságot (és itt most egy kb 1 kilométer hosszú szakaszról van szó) pontosan 38 perc alatt tettük meg autóval. Onnan tudom, hogy fogadtunk a logisztika vezetőjével, hogy mennyi lesz (én negyvenre tippeltem, ő negyvenötre). A hévmegállóba újabb 7 perc alatt értünk oda, úgyhogy haza se tudtam menni, szállhattam a visszafelé tartó HÉV-re nyomban, de ez már nem tartozik a tárgyhoz, lényeg, hogy asszem Cortazarnak volt az a novellája, ahol bedugul egy autópálya, és napokra ott ragad mindenki, és szerelmek szövődnek és idős emberek halnak meg, na ez pont ilyen volt, csak rövidebb.

Muszáj volt tegnap áthívnom végül a lázas embert (én már a büdös életben nem fogom kialudni magam), hogy meg ne fagyjak. Ma reggel viszont felháborító dolog történt, mármint azon kívül is, hogy hajnali 6:10-kor kelnem kellett. A kollégával ugyanis, aki visz engem reggel, háromnegyedre beszéltük meg, úgyhogy ötvenkor már azért rámszóltam, hogy kapjam össze magam, és ötvenötkor zártam az ajtót, de még így is kerek tizenöt percet kellett várnom kint a hidegben.

Nagyon remélem, hogy egy párhuzamos univerzumban én még mindig alszom (bár ami azt illeti, ebben is).

Zandi: és azt hinnéd, ez az egész ilyen ezoterikus dolog, amit csak nagy intelligenciával lehet megérteni, de nem, mert komoly matematikai alapokra épül, példáull számmisztikára. És arról is tájékoztatott, hogy hétvégén, a tanfolyamon érezte, ahogy megkétszereződik az IQ-ja.

Titkárnőt. Gyorsan.

Tarzannal való kommunikációs protokollunk a végletekig letisztult a napokban, szavakra immár nincs is szükségünk, ő idejön, ütemesen mozgatva jobb kezét egy függőleges pályán, és én már adom is a pecsétet.

Ha valaki tisztességes munkával járul hozzá egy civilizált és demokratikus társadalom gazdasági fejlődéséhez, és egyébként is vélhetőleg szerető családapa és tehetséges horgász, akkor joggal várhatja el, hogy bemutatkozására válaszul ne csak egy sátáni (de ugyanakkor valahol végső kétségbeesésről árulkodó) kacajt kapjon, illetve hogy ne vágják rá a kagylót. Annak, hogy B. Róberttel tegnap mégis ez történt, az az oka, hogy miközben egyszerre próbáltam du fél ötös határidőre koreai mp3 lejátszót fordítani, titokzatos üzleti partnereinket faxon utolérni, és többlapos, átfogó exceles munkafüzetté zsonglőrködni az egy halom elibémhányt számlából és bankkivonatból kinyert (hiányos, a maradékot találjam ki) adatokat, ráadásul a (különbözőfajta pszichológiai személyiségzavarban szenvedő) sofőrjeinknél is el kellett érnem bármi áron, nem kímélve pofátlan hízelgést és anyai szigort, hogy adják le nagyon hamar a gépkocsijuk rögeszmésen őrizgetett menetleveleit, na ekkor hívott fel B. Róbert, távközlési cégétől hatodikként (hat számunk van az egy előfizetéshez ugyanis) az adott félórában, azzal a szöveggel, hogy ISDN, meg olcsó, meg világszínvonal, és akkor én kacagtam, lecsaptam, remélem, neki kevésbé fájt, mint nekem.

Mondjuk a kollégái közül még ő járt legjobban, az előző négy szerintem sírva ment haza.

Ismeretlen vendég: egy Bambi nevő kolléganőjükhöz irányítottak.
Bandi a pénzügyről: az valószínűleg én vagyok.

Főnököm: és hova küldhetem a faxot?
Titkárnő a vonal túlsó végén: hát ide!

Marketing igazgató: pecsét.
Lucia: Jane ad Tarzan pecsét.
Marketing igazgató: Tarzan faxol. Tarzan ügyes.

Szóval vidám itt az élet, jöjjön légyszi valaki jófej értelmes csaj titkárnőnek gyorsan gyorsan. Jelentkezni az ismert címeimen lehet.

Kezd itt beindulni a karácsony előtti hajtás. Mindenki vagy rohan, vagy érzékenykedik.

Az előbb elsétált az irodám előtt a saleses fiúk szigorú, de igazságos apja, mentora és munkafelügyelője, és odaszólt nekem, hogy de csinos vagyok én ma. Ez idáig teljesen természetes (nem mintha annyira de csinos lennék, csak ez egyszerűen jár nekem a salestől, mint bérenkívüli juttatás), de aztán visszafordult a sarokról, és felszólított, hogy dicsérjem meg, amiért megkapó megjelenésemet annak ellenére észrevette, hogy sötétben ülök, rajta meg nincs szemüveg.

Megdicsértem. Mondtam, hogy ő is csinos.

Ellentétben a koreaiakkal, akik angolra való fordításkor minden mondatba belegyömöszölik a szótárban található összes releváns kifejezést, továbbá pár random udvariassági formulát is, az olaszok, ha valami nem jut éppen eszükbe angolul, azt benne hagyják a szövegben olaszul. Itt a cégnél viszont nincs olaszos, ezért a legnagyobb segítséget számomra a spanyol szótáram jelenti mostanában.

A titkárnői állásra eddig ketten jelentkeztek, mindkettőjüket Ritának hívják, mindketten '74-ben (vagy '75-ben?) születtek, és mindketten a TF-re jártak. Kettőződésük szerintem csak hiba a mátrixban, mindenesetre már nagyon várom Ritát (vagy Ritát), mert jelenléte mentesíteni fog engem a Zandi napi kétszer félórás jelenlététől, aki a világra nyitott típus, és olyanokon töpreng, minthogy a nemtommilyen energiarács tehet-e arról, hogy neki reggelenként fáj a feje, meg hogy azért vagyunk depressziósak, mert a titkos nagyhatalmak nem adták vissza a palást belsejét, ami a lélek hordozója, de összeesküvés van, amin az sem segít, hogy lila színű pólóban jött, ami a szívcsakrának jót tesz. Zandi időnként azon is eltöpreng, hogy úgy látszik, ennél a cégnél nincs esély előremenetelre, mert ő pénzügyi asszisztensként kezdte, aztán szép lassan lecsúszott az adatrögzítő/nemhivatalos konyhafelmosó státuszba, a végén még, haha, beültetik titkárnőnek, kacagja. Én meg nem mondom meg neki, hogy volt ugyan erről szó, de a főnököm azt mondta, ő nem szívesen bízna rá ennyire felelősségteljes pozíciót. De sebaj, mert így néha alkalma nyílik a kis testi hibás áruk értékesítésére is, és ő tökre szeret az emberekkel foglalkozni, közli velem, különösen ilyen formában.

Mindenesetre azért megkért, hogy szóljak, ha tudok valami takarítós mellékállást.

A mai kedvenc e-mailem: "küldd át már légyszi ezt a fájlt [útvonal], mert a főnököd a parancsikont küldte csak el".

A főnököm eközben két pajtásával együtt ott ül az üvegfalú tárgyalóban, és mindhárman a notebookjukba vannak mélyedve súlyosan. Biztos sikerült végre letölteniük a Medal of Honort.

Egyébként meg régen Izoldával mindig csilingelve kacagtunk azokon a részeken, ahol arra figyelmeztetik a felhasználót, hogy semmilyen körülmények között ne álljon a tévékészüléke tetejére. Na ki volt az, akinek ösztönösen lendült ma a lába, hogy rápipiskedjen a tévéjére a kampót beverendő? Hát nem Izolda.

Ijesztő vagyok, asszem.

A depressziós szakaszból asszem átléptem a mániásba, ez az emberiségnek jó, mert ilyenkor ahelyett, hogy tőmondatokban, távolságtartóan utasítanám őket a készülék ki- és bekapcsolására, még a recepteket is lefordítom a minigrillhez, és telerakom informatív kis ford. megj. lábjegyzetekkel, amiből megtudhatják, hogy a cilantro a koriander markáns izű levele, hogy a cajun öntetet a francia származású luisianiaiaknak köszönhetjük, és hogy a vegetáriánus pizzánál az eredetiből is kihagyták a hozzávalók felét, de szerintem egy darab TV paprika, és egy kisebb cukkini kell bele. Ezenkívül rendet raktam a partnerlistában, szóltam a konténeresnek, hogy viheti, és megalkottam a céges weboldal első draftját, mintegy dizájnilag. Kollégáimat megtanítottam tejet habosítani. Délután, úgy tervezem, megrendelem a céges telefonomat, lenyomom az utolsó, hatvanoldalas BenQ-t, és megtanulok spanyolul. Vagy franciául, az is itt van*.

* mármint a franciakönyvem. csakúgy, mint a spanyolkönyvem. (a ford. megj.)

- Ariston mette in frigorifero - átkozódtam, amikor megint elszállt a word a fél minigrillel, majd hozzátettem, hogy la casa vale di piu. Kicsit később elgondolkoztam azon, hogy mikor is tanultam én meg olaszul. Ez volt idáig a nap rejtélye, de most megoldódott: négy hónap után tudatosult bennem, hogy a folyosó tele van az általunk forgalmazott termékek talján nyelvű plakátjaival.

A merkúr meg továbbra is nagyon kavarhat a jupiterrel a harmadik házban: kapok céges telefont is, a munkatársaimmal való kommunikáció költséghatékonyabbá tétele végett. Telefonjaim és szolgáltatóim száma ezzel háromra emelkedik (és accessem van két különböző fajtájú vonalashoz is). Ez a tény megkönnyíti számomra azokat a perceket, amikor közlekedés, vagy egyéb okok miatt akár órákra is el vagyok vágva a világhálótól.

Izolda tegnap volt utoljára (csak azért nem írtam, nehogy szomorú legyen valaki), és ma itt torpor van, meg duzzogás. Mostanra behoztam jópárnapos restanciáimat, és bizony kezd hiányozni a csacsogása. És biztos lesz majd nemsokára valami csillivilli új titkárnő, aki rendbentart mindent, meg iktat, meg aktáz, és én már előre utálom, és távolságtartó és rideg leszek vele, mint a vénkisasszony a Rebeccában, és olyanokat fogok neki mondani, hogy "Izolda azt nem oda szokta tenni", meg "Izolda nem így csinálta a kapucsínót". Ez a terv.

És most megyek, és lelökök egy tolószékes vak nénit a lépcsőn.

Rafal, a lengyel, rendes ember, mert csak lektorálást követel rajtam. Mondjuk ha koreai lenne, akkor kevésbé tartanám ezért rendes embernek (néha mintha némi rasszizmust vélnék felfedezni magamban).

Mióta üres a telefonom, vijjog, ha sms-em jött. A jelzőhang fantázianeve asszem Special, olyan, mint egy harsány füttyentés, a pénzügyes furcsa ember konkrétan eldobta tőle a bibliáját a hátsó ülésen, mialatt a sofőr korrigált. A rendszergazda többször ígérte, hogy vad lesz és kegyetlen, ha nem állítom át, és Izolda minden egyes alkalommal, ha hallja, megjegyzi, hogy jujdetökjó, ez úúúúúgy tetszik (ő mindig ezt mondja, ha sokkolják). Ennek ellenére mostanáig kitartottam mellette, talán állhatatosságból, talán lojalitásból, talán értelmetlen dacból, de most a munkatársaim új fegyvert vetettek be ellenem. Ahányszor megszólal a Hang, a logisztikáról vagy a salesről vagy egyszerre mindkettőből kórusban átkurjant valaki hozzánk, hogy "esemesed jött!", majd röhögnek. Kénytelen voltam némára tenni. Felháborító, hogy felnőtt emberek, azt nem tudnak viselkedni.

Közben Hermészként közvetítem itt bent az információkat, a szívem csücskei saleses fiúknak megmondtam, hogy a logisztikai vezető utasítására mellőzzék a folyosón való dohányzást, ők fellebbeztek a főnökömnél, aki egyébként nem dohányzik, viszont nálam érdeklődött, hogy akkor most mi a pálya. Továbbítottam kérdését logisztikánk első emberéhez, aki lakonikusan csak annyit felelt, hogy rendnek kell lennie. Amikor ezt a főnököm - mindnyájunk főnöke - meghallotta, enyhe riadalmat, vagy talán értetlenséget tükrözött a tekintete, mindenesetre ma reggelre mintha kicsit összekapta volna az íróasztalát. Lehet, hogy ha visszajön, rágyújtok a folyosón, hogy bátorságot öntsek bele.

(na jó, csak azért, mert el kellett hoznom a főnököm kocsiját a szervízbe, de ezt nem bírtam kihagyni.)

A főnököm megbeszélte velem most így az átszervezés kapcsán, hogy Felelősségteljes Feladatokat fogok kapni, és kerítünk egy titkárnőt is. És lám, ma már egy ezüstszürke 6-os Mazdával jöttem reggel.

Felvitte az isten a dolgom: kaptam gyönyörűségesen szép új asztalt.

És felhívott az ágyambanalvós, és én, gyenge, befolyásolható lélek majdnem felugrottam az új asztalom tetejére vidáman pattogva, dacára annak, hogy az élet egy sötét és keserű pöcegödörszerű valami, mert azt mondta, nekem, hogy szeret, és akkor én rávágtam, hogy jó, én is szeretem, de adjon nekem három hetet, mert akkor múlik el az átok, és azt mondta, ez lesz az élete leghosszabb három hete, de nem igaz, mert az én életem leghosszabb három hete lesz, így jár, aki nőgyógyászhoz.

Ja, és azt mondtam már, hogy szeret? Engem. Ő.

Átbogarásztam, és így züllve sem írtam baromságot a mai mikro hifibe, leszámítva a fogyasztó jógát, amibe csak egy hosszú ó járt volna.

Izolda meglepően vidám, kortárs slágereket üvöltet és csacsog, csacsog, hogy most végre lesz ideje a barátjával lenni, meg valami kertészeti tervek.

Egy síró nőt akarok, olyat, mint én.

És felhívott az én főnököm, hogy kirúgta Izoldát. Hoppá. Bővebben holnap.

A főnököm meg egy jellem. De komolyan.

Az van, hogy a kezdet kezdetén megmondta nekem, hogy csak olyan embereket kapcsoljak be hozzá, akikkel ő is akar beszélni. És mivel én is egy jellem vagyok, tartottam magam ehhez a policyhez, entestemmel védve őt a direct marketinges hordák ellenében, lett légyen az fólia vagy weboldal, mit az ellen eladni kívánt. Ha - felhasználva hetedik szintű varázslókéhoz fogható empátiás készségemet - úgy véltem, hogy örülne valaminek, amit adni akar a csalárd külvilág, akkor tájékoztattam róla. Így éltünk mi békességben, boldogságban sokáig.

És akkor bejött a képbe a nő. A Judit. A Judit nem az én esetem, bár be kell valljam, elbájolt Izoldáéval vetekedően egyéni nyelvhasználatával ("és te fogod ezt preferálni a főnöködnek?" - kérdezte tőlem huncutul rögtön aznap, amikor megismerkedtünk), de később eltávolított minket egymástól a kétkedés, és a bizalom hiánya. Judit egy kolerikus alkat, aki ég és lángol, rögtön akar mindent, az egészet, de azonnal. Cégünk viszont inkább a flegmatikus típusú rezgések jegyében pulzál, szeretjük a dolgokat megrágni, ködös estéken elmerengeni rajtuk, elfelejteni, majd megtalálni, hogy friss szemszögből is szemügyre vehessük őket. Judittal ezt hiába próbáltam megértetni, valószínűleg hiányzott a klasszikus személyiségtípusokat tárgyaló órákról, és az ő tudáshátterének egyedül megfelelő következtetésre jutott, mégpedig arra, hogy én őt rútul félrevezetem, és hamis információkkal táplálom kebele lángját. Ha harc, hát legyen harc, gondolhatta, és magánügyben, válaszolta, amikor utoljára megkérdeztem, miért is akar ő az én szeretett főnökömmel kontaktusba lépni, ezzel mintegy jelezve, hogy kikerültem a bizalom köréből. És én nem ismertem fel a hangját, és ez a pillanatnyi figyelemhiány akár tragédiát is okozhatott volna, de nem történt baj, mert a főnök, az enyém, aki jellem, felkészületlenül is gepárdkölyköket megszégyenítő bátorság és játékosság keverékével a szemébe mondta Juditnak, aki pedig kifejezetten ijesztő tud lenni, hogy mivel kettőnk közül (a főnök és énközülem) én vagyok a szép és az okos, ezért a jövőben is inkább velem tárgyalja meg Judit az ő vágyait, álmait és terveit.

De Judit azóta nem hív. Pedig napról-napra új reménnyel kelek.

(Na jó, tudom, hogy nem a főnököm jellemsége tehet róla, és még csak nem is a kiváló emberismerete, amit magyarázatként igen hízelgőnek találnék rám nézve, inkább az, hogy ő is szeret általa kellemetlennek tartott embereket viccesen kínos helyzetbe hozni, de mivel ezzel én is így vagyok, az ilyesmi számomra kifejezetten ösztönző bérenkívüli juttatás.)

És ez volt az a hét, kedves naplóm, amikor értőjévé váltam a mágiának: cégünk és a világ nagyobb dicsőségére beletanultam a pdf-szerkesztés nemes művészetébe.

(Mindig is mondtam, hogy ha egyszer majd nem a pasizás foglalja el a processzoridőm 99 százalékát, nagy dolgokra leszek még képes.)

Szerintem fordítói szabadságomban áll, így hajnali hét felé, azt a mondatot (betűhíven közlöm), hogy "When you want start take artful pictures of your friends or scenes, first thing push the POVER button 1 second long" úgy interpretálnom, hogy a bekapcsoláshoz nyomja egy másodpercig a POWER gombot.

Félszavakból is értjük egymást koreai kollégáimmal.

Talán azért vagyok ma ilyen melankólikus, mert rámjár a láz, és sósat köhögök. Mindenesetre végtelenül szürreális dolognak tűnik ma dolgozni, ülök egy raktárnyi háztartási gép felett, kis testem hangtalan vacog, a kiutamat egy raklapnyi DVD-lejátszóval zárta el a (megkérdőjelezhetően kompetens) logisztika, és akkor idejön egy elmebeteg a pénzügyről, és nekem szegezi a kérdést a dobozok felett, hogy tudom-e, hogy a hosszú várakozás megtöri a szívet.

Naná, hogy tudom. De nincs kedvem most a telefonos kimutatásokkal foglalkozni.

- Ez már Odys. Aiptek ez már nem. - foglaltam össze a lényeget én, Yoda, a rögtönzött brainstormingon.

- A feleségem, mint hölgy, megvette az önök készülékét az eladó javaslatára - mondta nekem imént telefonban a panaszos vásárló. Én meg, mint hölgy, átkapcsoltam őt valakihez, aki bár kevésbé segítőkész, de van fütyije.

Lenyomtam ma egy harmincoldalas BenQ fényképezőgépet. Én jobbat kaptam kölcsön az ásatásra.

Izolda új fordítási technikát dolgozott ki:

1. Reggel leül a gép elé.
2. Hátradobja a haját.
3. Kezeit ugrásra készen a billentyűzet fölé rakja.
4. Komoly, töprengő arccal bámul a képernyőre. Ráncolja a homlokát.
5. Hirtelen felugrik, iderohan, és az orrom alá dugja a papírt, hogy figyeeeeeelj, te hogy fordítanád ezt a mondatot?
6. Úgy tesz, mintha nem venné észre a kínosan lassan eltűnő soft bondage*-et a képernyőmön.
7. Cserébe én megmondom neki, hogy a push the buttons respectively az jelenti, hogy nyomja le a gombokat az adott sorrendben.
8. Visszamegy a helyére, sebesen gépel pár másodpercig.
9. goto 2.

Micsoda evolúciós adaptációs stratégiák, mondaná Attenborough.


* nem tehetek róla, kellenek a művészi ihlethez.

Ülünk itt békésen, fürdőzve a reggeli napfény sugaraiban, merengünk, én a láthatatlanság fizikáján*, Izolda meg azon, hogy végül is a Brad Pitt is csak olyan pasi, mint a többi, amikor is beállít két fiatal lány nagy pakkal, és megkérdezik, hova mehetnek masszírozni. Oké, mi panaszkodtunk múltkor a bérenkívüli juttatások hiányára, de nem tudtak volna chippendale fiúkat beszervezni inkább?


* Egyrészt ugye mindenki tudja, hogy a ruha nem válik láthatatlanná az emberrel, másrészt meg az is logikus, hogy ha valaki láthatatlan, akkor a fény törés nélkül halad át a testén. Viszont az emberi látáshoz mindenféleképpen szükséges valamiféle fénytörés. Konklúzió: lehet, hogy rengeteg pucér és vak láthatatlan ember rohangál körülöttünk.

Asszem, én vagyok az egyetlen egész Nagy-Magyarországon, aki szeret bejárni dolgozni.

Egyrészt sokkal szórakoztatóbb, mint otthon csinálni, ahogy tettem az elmúlt pár évben, a munkatársak jófejek, a vezetőség a hülye vicceivel biztosította lojalitásomat (engem pár hülye viccel simán le lehet venni a lábamról), és huszonötféle tea közül választhatok.

Viszont itt van Izolda, ül velem szemben szőkén, kicsit elhasználtan, mély dekoltázzsal, és folyamatosan kelti bennem az ambivalens indulatokat. A fő profilunk így kettőnknek a fordítás volna, angolról magyarra, ebben Izoldát az akadályozza meg, hogy nem tud angolul. A magyart viszont folyamatosan gyakorolja. Ha éppen nincs sürgős munkánk, akkor körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól. Ha éppen van sürgős munkánk, akkor a stressz okozta feszültséget vezeti le azzal, hogy körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól - ugyanakkor és másrészről Izolda egy meglehetősen kedves teremtés, empatikus, gondoskodó, amolyan anyatípus, elmosogat utánam, és fedez, ha korábban akarok elmenni, de ez mind nem fogja megmenteni az életét, ha még egyszer hüvelyváladékokat próbál velem megvitatni.

Most hívott a szőke fiúm. Szeret engem.

Meg hívott az exhumálás-kontaktom is, hogy holnap mégse lesz. Majd szerdán meg csütörtökön. Shit. Pedig már itt éreztem a tenyeremben a százötvenéves emberi lábszárcsontok tapintását.