Na, az ígéret szép szó, de mivel végül az ajánlott vendéglátó egységekben nem volt hely, egy munka tematikájú bejegyzés is lesz.

Hétfő: This is the beginning of a beautiful...

Volt ugye a grafitos munkahelyi thread a héten, ami onnan indult, hogy hétvégén Tarhonyakártevőnél laktak Grafitemberék, és amikor ellátogattam oda, óvatlanul feltettem a kérdést, hogy nem-e lehetne-e mégis egy dedikálás karácsony előtt. Ez odág fajult, hogy hétfő reggelre tudtuk, hogy péntek du négykor dedikáltatni fogunk valamit valahol, és hétfő estére azt is tudtam, hogy karácsony előtti pénteken már az istennek nincs erre hely sehol (a biztosnak vélt intézmények elköltöztek, nem válaszolnak vagy mással dedikáltatnak).

Kedd: I'm a leaf on the wind

A Grafitnak bedöglik a gépe, nem tudja tőlünk kétszáz kilométerre beszkennelni a három utolsó képet a naptárba. Felmerül a lehetőség, hogy jövőre az október-november-december elmarad. Időközben érkeznek a megrendelések, nem baj, megoldjuk. Rám marad a webáruház, és a dolgomat kissé megnehezíti, hogy a lelkes, és amúgy szakértő informatikus kollégák az évnek ezt a szakát választották a paypalos fizetés lehetőségének megteremtésére, ami béta-verzióban fut, de ezt is megoldjuk. Kedd estére elkészülnek a prototípusok.

Szerda: Oh no, oh no, we're all going to die

Mivel profik vagyunk, eleve része volt a cselekvési tervnek, hogy a naptárdedikálásra készítünk naptárakat is, annak ellenére, hogy a nyomdász kollégák már azért is letépik a fejem így karácsony előtt, ha rájuk nézek. Mivel nagyon profik vagyunk, a naptárakat szerdára terveztük elkészíteni a pénteki dedikáláshoz, nem péntek délelőtt. Szerda reggel megjönnek a spirálok a spirálozáshoz. A spirálok rosszak. A telefonos érdeklődésre kiderül, hogy csődbe ment az a cég, aki a spirálozógépünket gyártotta, és a spiráljukat sem forgalmazzák már. A vezetőség homlokán az új spirálozógép vásárlásának eshetőségére az aggodalom ráncai jelennek meg, szájukat korhatáros kifejezések hagyják el, a nyomda gyászol, én a megrendelőkkel való levelezésbe menekülök.

Végül sikerül maradék készlet spirálokat szerezni valahonnan, mindenki boldog. Ez a harmadik olyan napom, amikor az első étkezésemet a kocsiban, útban az óvoda felé ejtem meg, műanyag dobozból műanyag villával fogyasztva a kínait, mint az erdő vadjai.

Csütörtök: Meggyőződésem, Edgár

A nyomdán és rajtam kívül mindenkit letaglóz valami vírusos gyomorbántalom, reggel fél nyolckor már telefont kapok vevőügyben, vérbosszút esküszök XY ellen, akinek formai okok miatt személyesen kell kiszállítanom a rendelését (megjegyezném, eleve nem webshopos munkakörbe vettek fel, de felosztottuk egymás között a házi buddhista szerzetesünkkel a témát). Paypallal kifizetnek egy maneki nekós telefondíszt, ami nincs meg, erről tájékoztatom a vevőt, mire a macska előkerül. Megérdeklődöm a buddhista szerzetesünktől, melyik a zöld teás füstölőnk, mire azt mondja, nézzem meg, rá van írva. Japánul. Felmerül bennem, hogy egyetemista stílusban megtanulok japánul ("miért, holnap ZH?"). Kénytelen vagyok megkörnyékezni a nyomdát darth vaderes és storm trooperes hópehely, egyben karácsonyfadísz céljából, de hála annak, hogy a nyomdavezető is Star Wars fan, túlélem.

Ez az első nap, amikor hazamenve nem fordítok le egy ívet (ana, idáj máj meg ed kávét).

Péntek: A napfény íze

Reggel átadom a gyermeket a nagymamájának a város túlsó végén, majd kiszállítok XY-nak, aki lekerül a halállistámról, mert bocsánatot kért és hatszor annyi borravalót adott, mint amekkora összegen vitáztunk (és amit udvarias hangnemben elengedtem, mert a vevőnek ugye mindig igaza van). Egy Schaffer Erzsébet valahol elmosolyodik. A cégnél vannak naptárak, van öt percem enni, elkészül a grafitos kabátlógató két prototípusa, a nyomda elkészíti a star warsos hópelyheket fából, kedvesen köszönő leveleket kapok, és bár kifogom a legnagyobb dugót útban a Tündérgyár felé, csak tíz percet késünk, és egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nélkülünk (grafit és naptárak) úgysem kezdik el, másrészt legalább van időm azon töprengeni, hogy az aznap feladott tíz, nagyrészt tökéletesen egyforma utánvétes csomag között miért nincs kettő, amire ugyanannyit számolt volna a posta.

És most itt ülünk, Grafit rajzol, az emberek naptárat vesznek, és holnap csak tízre kell bemennem a munkahelyemre (azt is csak hobbiból).

Amennyiben holnapig segít nekem valaki elérni a Pedált, vagy találni egyéb helyet, ahol péntek 16:00-tól dedikációzást szervezhetünk Grafitember cicis naptárának, mint az új kiadója, ígérem, hogy a héten írok három darab illő hosszúságú, nem munkatematikájú bejegyzést.

Most az van, hogy hétfőtől részmunkaidőben már máshol is igazgató leszek, nem csak a saját cégemben, de amellett ugyanúgy és hasoló mennyiségben folytatni szándékozom, amit eddig csináltam a könyvekkel, emiatt kicsit izgultam (úgy értem, raving madnessben élek egy hete), hogy a gyerek beszokjon két nap alatt az oviba, ha már a szobatisztaságot az utolsó pillanatban sikerült megoldania a last minutemannek (ráadásul az apja kivonta most magát a forgalomból, immár nem csak anyagilag, de jelenlétileg is az egészségügyi állapotára hivatkozva), de ő csont nélkül vette a dolgot (egyelőre), csak engem cseszett le az óvónéni, amikor suttyomban zugdolgoztam egy kicsit a párás tekintettel bámulás helyett.

Még szerencse, hogy nem én felvételiztem az óvodába, nincs bennem az ilyesmihez elég önfegyelem.

Vannak megint megoldanivalók, ez most nem Pratchett, hanem egy kicsit gügye, nagyon tini, nagyon vámpíros könyvsorozat, de azért jó volna szépen megcsinálni, úgyhogy ha valakinek eszébe jut valami, ne fogja vissza magát légyszi.

Captain Obvious – a könyvben ez egy underground lapkiadó illetőnek a neve, aki nagyon vámpírellenes (eredetileg szuperhős volt, nem találtam magyarul), és a megtalálhatatlansággal kapcsolatban viccelődnek is a nevével (he's not that obvious after all).
Fang Gang – így hívják tréfásan a vámpírokat, pillanatnyilag Harap Csapat, béééna.
The Fang Report – az underground lap címe
Better Off Dead – a "he joined the Better Off Dead Group" az virágnyelv arra, hogy öljük meg (ez egy filmcím volt, amúgy meg idióma). Éppen a Holt Költők Társaságával próbálok kezdeni valamit.

Update: közben jött egy fang banger, olyan értelemben, hogy vámpírokkal háló, jaj nekem.

Csütörtök este műfordítói kerekasztalon vettem részt, mint műfordító, és mivel az előzetes tájékoztatás úgy szólt, hogy "nem tudom, hogyan lesz és mi lesz, csak gyere el", én úgy terveztem, hogy lesz majd ott öt műfordító és két fő közönség, és leülünk majd egy kerek asztal köré, ahol egy kicsit örülünk annak, hogy műfordítunk, majd sörözésbe torkollik ez esemény.

Ehhez képest színpad is volt meg rendes közönség is, amitől egy kicsit halálra rémültem, de nagyon remélem, hogy ez nem látszott (noha az utóbbi időben valamennyire megszoktam, hogy emberek előtt kell beszélnem, de a szóban forgó emberek olyanok, akikre, ha zavarba jövök, bármikor rászólhatok, hogy tűrjék be rendesen a gatyájukat a nadrágjukba, és fésüljék már ki a hajukat a szemükből, úgy nézel ki kisfiam, mint amit a kutya szájából rángattak ki). Remélem, azért nem mondtam nagy hülyeségeket, meg azt is remélem, hogy a témánál maradtam, bár valami olyasmi rémlik, hogy egyszer felajánlottam a mellettem ülő angoltanárnak, hogy elmagyarázom az angol többesszámot.

A többiek okosak voltak, meg minden. Egyébként meg az is kiderült számomra, hogy mennyi műfordító indul úgy, hogy nem is az, csak a fióknak zugműfordít, aztán egyszer csak kiadják.

A kedvenc részem az volt, amikor magyaráztam, hogy mennyire örülök, hogy konkrétan a Pratchettből vannak olyan kalózkiadások, amikben az eredeti, általam is megszokott nevek vannak, mire valaki felszólalt a közöndégből, hogy és tudod, mekkora munka mindet kicserélgetni?

A végén még egy újabb Gaiman-fordítóval is megismerkedtem (gyűjtsd össze az összeset!), illetve odajöttek emberek, hogy keep up the good work, meg hasonló dolgok, szóval végül is nem bántam meg, hogy nem imitáltam az elején vakbélgyulladást.

Ja, és tegnap felvételre került a rádióinterjúm, vasárnap fogják két másikkal leadni a Civil Rádió Kemény Kötés című műsorában Sötét Oldal alcímmel (mivel mással, ehhe-ehhe). Azt hittem, nagyon fogok izgulni, de éppen túllettem az óvodákon, aludtam pánikszerűen egy fél órát, majd rohantam a stúdióba, úgy, hogy mivel nem kaptam még meg a tiszteletpéldányt, és azóta nagyjából tizenöt másik könyvet lefordítottam, fogalmam sem volt már a részletekről, meg nem is imádtam annyira azt a könyvet, egyben nagyon fáradt is voltam, de így hálistennek, teljesen higgadtan tudtam beszélni arról, hogy igen, a prostitúció csúnya dolog, de a műfordítóknak nem az a dolguk, hogy ítélkezzenek, és tényleg fontos gyermekkorban a biztos, stabil családi háttér. Mindezt fél órában (15 percesre fogják vágni), nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam ki sírva.

Írjatok nekem légyszi-légyszi olyan "mi a különbség" vicceket, amik beleférnek egy Pratchettbe (tehát sikamlós lehet, de torpedóromboló ne legyen benne például), kérte a lány, akit barátai tréfás-mókás embernek tartottak, ennek ellenére egy sem jutott eszébe.

Az a helyzet mostanában, hogy vagy maguk alá temetnek a vámpíros illetve boszorkányokkal teljes fordítások (leadva a Vámpírakadémia befejező része, a Vámpírnaplók befejező része, a Wyrd Sisters pedig majdnem), amiket hozzájuk méltatlan módon a kinti munkaállomáson követek el (de legalább véres húst eszem közben, hála a malackaraj hentesének), vagy a nagyszülői lakást ganajozom, ami sokkal misztikusabb tevékenység, különös tekintettel azokra a részekre, amikor például több évtizednyi, szépen kisimított csokinyuszi-, ill. csokimikulás-papírt találok. Árnyalja még a képet, amikor fiatal, csillogó szemű illetőknek beszélek műfordításról, és közben csak nehezen tudok elvonatkoztatni arról, hogy egy részüknek kilóg az ún. gatyája a nadrágjából (nem, nem létesítettem csanát).

Időközben brainoiz értesített arról is, hogy az Agave második tavalyi fordítója lettem közönségszavazáson, köszönöm szépen mindenkinek, még jobban örülök Richelle Mead és Rose Hathaway győzelmének, ez az egyik kedvencem a "fordítás, mint guilty pleasure" kategóriában.

Továbbá az elektronikai problémáim is megoldódni látszanak, két hónap után vettem végre új mikrót, amiben az a jó, hogy mindenki gratulál az új televíziómhoz, a saját gyermekemet is beleértve, aki azonnal nyugtázta, hogy ana vett tévét, pedig kábé azt sem tudja, mi az. A beszerzés ütközött némi nehézségbe, először megrendeltem egy másikat ugyanis egy olyan üzlettől, akik hetente megnyugtattak, hogy most már tényleg mindjárt megérkezik (nagyon kedvesen beszéltek egyébként velem mindig), de két hónap elteltével kezdtem gyanakodni, hogy csak áltatnak, és egy sötéten induló hétfői napon végső kétségbeesésemben olyat tettem, amiről véresküvel (na jó, nem, csak így drámaibb) fogadtam, hogy soha többé: bementem a Media Marktba (ami egyrészt szemét üzletpolitikailag, másrészt volt már ott nézeteltérésem eladóval). Ott ki is szúrtam, hogy van kerek mikró, és szerintem jól kijönnénk egymással, úgyhogy megkérdeztem egy eladónak tűnő fiatalembert, hogy ugye segít nekem kivinni, ha megveszem, mire azt mondta, hogy inkább nem.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert nem azt kértem, hogy vegyen feleségül, vagy mittudomén, énekeljen nyilvánosan, esetleg fesse ki a körmömet, vagy ilyesmi, és a megbántottságom valószínűleg látszott is rajtam, mert ekkor hozzáfűzte még, hogy az itt nem szokás. Viszont én már a végsőkig el voltam keseredve, úgyhogy a drámai kivonulás helyett odakértem az osztályvezetőt, aki sűrű bocsánatkérések közepette a rendelkezésemre bocsátott egy férfit, és utána minden jó lett.

Ha már férfi, az autómba is vettem egyet, aki mindig mondja, hogy mikor merre menjek, csak a hisztit nem bírom, amikor a dugó miatt például kerülőúton másfelé megyek a gyerek apjához, és a hátsó ülésről a gyerek figyelmeztet folyamatosan, hogy nem ejje, nem ejje, apához medünk!, elöl pedig a férfi mondogatja olyan igazán passzív-agresszív hangnemben, hogy újratervezés, újratervezés. Egy ideig azt hittem, hogy én vagyok paranoid a hanghordozására, de időközben már ketten is megjegyezték döbbenten, hogy milyen szemrehányóan mondja, az embernek úgy harmadszorra viszketni kezd tőle a tenyere.

Hát ezek vannak mostanában, kaland, izgalom, jellemfejlődés.

"[Az] élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek. Vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem, vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárol".*

Engem olyan családfenntartóként lehetne hitelesen megjeleníteni, mint aki vérmérsékletétől függetlenül már 1+ órája rezzenetlen pozícóban egyensúlyozza a fél lábán a notebookot, hogy a kontakthibás hálózati csatlakozója el ne mozduljon, és azon töpreng gépelés közben, hogy a főhősnő vajon esdekelve vagy rimánkodva nézett, miközben kecses gyermeke (a keresetéből vásárolt csinos konfekcióruhájában) a zebjának nem vojt pejenkája reveláció kiséretében, mélyen összpontosítva egy rendőrautót navigál keresztül a [családfenntartó] fején, amivel elővigyázatlanul ráfeküdt a kijelöletlen autópályára.


* Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai -- Nők a szocialista időszakban.

Ismét sajátfordítás-ajánló, vagy legalábbis ismertető, mindenkinek, aki szereti.

December elején megjelent ugye a Hogfather (Vadkanapó) magyarul, amit reményeink szerint egyszer úgy fognak reklámozni, hogy brainoiz és lucia kedvenc Pratchettje (ott a hátulján, ahol a New York Times ajánlások szoktak lenni). Szerintem a belőle készült film is nagyon jó lett, pedig ez Pratchettnél trükkös feladat, de megoldották, magyar szinkronnal viszont tilos megnézni. Mese a karácsonyról és karácsony igazi jelentéséről, nem gyerekeknek.

Holnap jelenik meg Patricia Briggstől a Megszólít a hold, ami nekem nagyon tetszett, viszont ha ezt a borítót tényleg az én leírásom alapján tervezték, ahogy jelezték nekem, akkor ideje magamba néznem, és eltűnődnőm azon, hogy biztosan műfordítással kellene-e foglalkoznom, ha ennyire nem értek a szavakhoz. A holdas könyv vérfarkasos tematikájú, de igazából szerintem egy maffiózóregény, csak éppen vérfarkasok vannak benne (meg néhány vámpír is). Különös ismertetőjele, hogy a főszereplőnője önhibáján kívül szinte a legvégéig egy mackónadrágot, és egy kicsit véres, kakaóval leöntött pólót visel, és így oldja meg a maffiakonfliktusokat és töri a szíveket. Humor is van benne, meg minden.

A Vámpírakadémiáról már többször írtam, hogy ez nekem guilty pleasure, mint a Dexter, hogy is mondjam, az oroszokról szól. Ugyanis a benne szereplő vámpírok legtöbbje orosz származású, de legalábbis kelet-európai (a két egyértelműen magyar nevű szereplő egyike vérgonosz volt, a másikat lemészárolták, ennyit rólunk). Egyelőre a negyedik részig látom megjelenve, de az ötödiket is leadtam már, a hatodikat pedig most csinálom, coming soon. Az ötödikben volt egy kis jumping the shark, de legalább esélyt kapott a sorozat, hogy a végén minden jól alakuljon, ha már a harmadik végén ott volt az a gyomorszájas.

(A hatodikban különben sikerült az obligát ruhavásárlós jelenetet egy olyan kontextusba helyezni, amikor az egyik főszereplő egy cellában várja a kivégzését, a másik házi őrizetben van, ezeken olyan jól szórakozom).

Volt egyébként egy Lauren Kate: Fallen-em a Könyvmolyképzőnél (mintha csupa olyat kapnék tőlük, amiből sorozat is készül), amiben nem vámpírok és vérfarkasok vannak, hanem angyalok, de ez az utolsó tíz oldalig nem feltűnő, addig inkább olyan Oliver Twist meets Romeo and Juliet jellegű írás. Nyomasztó, de aránylag érdekesen van megírva, emósoknak kiváló, akár hosszabb utakra is.

A könyvesboltban egyébként láttam, hogy megjelent az egyik nyári fordításom, a Beastly (nem, nem azért lett ez a címe, mert azt elfelejtettem lefordítani, hanem fogalmam sincs, miért), ami a Szépség és a Szörnyeteg modern feldolgozása. Azért merem ajánlani, mert ebben az évben olyan tizenöt ifjúságinak mondható regényt fordítottam, és ez azon kevesek egyike volt, ami nem arról szól, hogy tizenötévesek lesmárolnak minden fiút, hogy más fiúkat féltékennyé tegyenek, meg ilyenek (konzervatív kezdek lenni, na), hanem van története, meg tanulsága, de azért olvasmányos. Ráadásul most csináltak belőle filmet, úgyhogy menő is lesz. Csak úgy mondom.

(Igen, átutalták már a tiszteletdíjat, nem, nem kapok százalékot a reklámért).

A munka egyébként nagyon beindult mostanában, már azt se tudom, hány helynek dolgozom, és az egyik olyan, hogy konkrétan gondolkoznom kell, és utána megmondanom a tutit (ideális bölcsész lennék, ha hajlandó lennék felvállalni). És nem, nem csak kiszámlázom a tanácsadást, hanem tényleg muszáj gondolkoznom, azt viszont nem tudom csak úgy magam elé meredve csinálni, muszáj közben a kezemmel is dolgoznom, ennek köszönhető, hogy mostanában online játékokkal játszom időnként, a facebookon például kiderült, hogy az összes csillámpóni közül a dark csillámpóni vagyok, brainoizzel együtt (a facebook tud valamit).

Másrészt meg az is bebizonyosodott, hogy a linux tényleg jobb a windowsnál, például a minesweeper linuxos változatában (mines) ha rányomok egy bombára, akkor nem egyszerűen egy szomorú szmájli jelenik meg, hanem egy végtelenül elkeseredett szmájli, akinek patakzik a szeméből a könny, és ettől feltámad bennem a késztetés, hogy megöleljem, igazán szeressem, és megmutassam neki a Szép Dolgokat az Életben (mondta a lány, aki lefújná paprikasprével bármelyik nyugdíjast a buszon, de végigbőgte a House s7e2 és s7e3 végét, mert olyan megható volt).

(A mr.a meg még egy felrobbantott univerzumot se kívánt karácsonyra, és a világot sem gyűlölte mostanában, kezdek aggódni, hogy végleg kiégett).

Számítógép. Hangyákkal működik. Mintegy mellékesen van rajta egy "Anthill Inside" matrica (Intel Inside helyett).

Nagyon hálás lennék bárkinek, aki bármilyen használható ötletet mond erre (nem feltétlenül kell hangyák szerepeljenek benne, többféle számítógépes dolog is lehet). Jól fizető, betöltésre váró mezőgazdasági munkakörökről értesítést ugyanezen a címen fogadok.

Időközben túlestem a kihíváson, és előadtam, amit elő kellett, és bár inni nem ihattam, mert vezettem, ehelyett a napi forgalom eseményei lökték a vérnyomásomat a megfelelő szintre (a forgalmi sávokban vészjelzővel parkolókat/rakodókat, a belső sávban stabil harmincnyolccal közlekedőket és a nem indexelőket fogja elsőként falhoz állítani a forradalom).

Húsz perccel t₀ előtt érkeztem, tíz perccel előtte majdnem megszöktem rosszullétre hivatkozva, de azután bementem, és t₀ után két perccel már a hangom sem remegett, mert rájöttem, hogy azért a teremben tényleg én értek ehhez a témához a legjobban, meg sokat segített az is, hogy nevettek a vicceimen. A második felében volt egy interaktív rész is, amiből majdnem az lett, hogy néztük egymást ábrándosan, mert senki nem akart elsőként megszólalni (pedig előtte azért voltak félhangos megjegyzések), de akkor hála a jó égnek feltaláltam magam, és konkrétan megkérdeztem konkrét emberektől, hogy az adott példát az elhangzottak fényében hogy oldanák meg, és onnantól zökkenőmentes lett minden, még ott is tartottak beszélgetni egy húsz percig az egész után.

Egyébként meg ugyanolyan volt minden, mint vizsgán szokott lenni (csak itt puskázhattam), hogy előtte napokig idegbajos vagyok, a helyszínen viszont klappol a minden, sőt, a CPE szóbelim volt az első és utolsó alkalom, ahol olyan tökéletes brit (!!) akcentussal sikerült megszólalnom, hogy megkérdezték, native speaker vagyok-e, pedig a kiejtés amúgy nem az erősségem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a következő alkalom előtt nem leszek napokig idegbajos.

És köszönöm a sok biztatást magánban-kommentben, felhasználtam, amit fel tudtam, és asszem, most így utólag egy xanaxot felest is bedobok (bár csak sör van itthon, de majd gyorsan iszom).

A pszichológusom meg ma fent járt nálam, mert lemondtam a mai kávézásunkat arra hivatkozva, hogy én most szivesebben gyomorgörcsölnék a vészesen közelgő első előadásom miatt, mire azt mondta, hogy akkor próbáljam el rajta nyugodtan, én meg azt válaszoltam, hogy jó, de akkor ne kávézóban. Úgyhogy feljött, meghallgatott, olyan kérdéseket tett fel, amik arra utaltak, hogy nem az élet rengeteg sokkal érdekesebb dolgainak valamelyikén töprengett közben, én olyan válaszokat adtam, amik arra utaltak, hogy én sem, még meg is dicsért, úgyhogy már csak annyi bajom van, hogy élesben nem nálam kell majd meglépni ezt a dolgot egy fő általam ismert, felém valamennyire elfogult és jóindulatú pszichiáter előtt (amivel azt hiszem, jellemeztem is az ideális hallgatóságot).

Na ilyenkor kellene valaki, aki nem logikailag levezeti, hogy megy ez nekem, és a lámpaláz hülyeség, hanem megnyugtató hangon, monoton ismétli, hogy minden rendben lesz.

Na, benne vagyok a mostani Magyar Narancsban (csak azt nem tudom még, melyik képpel, mert neten csak a szöveg van fent).

Az egész úgy kezdődött, hogy már pár éve levelezek valakivel pusztán a véleményegyeztetés végett mindenféle nem teljesen egyértelmű fordítási témákról (a műfordítások hatása a nyelvre, hol húzódik az anglicimus és a nyelvújítás határa, mennyire kell/szabad/illik a szerző stílusához ragaszkodni akkor is, ha nyelvtanilag nem teljesen korrektnek tűnő, stb), és most nyáron ebből kifolyólag kaptam egy felkérést, hogy beszéljek ezekről a dolgokról nagyobb közönség előtt is párszor.

Az első kifogásom az volt, hogy de hát hogy fogok összegyűjteni elég anyagot, utána ami vázlatot küldtem két héttel később, arról kiderült, hogy kábé ötször annyi, mint amennyi belefér az időbe, vágjak (illetve szerintem mindegyik barátom és ismerősöm hangosan, bár keserű felhangoktól sem mentesen kacagna, amennyiben olyan állítást kockáztatnék meg előttük, hogy nem vagyok képes eleget beszélni fordításokról).

A következő rettegésem az volt, hogy hogyan fogok én ismeretlenek (többesszámban!) előtt beszélni bármiről, de azóta introspekciót végeztem, és arra jutottam, hogy ha a fordításról és a nyelvről van szó, valahogy a gátlásaimat veszítem, legalábbis, aki képes brainoizzel a kocsmában az asztal felett átkiabálva fordításokról beszélgetni többek tiltakozása ellenére, az bárhol képes erre.

Viszont ettől a legégetőbb probléma még megmarad, miszerint Mit Vegyek Fel (amikor Nincs Egy Rongyom Sem). A ruháim négyötödét kifogytam a nyáron, most vittem fel a padlásra* a tehénenagatyákat, maradt olyan öt nadrágom és öt pulóverem, amiket még olyan huszonkét évesen hordtam, és olyanok is (nem opció). Ezen kívül a fogason lógó darabokból tudnék még vámpírnak, denevérnek, boszorkánynak, hastáncosnak, többféle kasztból való indiai nőnek, középkori nemesasszonynak és útszéli pillangónak öltözni, de azt hiszem, ezek sem segítenek. Nyáron semmit, de konkrétan egy szál ruhát nem vettem letörtségből kifolyólag, hanem a pántos izéimben és sortban jártam, szintén nem opció. Varrni nincs időm, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a Mangóba (nem szponzorálnak, pedig nyitott lennék rá, üzenem), ahol hosszas ön- és szituációs elemzés után vásároltam egy ilyet feketében és narancssárgában, meg olyan farmert is fehérszürkében, hátha.

Ráadásul közben a gyermek eldugta a napszemüvegemet (szerinte napszemüvegünket), ami létfontosságú darab számomra, mert egyrészt azon placcsannak szét a bogarak biciklizés közben a szemem helyett, másrészt azzal fogom hátra a hajamat folyamatosan, úgyhogy kénytelen voltam bemenni a New Yorkerbe is, ahol miután eltöprengtem rajta, hogy a kék vagy a fekete színű, napszemüveg alakú hajpánttól tűnök-e intellektuálisabbnak, végül vettem hármat is, darabját 290-ért akciósan, hadd legyen otthon gyereknap, szemüvegtartóval.

A tesztközönség a medúzatalálkozó volt tegnap a kocsmában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem abban reménykedett, hogy valami olyasmivel fogadnak, miszerint te lucia, pont úgy nézel ki, mint aki fordításról fog okos dolgokat mondani idegenek előtt, ehelyett az L. azzal fogadott, hogy nagyon összekaptuk magunkat alie-vel, az acélmilf és a fekete özvegy, tette hozzá, majd később még megjegyezte, hogy nagyon szépen kifestettem a körmömet is, de nem tudja megállapítani, hogy ez most akkor sötétvörös vagy fekete. Azzal vigasztaltam magam, hogy végtére is aki a munkaideje felében vámpíros és farkasemberes szövegeket fogalmaz, tisztában van olyan 10-12 vámpírtársadalom szabályaival, és kontextus esetén habozás nélkül leírja a megvérfarkasult szót, annál érthető, sőt, már-már elvárás, hogy alvadtvér színűre fesse a körmét.

Utána valahogy kettészakadt a társaság, mert a fiúk számítógépes játékokról beszélgettek, mi pedig belemerültünk alie-vel és a többiekkel a magánéleti, illetve ruházkodási kérdésekbe, de most nem fárasztanék senkit azzal, hogy pontosan meddig érő csizma az, ami jól áll az embernek, viszont nem lehet kapni (utána természetesen továbbmentünk a nadrágokon és a felsőkön át a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjára, amiről Anngel kellő szörnyülködéssel hallgatta a nosztalgiázásunkat).

Az Élet Értelme és a Boldogság témájában viszont onnan, hogy de én attól tartok, hogy annyira tisztességes, hogy nem akar kihasználni-tól, amit meglepő módon nem én mondtam, eljutottunk odáig, hogy Sulemia végső soron elégedett azzal, hogy megtalálta élete párját, még ha ez kalandok terén lemondásokkal (lemondásokkal?) is jár, alie-nek elege van a hormonális izékből, egyrészt mert azok fájnak, amire Isolde példabeszédet tartott a Szerelem kolera idejénből, hogy abban is a fiú a csalódástól virágszirmokat evett, majd kihányta, úgy agonizált, és akkor az anyja azt mondta neki, hogy most örülj, fiam, amíg még érzel ilyet, másrészt alie-nek a nyugati világ boldogságillúziójából van elege, meg a másokkal kapcsolatos illúzióinkból, ahelyett, hogy tisztán látnánk a dolgokat, mire én azt mondtam, hogy én a világért le nem mondanék a másokkal kapcsolatos illúzióimról, mert ha tisztán látnám az embereket, akkor kiderülne róluk, hogy halál unalmasak, és k idegesítőek, tette hozzá Isolde egyetértően bólogatva.

Azután a vége felé jött a telefon, hogy szaladjak a sarokra, ha azt akarom, hogy hazavigyenek, és azalatt az öt másodperc alatt, amíg magamra kapkodtam a dolgaimat, az L. és brainoiz megjegyezték, hogy olyan a kabátom, mint egy titkosügynöké (innentől már csak ügynök), úgyhogy a probléma maradt, és fogalmam sincs, hogyan fogok előadónak öltözni.


* Ami egyébként drámai élmény volt, mert nekem ugyan semmi bajom a pókokkal, a padláson is inkább az imaginárius patkánykígyóktól szoktam tartani, de most egy akkora araknoid jött velem szemben a létrán, hogy attól féltem, ha leesik, agyonnyom (túlozott luci szemérmetlenül).

Aztán kedden rádöbbentem, hogy a gyereken kívül csak a benzinkutassal és a gy.a.-val beszéltem egy hete, kettőjükkel összesen olyan tíz mondatot (kicsit túldolgoztam magam, biciklizés közben nem beszélget az ember, és amikor úgy éreztem, hogy most a legújabb ajánlatokat meg a következő évemet valahol máshol kell átgondolnom, akkor egy magányos balatoni stégen ültem a nádasban, esőben, éjféltájt, oda vitt az autó, a netbook fölé esernyőt tartottam, de legalább kimozdultam).

Szóval akkor elkezdtem lapozgatni a legutóbb hívott számok között, és az L.-t rögtön ejtettem, mert nagyon csendben volt mostanában, és gondoltam, biztos munka, vagy magánélet, nem zavarom, aztán felhívtam a rendszergazdát, akivel fél perc beszélgetés után kedélyesen elvitatkozgattunk valami lényegtelen hülyeségen, aztán beszéltem a balroggal munkáról meg a teliholdról, aztán öt perccel azután, hogy letettük, felhívott az L. tök magától, és egyrészt olyan szemrehányóan és számonkérően kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy rögtön mondtam a teliholdat, de letagadta, másrészt meg közölte velem, hogy másnap fogja a medúzákat, és elhozza őket hozzám, engedjem be a házba a világot.

És így is lett egyébként, de rendes karrierista workaholic ragadozó módjára rögtön kiszúrtam a jelenlévő leggyengébb, legvédtelenebb és befolyásolhatóbb dark fantasy író-műfordítót, és izoláltam a rajtól, hogy élősködjek az intellektusán. Szóval miközben brainoizzel sétáltunk lefelé a közértbe sörért, közöltem vele, hogy addig nem mehet haza, amíg nem talál ki nekem egy címet (ha ragaszkodunk az eredeti szellemiséghez, akkor olyan kellene, ami egyszerre jelent külföldit és más korszakból származó embert, és nem túl modern), és ezen töprengtünk, meg megpróbáltam meggyőzni arról, hogy bár tudom, hogy a szaxon az szász, de bizonyos körülmények között hangulati okokból hadd használjam már a szaxont, de nem sikerült. Később az internetes keresés során is csak az IKR zRt. vezérigazgatóját találtam a szóra, aki egyértelműen nem szerepel a könyvben, úgyhogy arra jutottam, brainoiznek igaza lehet. Szerencsére olyan hajnali négykor arra ébredtem, hogy mi lenne, ha a körülményeket tekintve (skótok) maradnék a sassenachnál, és valószínűleg ez lesz akkor.

Aztán brainoiz mondott egy olyat, hogy amikor neki volt ekkora méretű fordítanivalója (kb. 3-4 átlagos kötetnyi), akkor ő azt két darabra osztotta fel, és közben írt egy könyvet, ekkor felébredt bennem a versenyszellem, de utána reális szemszögből megvizsgálva a dolgot arra jutottam, hogy egyszerűen ebbe az egy hónapba egy saját könyv írása már végképp nem fér bele.

Aztán hazatérve a többiekhez brainoiz azt mondta, nézzük ezt most más szempontból, például a kiadókéból és a vicces magyar címgyárosokéból, MacLátni és MacSzeretni? Szenvedélyek viharában kettő? Csődör a múltból? És akkor alie is beszállt, és nagyjából elszabadult a pokol, illetve kicsit panaszkodtunk brainoizzel, hogy mennyire nehéz szexet fordítani (a könyv fele, a másik fele alapos és izgalmas történelmi regény), mert bizonyos dolgok magyarul vagy túl viccesen, vagy túl durván hangzanak, például hogy mondaná az ember egy történelmi regényben azt, hogy I shall hammer you senseless, lass, úgy, hogy egyszerre legyen kor- és szellemiséghű? Erre egyébként szültek egy szellemiséghű (szíjjeldöngetlek) és egy korhű (megedzem izzó rudamat szerelmed hűs tengerében) megoldást, de ugye érthető a probléma.

Azután megosztottam még, hogy a könyv erkölcsisége szerint ha az ember visszamegy az időben, akkor az nem megcsalás, mert ugye akkor pillanatnyilag nincs élő férje, mire alie megkérdezte, hogy nem lehetne-e ezt téridő-elméletté kiterjeszteni, vagyis ha átmész a másik szobába, akkor sem megcsalás, sőt, Schrödinger macskáját is bele lehetne vinni a dologba, hogy amíg az ember nem látja, addig a megcsalás és a nem megcsalás szuperpozíciója áll fenn, vö., drágám, baszd meg Schrödinger macskáját.

És akkor még beszéltem arról, hogy oké, a szex rendben van, a skótokkal is kiegyeztem valahogy, a történelmi hátteret is alaposan átolvastam, hogy ne írjak pölö a jakobiták helyett jakobinusokat, de az már mégiscsak túlzás, hogy a főszereplőnek a szexen kívül két hobbija van: a madarászat meg a gyógynövények. és ezekre ráadásul archaikus kifejezéseket használ, úgyhogy rákeresve kapok vagy négy-öt latin nevet, mert akkoriban a pintyőkét meg a csízeket meg mittudoménmit is így nevezték, vagy a gólyaorrot és a körömvirágot, és akkor kénytelen vagyok utánaolvasni, hogy ezek közül melyik passzolhat az adott helyre vagy főzetbe, és közben szépen lassan megöregszem.

Mindenesetre miután végigvettük az összes vándoros és utazós címlehetőséget, brainoiz visszafordult a kapuból, és csüggedten megkérdezte, hogy és mit szólnék a vándor utazóhoz vagy utazó vándorhoz.

A munkában meg az van, mint a viccben.

[Egy riporter felmérést készít az egyetemen, hogy ki mennyi idő alatt tudna megtanulni japánul. Először az öreg profot kérdezi meg:
– Hát, ha igazán belevetném magam a munkába, egy-másfél év biztos elég lenne.
Megkérdezi a tanársegédet.
– Egy kis munkával biztos sikerülne 9-10 hónap alatt.
Meglát egy diákot, aki épp egy halom könyvvel a kezében megy a könyvtár felé, és neki is felteszi a kérdést. Mire a srác:
– Miért, holnap zárthelyi?]

Csak nekem japán helyett skóttal (oké, nem szólhatok semmit, van még három hetem). Ráadásul nem csak a skót a bajom, hanem hogy ez az első könyv, ahol konkrétan egy mondat leírása után a kezembe temettem az arcom, mert elöntötte a pír (bővérű jelenet, tizennyolcas karikás) a századik oldalnál a hatszázból. Időutazós, és a "jelenben" még teljesen szemérmesen mentek a dolgok ("A férjem búgó hangon azt súgta, nekem jobb ötletei is vannak. Valamivel később a vállára hajtva a fejem...."), de úgy tűnik, az időutazás ürügyül szolgál mindenféle naturálisan lüktető izékre, hogy nagyon visszafogottan fogalmazzak*.

* Nem, nem vagyok prűd, de hadd ne idézzek mindent napi ezerötszáz egyéni olvasó előtt, ez mégiscsak a magánügyük. Meg annak a két-három további jelenlévő személynek a magánügye.

Ha olvasnak ide nyelvészek, akkor szükségem lenne pár olyan kifejezésre, amik régen kifejezetten vulgárisnak számítottak, ma viszont nem tűnnek annak, vagy eufémisztikusak, de durvább dolgokra utalnak (pl. kutyafáját, teringettét, több nem jut eszembe most).

A hétvégét egyébként a változatosság kedvéért munkával töltöttem (kőkemény történelmi regény, folyamatosan fegyverszakértőket zaklatok vele, előtte egy madámos volt igaz történet alapján, azt majd meghirdetem, ha kiadják, mert érdekes), illetve hogy csináljak is valamit, vettem két háromfiókos Kullen szekrényt az Ikeában (nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy az Ikea esetleg meglovagolhatná a vámpírőrületet mondjuk egy Edvard Kullen fantázianevű éjjeliasztalkával, vagy egyéb tagjával a bútorcsaládnak). Az elsőhöz négy Veronica Mars epizód kellett (ebből a harmadik alatt a padlón hevertem hanyatt, és először azon gondolkoztam, hogy mivégre vagyunk ezen a világon, ha az élet teljesíthetetlen feladatokat állít elénk, és úgyis kudarc a vége mindennek, utána szépen, lassan, szisztematikusan végiggondoltam, hogy ha a bútorlapokon nem ott vannak a lyukak, mint a leírásban, és nem olyan csavarokat adtak hozzá, mint a leírásban, akkor vajon mi a megoldás, és rá is jöttem. Komolyan, tisztára úgy éreztem magam, mint amikor valamelyik noir detektív hátradől, és kizárja a lehetetlent), a másodikhoz már egy elég volt.

A barátaimmal nem találkoztam, mert azért alapvetően kedvelem őket.

Aztán vasárnap este hirtelen áramszünet lett, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy én vagyok a szájlon*, mert áram nélkül dolgozni sem tudok, Veronica Marsot nézni sem tudok (pedig pont a buzgómócsing FBI-ügynökös résznek a közepén tartottam, amelyben összejön Logannel), olvasni sem tudok (biztos beteg ember vagyok, de mostanában már letöltöm a könyveket, amiket megveszek vagy megkapok, végszükség esetén beszkennelem őket, mert sokkal hatékonyabban tudok képernyőről olvasni), fürödni sem tudok, gondolkozni meg ugye nem akarok, úgyhogy először a kurblis zseblámpám fényénél olvastam papír alapú könyvet, mint az állatok, utána meg a zseblámpa fényével játszottam hülyeségeket, és akkor egyszer csak visszajött az áram, én meg tiszta stresszes lettem, hogy úristen, most dolgoznom kell, fürödnöm kell, olvasnom kell és Veronica Marsot kell néznem, pedig már úgy megszoktam, a sötétet meg a csendet meg a timeoutot.


* Ez egyébként nagyon durva, hogy az ismerőseim mennyi mémet adnak át, és a bloggerek külön durvák ebben. A szájlon meg a "nem akarok gondolkozni, de a mi szakmánkban erre szerencsére nincs is szükség" egyértelműen Lam-féle idézet, aztán amikor meglátom a búvalbaszott képemet a tükörben, akkor (a) Zetor Leila jut eszembe, ahogy a gangon mondja, hogy mivégre, azzal a hangsúllyal (meg hogy de legalább as sassoon as possible), (b) Suematra hangján, hogy fú, nagyon kivan (hosszú történet), (c) brainoiztól, hogy fájnak benne a versek, (d) Isoldétől (akitől azért a legtöbb ennél komplexebb mémem származik bloggerwise), hogy ez azért főleg nyafogás, esetleg agnustól, hogy jól vagyok én így kényelmetlenül (szokásom szándékosan félrefordítani jelmondatokat, én ezzel szórakoztatom magam). És ez csak a tükör, és csak a bloggerek. Abba, hogy mi történik a fejemben, ha kinyitom a hűtőt, bele sem akarok kezdeni.

Mindig mondom, hogy a dolgok kvantumokban jönnek (most semmi rossz, csak munka). Gyerekkoromban a kedvenc mesém a szépség és a szörnyeteg volt, elég sok változatát ismertem, ötéves koromban meg is kaptam azt a könyvet, amiben az is benne volt, csak asszem, a szörnyeteg egy malac volt, aki kitúrta a szegényember szekerét a legkisebb lányáért (miben volt ez?). Na mindegy, kaptam most fordításra egy olyat, ami ennek a modern változata, már az átnézésnél tartok (tök jó könyv egyébként),és erre ma betesz egy ilyet a graphjam, az L. meg azzal indít a telefonban, hogy ő egy szörnyeteg (ez a mondat a könyben nagyjából minden oldalon előfordul).

Most már csak annak kéne történnie az életemben, hogy boldogan élnek.

És van egy babonából piszkozatolt bejegyzésem is az erkély flórájának fejlődéséről (most a nagy hidegben féltem, hogy megpusztulnak, addig nem akartam publlikálni, de túléltek), de még azt is meg akartam jegyezni, hogy mindennek ellenére ez olyan időszak volt, amikor borzasztóan élvezem is a munkámat, a héten fejeztem be például egy orosz gyerekkönyvet (nem tudom, mennyire publikus, majd ha megjelenik, reklámozom konkrétumokkal is, mert tényleg jó, régi, de jó), és ez elég tanulságos volt sok tekintetben.

Először is ez egy régi gyerekkönyv, és tök vicces volt, hogy pontosan látszik, mennyire szótárral fordított az eredeti fordító, mert van benne egy csomó szótáron kívüli (szóalakutánzó, vagy szleng) kifejezés, és ezeknél egy csomó helyen elég nyilvánvalóan csak tapogatózott.

A felén túl hangzik el először a könyvben akár az, hogy "légy szíves", akár az, hogy "köszönöm", és erről tökre bevillant, hogy tényleg nem használják ezeket a köznapi életben, az iskolában, satöbbi, gyerekkoromban nagyon mesterkéltnek/protokollárisnak  tűnt, ha valaki ilyeneket mondott kint.

Meg van benne egy rész, ahol az egyik kisfiú előre megfontolt szándékkal, de félreértésből homlokon csap egy kislányt vonalzóval, és utána a kislány simán azt füllenti a többieknek, hogy beverte az ajtóba, és az orvos ugyan sejti, hogy mi történhetett, de tapintatosan nem említi meg, csak felír rá ragtapaszt. Az életre tanít (vigyorgott lucia).

És van benne az író, aki le akarja hallgatni, hogy miről beszélnek a többiek, amikor nincs ott, ezért csináltat egy nagy felvevőkészüléket, ami akkora lesz, mint egy bőrönd (kombinált eszköz, porszívóként is működtethető), és ezt mintegy észrevétlenül az asztal alatt szokta felejteni (mindig nézzünk be az asztal alá, nincs-e ott lehallgatókészülék, olvasom a sorok között).

Egyébként meg nagyon bűbájos az egész, de tényleg.

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Én nem tudom, mi van most, vagy csak évvége, vagy valami súlyos bolygóközi együttállás, de dől a munka csőstül. Van ugye az eredeti két kiadóm, akiktől megkaptam a beosztásomat jövő első negyedévre, időközben beajánlottak egy harmadikhoz, amelyik egy-két hónappal később jelentkezett is nálam próbafordítással. A próbafordítást elküldtem, erre azt válaszolták, hogy ha ennyire csúcs vagyok (lelkiismeretes, alapos, gyors, mittudomén), akkor majd küldenek inkább egy másik könyvet, amiről rögtön tudtam, hogy csak szöveg (no pun intended), és így rázzák le az embert udvariasan, bizonyára már fordítani sem vagyok képes, nem csak családot összetartani. Erre tényleg küldtek egy másik könyvet, szerződéssel.

És volt egy másik kiadó, ahova beajánlottak egy konkrét könyvre, beszéltem telefonon a vezetőjével, aki a félórás csevegésünk végén azt mondta, hogy ha ennyire jó fej vagyok (szívügyem a szép fordítás, kezeskednek értem, meg ilyenek), akkor ad inkább jobb könyvet, amiből én rögtön tudtam, hogy csak szöveg, és már önmagamat eladni sem tudom, satöbbi, satöbbi, erre tényleg küldött könyvet. Hármat. És csináltam próbafordítást (amihez én ragaszkodtam), ami meg lett dicsérve (olyan kiadóvezetős módon, tehát hogy nincs vele semmi probléma, nem emelte ki egyenként a szép megoldásaimat, amit egyébként mindig hiányolok).

Továbbá egy hétig szemeztem egy közös listára feldobott fordítóprogramos fordítással, mondván, hogy nem ismerem ezt a fordítóprogramot, és nem tudok linuxra telepíteni, és egyébként is hülye vagyok, aztán felajánlottam, hogy esetleg mégis megpróbálkozom vele, és olyan hét és fél perc alatt megtanultam a google segítségével linuxra telepíteni (including tömörített állományok kicsomagolása és adminosodás parancssorból), további huszonkét perc alatt megtanultam a program használatát (ennyi idő kellett a használati útmutató elolvasásáshoz), és két laza nap alatt lefordítottam a lefordítnivalókat (ez volt a tokenes ügy).

Illetve ma kaptam egy próbafordítást egy olyan szinkronstúdiótól, akiket csak kíváncsiságból hallgattam meg (én nem tudom, hogy történhetett, ott ültünk, beszélgettünk, a gyermekem békésen nyáladzott a szinkronrendező ölébe, és egyszer csak kaptam egy lemezt), utána felhívtak egy fordítóirodából, hogy csináljam meg már az ő próbafordításukat is, majd telefonáltak a tokenes cégtől, hogy jövő pénteken várja náluk a Mikulás a Mucit szeretettel, illetve kaptam még egy könyvfordítós megkeresést, de mivel már így is sok, ami sok, ezért sajnálattal kénytelen voltam visszautasítani. Szóval kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok, mert ugyan simán teljesítettem a határidőimet akkor is, amikor először szétköltöztünk a gyerek apjával, depressziós voltam, és három könyvet kellett három hónap alatt megcsinálnom munkaidőn túl (na jó, itt az utolsóval csúsztam két hetet, de szóltam nekik előre), meg akkor is, amikor váratlanul kiesett belőlem a gyerek, és közben szintén költöztem, meg folyton a kórházba rohangáltam, de kezdek attól tartani, hogy ez a helyzet eddig nem tapasztalt kihívásokat állít elém, és nem biztos, hogy meg tudok felelni nekik, ugyanis egyszerűen fogalmam sincs, mit vesz fel az ember egyedülálló anyaként a másfél éves gyereke Mikulásünnepségére.

Tegnap trutyi volt a minden, szürke és nyákos, határidőktől nyüzsgő nap, amikor az embernek bokáig sáros lesz a nadrágja, ha kimegy. Ráadásul a gyerek se nálam aludt, és ettől én mindig furcsán elanyátlanodom, pedig ilyenkor hallgathatok zenét, meg mehetek moziba, de annyi dolgom volt, hogy mégsem írtam mr.a-nak, hogy menjünk moziba, és késő estére már a dolgom sem érdekelt.

Aztán rámpingetett az L., mint utóbb kifejtette, azért, mert ultramegagáz napja volt, és szeretett volna egy emberi hangot hallani, mondjuk ehhez képest amint megszólított, közöltem vele köszönés vagy ilyesmi nélkül, hogy gyűlölöm az informatikusokat és minden számítástechnikából élő embert, de azután tisztáztuk, hogy csak annyi bajom van, hogy az authenticationt autentikációnak, az authorizationt autorizációnak, a tokent meg tokennek kell fordítanom, és az ilyesmi ellenkezik a fordítói hitvallásommal. Azért arra rákérdezett, hogy miért, minek akarnád fordítani a tokent, bzmg, az token, mire közöltem vele, hogy két napja az aktuális könyvemben "szerelmi zálog"-nak fordítottam, és az sokkal jobban bejön nekem. Azért, amikor áttértünk a telefonos csatornára (autorizáltam a betárcsázós elérési protokollt), mégis közölte velem a végén egy nagy sóhaj kíséretében, hogy nem is tudom, milyen jó végre egy normális emberrel beszélgetni, mondjuk addigra végigmentünk az emberi játszmák megtárgyalásán, a fogamzásgátlás mindenféle aspektusain, a volt és a pillanatnyi magánéletünkön, illetve a vége felé vett egy egészen bizarr kanyart is a beszélgetésünk, mert idézett valamit Oscar Wilde-tól, és kiderült, hogy azt a könyvet olvassa (és tartja tök jónak), amit az évtized elején játszódó kapcsolatunk vége felé dicsértem neki, és amit magammal vittem Tunéziába, amikor közvetlenül a kapcsolatunk lezárulta után odautaztam egy másik pasival, és az L.-nek csakazértis küldött képeslapon abból idéztem valamit. Ez eddig oké, de most kiderült, hogy azt a könyvet többek között brainoiz fordította, szóval megint az van, hogy csak néhány valóságos ember él a világon, a többi csak szkript.

Utána meg úgy döntöttem, hogy most már inkább alszom, de akkor kaptam egy másik telefont másvalakitől, hogy a másvalaki mégis át tud jönni megnézni velem a Leonidákat, amikről megállapodtunk, hogy azok igazából a Perszeidák, mert persze, hogy megnézzük őket (some inside jokes should stay inside), aztán kiderült, hogy köd van, de felmentünk a János-hegyi kilátóhoz, ahol sokkal tisztább volt a minden, és láttunk is hullócsillagot. A Magyar Csillagászati Egyesület a számlálásos módszert ajánlja megfigyelés közben, ezzel szemben én a kívánásos módszert alkalmaztam, mert ez az az ősz, amikor minden adandó alkalommal emlékeztetem az Univerzumot, mennyivel az adósom, remélem, figyel is néha. De, mindent összevetve, azért sokkal rosszabb is lehetne.

Azért, hogy jó is legyen, megjelent a Vámpírakadéma, amit augusztusban fordítottam (a felét pretraumatikusan, a másik felét poszttraumatkusan, de a lektor megdicsért, különösen azért, hogy nagyon sikerült elkapnom azt a stílust, ahogy a kamaszok beszélnek -- nem világosítottam fel, hogy így mi beszélünk, az én korosztályom, a harmincaligok, a mai kamaszok sokkal borzalmasabbak). Itt írtam róla bővebben, és azóta is tök jó könyvnek tartom (mi több, nem bírtam kivárni azt a másfél hónapot, amíg megkapom nyomtatásban a következő két részét, és inkább elolvastam képernyőről).

A borítója külön tetszik, mert az eredeti -- megjelenésében hasonló stílusú -- sorozat fedelén olyan csajok vannak, akik vámpírjellegűek ugyan, de egyik szereplőre sem hasonlítanak, a magyar kiadásé viszont olyan, mint a könyv. Ráadásul senki sem húzta le az Agave blogjának kommentjeiben sem, aki olvasta eredetiben, sőt, a nálam idősebb, válogatós férfilektornak is tetszett (a Burokra együtt fanyalogtunk), szóval felmerült bennem, hogy esetleg mégsem a pillanatnyi sérülékeny állapotom és az átmeneti elmezavarom miatt jött be nekem annyira. Mondjuk attól tartok egy kicsit, hogy elveszik most a nagy vámpíroskönyv-dömpingben, kár lenne érte, de majd terjesztem az igét.

Kjúban egyébként meg van nálam pillanatnyilag egy darab vámpíros, egy darab vérfarkasos és egy darab emancipált nős könyv, kezdem úgy érezni, hogy beskatulyáztak. Nem mintha bánnám, szeretek emancipált nő lenni, aki a titokzatos, tükörbenézés és fokhagymafogyasztás terén kihívásokkal küszködő férfiakra bukik.

Mostanában az történt például, hogy felszámolás alá került a hivatalos munkahelyem. Ez anyagilag nagyjából mindegy nekem, inkább érzelmileg ragaszkodtam hozzá, mert jó volt oda bejárni (10-re), eperszínű volt a szobám, szerettem az embereket (azért volt egy "ne szólj hozzám, dolgozom" táblám), havonta kaptam előre tudott mennyiségű pénzt, és az egész hely olyan cyberpunk indusztriál volt. Én leszek egyébként a Kft. utolsó munkatársa, mert amíg gyeden-gyesen-mittudomén min vagyok, addig nem bocsáthatnak el, viszont az államilag garantált szabadságom és végkielégítésem gyűlik, szóval még egy kicsit maradok. Az sajnos későn jutott eszembe, hogy a főnökömmel az utolsó percekben kineveztessem magam fordítási igazgatóvá, pedig jól mutatott volna az önéletrajzomban. Tök fura egyébként, hogy tavaly június 3-án eszembe sem jutott, hogy esetleg az lesz ott az utolsó napom (ugye sztahanovista stílusban, a munkaidő lejárta után szültem), pedig aztán de.

Ha már változások, amikor beütött a krach, akkor csomót jártam a zöldségeshez a kurvasorra (ahonnan már eltávolították a kurvákat, egyébként meg egy sima erdőszél a reptér mellett), mert felvettek egy új srácot, aki mindig akart velem beszélgetni könyvekről meg az autómról (ezek ilyen krumpli és paradicsom közti beszélgetések voltak, nem kell mély, intenzív, mindent felforgató kapcsolatban gondolkozni, de akkoriban ő volt nagyjából az egyetlen, aki nem súlyos betegként kezelt engem, és ez jól esett, illetve azt is megjegyezte, hogy mindig othello szőlőt veszek, meg ilyenek). Az L. és alie csodálkoztak is, hogy mindig van nálam csöves kukorica meg mittudomén, mindegy, lényeg, hogy ma egy lány volt ott, és kérdeztem, meddig lesznek még, mire azt mondta, hogy ma vannak utoljára, és a srác meg elment irodába dolgozni, mert különben mérnök, csak depressziós volt.

Aztán mostanában (vasárnap) volt még olyan, hogy elvittek motorral a balcsira, csak egy kicsit fagytam meg, viszont nagyon nevetős nap lett belőle, még a jaj, megint három munkával vagyok késésben énemet is sikerült kikapcsolnom egy picit, utána meg konkrétan fél óra alatt sütöttem nagyon állat házi pizzát itthon, miközben a gyerek, akit lefárasztott a szitter, békésen hortyogott. Tök úgy tűnt, mintha ilyen tökéletes háziasszony lennék, akinek amúgy van egy born to be wild oldala is, pedig ez csak a körülmények szerencsés összejátszása (azért este nyomtam egy hajnali kettőig tartó work sessiont, de én így vagyok boldog).

Most meg nagyban készülök az általam rendezett Halloween-partira, ami november 7-én lesz (temetjük a kommunizmust is egyben). A kajától egy kicsit pánikolok, mert nagydarab, húsevő férfiak lesznek itt, de van koncepcióm. A jelmez része letudva, abban állapodtunk meg ugyanis, hogy ijesztő avagy okkult dolognak kell öltözni, meg valaki azt is megírta a listára, hogy a dicső amerikai hagyományok szerint a lányok akármilyen kurvásban nyomhatják ilyenkor, mert ez az egy olyan nap van az évben, amikor a többi lány nem szólhat be érte, és mint kiderült, az ünneplős ruhám tökéletesen megfelel egy erkölcstelen benyomást keltő boszorkány öltözékének. Boszorkánykalapot rendeltem netről, még egy fekete macskát kéne kölcsönkérnem valahonnan. Meg valami programot igyekszem majd csinálni, mert eddig csak olyan tervek születtek, hogy kimegyünk az erdőbe, és fogunk egy vaddisznót/Edwardot, amit nyársra húzva megsüthetünk, de a vér szerintem tök nehezen jön ki a parkettából. Viszont a tökfaragáson kívül pillanatnyilag nincs ötletem, legalábbis viaszbábut nem tudom, hol lehet kapni.

Egy bejegyzéssel lejjebb (főleg a kommentekben) volt szó az online szótárak használhatatlanságáról. Igazából az van, hogy nem szólásokkal vagyok gondban, meg nem az ismeretlen angol szavakkal, mert ezeket megnézem egy angol-angol értelmező szótárban, és akkor át tudom ültetni magyarra, hanem azzal, amikor tudom, mit jelent egy bizonyos angol szó, és tudom, hogy van erre magyar kifejezés is, csak az istennek nem találom (illetve azzal is, amikor a szóismétlések elkerülése végett rokon értelmű szavakat vagy kifejezéseket keresek időhiánnyal küszködve). Általában valahogy rájövök (van már papír-toll az éjjeliszekrényemen, mert általában félálomban jövök rá), de mire legközelebb kéne, elfelejtem, és kezdhetem újra az egész kutatómunkát.

Most a legutóbbi a fly shaft volt, de az egész Maskerade tele van ilyenekkel (tubaalkatrészek, meg minden, hardcore), és tudtam, hogy van erre valami magyar szó, de még a nagy Országh is csődött mondott, pedig elég nehéz volt felcipelni, aztán valahogy eszembe jutott, hogy zsinórpadlás. Kiírni excelbe viszont nincs kedvem ilyeneket, erre lenne jó a Sztaki, aminek a bővítési funkciója viszont elég régen nem működik (email által sem).

Akkor mr.a javasolta, hogy Wikiszótár, be is lelkesültem tökre, és átolvastam az összes tájékoztató anyagukat, ami arra elég volt, hogy be tudjam írni a zsinórpadlást (már érdemes volt létrhoznia engem az evolúciónak), de olyan kérdéseimre nem kaptam választ, mint például hogy hogyan kell ragozást kereshetően kódolva feltüntetni (tudom, nézzem meg már bevitt entryk kódját*), meg kifejezés is lehet-e címszó (tudom, keressek rá kifejezésekre*), ilyen-olyan dolgokban a szótári protokollt kövessem, vagy van rá a Wikinek saját protokollja (tudom, ld. mint fent*), és illik-e pár kedves szót küldenem annak, akinek új jelentést teszek hozzá a bevitt címszavához. Ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval ha van valaki, aki ezeket keni-vágja, és szívesen elcseveg ilyesmiről, mert rengeteg a szabadideje, az pingessen már meg, mert így tök béna vagyok. Cserébe tudok adni kinőtt babaruhákat, vagy mittudomén, szoptatási tanácsokat. Fogyókúrás recepteket. Megmondom, mi az a fly shaft, ilyenek.

A Maskerade egyébként tök jó, imádom, a legkevésbé kedvenc Pratchettem után (Soul Music) most a legkendvencebb Pratchettemmel folytathatom, ennek van története, és a humora is valahogy kifinomultabb, vagy nem tudom. Ami ugyanakkor azzal jár, hogy van benne egy csomó lefordíthatatlan cuccos, az egyik kedvencem Nanny Ogg szájából, hogy I'm always prepared to go that extra meal. Érdekes módon eddig ez van a legkevésbé kijegyzetelve az Annotated Pratchett File-ban, lehet, hogy elküldöm nekik, ami kimaradt, ha már ilyen contributor üzemmódban vagyok.


* Ezekkel az a baj, hogy mi van, ha aki a referenciának tekintett bejegyzést írta, ugyanolyan béna volt, mint én, és rosszul csinálta.

Most megszámoltam, az elmúlt bő egy hónapban olyan 35 epizódot fordítottam 3 különböző realityből (részben 20+, részben 40+ percesek), minek következtében egyrészt telik októberben is pelenkára, másrészt viszont nem tudom úgy a saját sorozataimat nézni, hogy ne szinkronfordítsam fejben, a szöveghosszúságot is tekintetbe véve, illetve amikor társaságban beszélgetünk, akkor összevonom a szemöldökömet, ha valaki azelőtt szólal meg, hogy a másik elhallgatott volna, mert az ilyen részeket legalább háromszor vissza kell tekerni, hogy meglegyen az időzítés is, meg a fordítás is. De mindenkinek megvan a saját bogara.

Érdekes új információ még, hogy az amerikaiak szeretik azzal szivatni egymást, hogy foie gras-t kínálgatnak nyelveket kevésbé ismerő társaiknak, majd röhögve közlik velük, hogy az libamáj. Ami ugye az amerikaiak szerint gusztustalan, mivel belsőség. Ez két sorozatban is előfordult.

A lelki mélypontot akkor értem el, amikor szerda este volt még az utolsó sorozat utolsó részéből 30 percem (az sok), és belobbant a csuklóm, de akkor a nehéz sorsú közép-afrikai anyákra gondoltam, akik a dzsungelben élnek, hat gyerek lóg rajtuk, nincs mit enniük, és úgy fordítanak sorozatokat notebook és tévé nélkül maláriásan (jóvanna, valamivel motiválnom kellett magam), és ha ők meg tudják csinálni, akkor én is. Mondjuk enni nekem sem volt mit, mert nem volt időm kimenni a boltba, de ez már becsületbeli ügy volt, úgyhogy kiharaptam a karomból a golyót merevre fásliztam a jobb kezem, kitámasztottam egy párnával, és pusztán az ujjaim mozgatásával leírtam, amit mondtak a képernyőn. Meg azt is, hogy mikor.

Mondjuk a fiúk nem könnyítették meg a dolgomat, ezek ugyanis ilyen gettóból származó srácok, akik versenyszerűen úriemberré akarnak válni, és amikor mindenki leborult az egyik előtt, aki hosszú lelki tusakodás után hajlandó volt levágatni a haját, mert ez mekkora elhivatottságot és önuralmat tükröz, akkor egy kicsit nyüszítettem, hogy kapja már be, én aznap elláttam a gyereket, zsibbadtra dolgoztam a karom, és ha önmegvalósítani akarok, akkor megtehetem kábé hajnali fél négy és fél öt között, de akkor meg nincs nyitva a fodrász, bármilyen elhivatott is vagyok.

Aztán valamikor éjfél után megállt itt a rendszergazda (creatures of the night unite!), mert hozott valamit, amiért már napok óta nem tudtam elugrani hozzá, és akkor beszélgettünk majd' egy órát a kapuban, mert fontos megtárgyalnivalóink voltak, mint például hogy a következő terhességemet hogy fogom kihordani, és vannak-e a méhben érzőidegek (nem mintha lenne apajelölt, vagy beleférne most az életembe egy gyerek, de nem én hoztam fel a témát, és egyébként is jó dolog időben megválaszolni ezeket a kérdéseket, hogy ne maradjon kínzó kétség a barátaimban). Meg azt is mondta, hogy jó a seggem újabban, mentségére szóljon, hogy sötét volt. Utána visszamentem nyüszíteni a gengszterek közé (közben eszembe jutott, hogy be is invitálhattam volna, de szerintem szólt volna, ha fázik vagy valami).

Mondjuk a munkatúltengés ellenére a magánéletem változatos és kielégítő, úgy hallom, legalábbis három különböző elmélet jutott vissza hozzám mostanába azzal kapcsolatban, hogy kivel mit csinálok. Ennek igazából örülök, mert ez azt jelenti, hogy legkevésbé izéletlen hogyishívjáknak tűnök.

Azután volt még mostanában a mr.a húsprojektje, ami vasárnap csúcsosodott ki a medúzák és co. vendégül látásában, de előtte csütörtökön tartottunk egy főpróbát. Az egy nagyon kellemes este volt, megjelent nálam mr.a 10 giga sorozattal, egy kiló bélszínnel és egy fél konyhával (hozott fűszereket, kést, húslapátot, meg mindent, szóval asszem, nem úgy élek az ismerőseim fejében, hogy lucia, a házitündér, bár azért normális késem meg húslapátom nekem is van, mondjuk húshőmérőm tényleg nincs), és semmi perc alatt rittyentett háromféle húsételt (tisztára olyan volt, mint egy freeblog-reklám, mi többet adunk, vagy nem tudom). Szerencsére mindhárom olyan volt, hogy csak annyira sütötte meg, hogy ne legyen ciki, de lényegét tekintve nyers maradt a bélszín, ami nálam nagy jópont, mert gyerekkorom óta a tatárbifsztek a kedvencem.

Illetve hozott ilyen fekete sót is, ami nem ugyanaz a só, amit Indiában szereztem (annak is fekete só a neve, de kénszagú, direkt), hanem asszem tibeti* (ezek a himalájás országok nagyon sótudatosak), koromfekete, szénállagú, enyhén sóízű. Remek találmány, el lehet rágni, és tök jól néz ki. Aztán már nem tudom, miről beszélgettünk, terhességről szerintem nem, de csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem tőle, nem kap-e szerelmesleveleket a nemműködikre, mire egy kicsit elgondolkozott, majd azt válaszolta, hogy igazából tényleg szoktak néha olyat írni oda, hogy nincs semmi baj a freebloggal, tök jó, vagy ilyesmi. Meg megkínáltam az egyik borral, amit ő hozott korábban, egy borszakértő szerintem már elismerően vonná fel a fél szemöldökét a gyűjteményem láttán, de mit csináljak, ha egyszer nem iszom bort, viszont kifinomult ízlésű, és a vendégségbejárás etikettjét jól ismerő barátaim vannak.

Aztán meg tegnap is vendégem volt, ráadásul nővendégem, aki meg banános sört hozott, és tök jó fej volt, bár húst nem eszik, de sajnos hamar elment, mert ő is hasonló időbeosztásban, hasonló körülmények között dolgozik. Szóval igazából tisztára szociális vagyok, meg minden, csak a gengsztereket nem szeretem mostanában annyira.

* kémeim időközben jelentették, hogy hawaii (egyszerűbb, ha megírják, mint ha le kell mennem a konyhába megnézni), ami természetesen azért nem von le a himalájai népek érdemeiből.

Múlt héten is volt szent kedd, voltak vicces pillanatok is, de már kihullottak (leszámítva, hogy a díszvendégünk, egy fiatal, kedves, szép, ártatlan lány előtt kezdték el az asztal túlsó oldaláék üvöltve boncolgatni, hogy hogyan is lehetne friss vért szerezni pirított vér készítésének céljából, felvetődött például az ötlet, hogy mr.a-nál lehetne csirkét/kecskét vágni, de erre Suematra, a társasházi és egyéb szabályok és jogok ismerője rögtön tájékoztatott mindenkit, hogy élő állat tartásához engedélyt kell kérni a lakóközösségtől, és meg is fogalmazta, miszerint Tisztelt Lakótársak, szeretnék lakásomban 1 db élő kecskét/csirkét tartani mintegy kétórás időtartam erejéig, melyet követően az állatot levágnánk és vérét ontanánk egy kisebb baráti összejövetel keretében).

Bár az is lehet, hogy ez két héttel korábban volt, mindegy, arra viszont határozottan emlékszem, hogy brainoizzel, miután behatóan megtárgyaltuk a frizuráját, és a fodrászát, megint beszéltünk a fordításról, pontosabban fordítói szakmai trükkökről, egészen konkrétan arról, hogy melyikünk mit csinál, amikor estére már nem bírja a csuklója a gépelést. Én enyhébb esetekben a richtofit sportkrémet használom, úgy éjfél felé már a flector gél nevű nehézfegyverzetet, ő meg ajánlott valami köztes megoldást, de sajnos elfelejtettem a nevét. Na de lényeg, hogy ez zsinórban a 3. flectoros napom, kicsit fáradok, de majd csak lesz vége ennek is.

Igazából a körülményekhez képest minden rendben, csak egyrészt megint sürgős a munkajelleg, másrészt meg visszatartott lélegzettel vágom a centit.

Ami a munkát illeti, pillanatnyilag egy megrendezett ál-reality van soron, olyan párbeszédekkel, hogy lány és fiú randiznak, lány azt mondja, jól nézel ki, fiú azt mondja, te is jól nézel ki, majd biztosítja a lányt, hogy ő majd körbevezeti a városban, és megmutat mindent, utána röhigcsélnek, romantikusan megfogják egymás kezét, majd később a fiú megkérdezi, hogy nincs-e kedve felmenni hozzá, a lány azt mondja, menjünk, és ez a legromantikusabb jelenet az egész romantikusnak beállított sorozatban.

A levegőt meg már nem soká kell visszatartani szerencsére. Én alapvetően nyári gyerek vagyok, a tavaszvége-nyáreleje a kedvencem, az ősztől mindig depressziós rohamokat kaptam, de az elmúlt pár tavaszvégém-nyaram azzal telt, hogy lelki terrorban tart valaki, én közben nyelek, majd szakítás, közben költözés (2005, 2007, 2009), vagy a koraszülött gyerekemért izgulok, fejek, közben költözés (2008). A 2006-os év kimaradt, gondolom azért, mert akkor a temetőben ástam ki a hullákat hűvös halomba, és az ilyesmi rezisztenssé teszi az embert a lélektani drámákra, de a költözés akkor is megvolt. Hálistennek most nem én költözöm, és már csak pár nap, és nem kell jó képet vágnom, nem kell erőltetetten nem gondolnom dolgokra, nem kell olyasvalaki mellett aludnom, aki évekig folyamatosan hazudott nekem, megcsalt és kiárusította a titkaimat némi ingyendugásért. Asszem, most egy ideig nem tervezgetek tartós párkapcsolatot, hátha akkor 2010-ben jobb nyaram lesz (bár alternatívaként egy szülés még belefér, ha esetleg pár hónapon belül megtalálom az igazit (ehhe-ehhe)).

Ebben a négynapos ünnepben az a jó, hogy legalább van munkám. A rossz az, hogy miközben félnapokig a vámpíros könyvet olvasgatom át (utálom a saját fordításomat lektorálni), a másik félnapokig meredten bámulom a képernyőt, ahol egy jobb sorsra érdemes fiatalember földigilisztát töm az orrába, hogy utána némi diszkrét hányás kíséretében a szájából vegye ki. Élve. És muszáj néznem, mert le kell írnom (fordítanom), hogy ki pontosan mikor mit mond. Az a szerencse, hogy időnként azért szó nélkül görkorcsolyáznak tangában akár egy percig is. Ahogy agnus írta, amikor levélváltásunk során panaszkodtam neki, látod, jó fiúk ezek, sportolnak, csak túl kíváncsiak.

De tegnap este azért kirúgtam a hámból, éjfél körül megittam itthon egyedül egy vodka coolt (az olyan, mint a bacardi breezer, csak van belőle körtés és almás is). Ennek következményeképpen elalvás helyett itt röhögtem a sötétben az ágyamban azon, amikor ugye írtam azt a hófehérkés bejegyzést, és alie meg az L. szinte azonnal átjöttek, mint válságstáb, és aztán amikor már túl voltunk a töviről hegyire problémamegoldáson, akkor mondtam, hogy ez tök hülye dolog, de miközben írtam a bejegyzést, megjelent előttem a bejegyzésben szereplő barátnőm, aki egy ilyen melírozott hajú, nem kövér, de mellyes, anyukás nő, aki nem ad danone joghurtot a lányának, és bár üveges bébiételt igen, de mindig megnézi az összetevőket, a férje pedig egy nagydarab, joviális, mély hangú, szőkésbarna pasi, aki szeret lemenni a közeli kerthelységbe, és tízpercenként eszembe jut, hogy fel kéne hívni a barátnőmet, hogy van. Erre az L. kijelentette, hogy biztosan Herceghalmon laknak, az ilyen párok ott szoktak, meg alie is beszállt, és azon vitatkoztunk, hogy a pasinak opelje van-e, mert szerintük igen, de szerintem nem illik a képbe. Meg volt a karabineres mondat, amit alie végül nem blogolt ki, meg a koponyás szex (létező dolog), és összességében baromi vidám este lett belőle, még tegnapra is jutott belőle.

Igazából csak ennyit akartam most mondani.