Tegnap végül a fiúm elvitt motorral az Örsre, ennek kapcsán volt egy kis vitánk, amiben én azt állítottam, hogy az öltözékemhez nem megy a túrabakancs, ő meg megkérdezte, hogy a szilánkos bokatörés megy-e, úgyhogy a csizmámat végül mégis a hátizsákban vittem, aztán a járdaszigeten átöltöztem. A fiúm előérzeteiről annyit, hogy az út során egyszer valóban odacsapta a bokámat egy autóhoz (vagy az húzta ránk a kormányt, lényegtelen), pedig eddig ilyet soha. Mindenesetre bukósisakot lóbáltam a kezemben a ground zerónál, amit első adandó alkalommal átpasszoltam az L.-nek, cipelje ő, rögtön ki is húzta magát, és mondta, hogy azért ez így egész más érzés, úgyhogy megosztottam vele a motorosöltözék csajokra gyakorolt hatását, úm. hogy kapásból öt pontot ér a tízes listán, és akkor még csinálni nem is csinált az ember semmit. Ő erre visszakérdezett, hogy de nem gáz-e, ha a csaj rámászik a sisak végett, hogy vigye haza, kimennek a parkolóba, és ő pitty-pitty, nyitja az autót, ekkor elmondtam neki a varázsmondatot, amire a fiúm oktatott hasonló helyzetek esetére, hogy ilyenkor azt mondja az ember (csak úgy lazán), hogy most azért nincs nálam a motorom, mert leugrottam vele Milánóba egy kávéra, és kinyúlt a lánc, be kellett adni a szervizbe.

És akkor odaértünk a Cseresznyéskertről elnevezett kocsmába (lepukkant kricsmit ígért nekem a nők nyelvén értő L., és tartotta a szavát), ahol 360 magyar forint a pohár és a korsó együtt (kérdeztem a pultoslányt, hogy milyen csapolt sörük van, azt mondta, Arany Ászok, én biztatóan néztem rá, hogy folytassa nyugodtan, úrifiúval vagyok, a Drehert is simán kifizeti, erre kis szünet után zavartan megismételte, hogy, hát, Arany Ászok van, ennyi), aztán helyet foglaltunk, és én mondtam az L.-nek, hogy hát-hát, eljutottam oda így majd' 29 évesen, hogy itt ülök egy csehó teraszán hidegben, kabátban, Arany Ászokkal a csocsóasztal mellett, és boldog vagyok, vö. fülig szalad a szám, ő meg azt mondta, hogy örül, hogy örülök. Aztán az utóbbi időkben bejáratott forgatókönyv szerint nagyjából össze-vissza beszélgettünk mindenféléről, és eközben már-már geil módon gyakran biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről és rajongásunkról, ami egyébként egyikünknek sem szokása, sőt, amíg együtt jártunk (ami hét évvel ezelőtt volt) kimondottan nagyon vigyáztunk arra, hogy még véletlenül se mondjunk olyat, amiből a másik esetleg azt szűrhetné le, hogy tetszik nekünk (a playing it cool jegyében), kész csoda, hogy egyáltalán összejöttünk, mintegy félvállról. Az egyik legromantikusabb pillanatunk számomra például az volt, amikor valamelyik hajnali háromkor az Árpád híd északi oldalán, Pestről haladva a Margitszigeti lejáró előtt nem sokkal (pontosan meg tudnám mutatni a helyet) odafordult hozzám, és azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki nem idegesíti, emlékszem még az érzésre, amikor hazaértem, és tíz centivel a föld felett ugrálva örültem annak, hogy fú, nem idegesítem, de jó. Meg ő is emlékezett arra, amikor valamelyik este azzal léptem fel az ICQ-ra, hogy találtam Kunderánál egy rá passzoló mondatot, ami a giccs tökéletes hiányáról szól, szóval nem felejtünk. Mondjuk kicsit később azt is felhozta, hogy egyszer tettem arra valami célzást, hogy eltartja a kisujját, mint a látens homoszexuálisok, és ez a dolog azóta is dolgozik benne, több alkalommal eltöprengett rajta, és másokkal is megkonzultálta, erre viszont én nem emlékeztem, és valószínűnek tartom, hogy csak valami vicceskedés volt a részemről, mert ha valaki nem meleggyanús, akkor az ő, úgyhogy ajánlottam neki, hogy esetleg beszélje ezt meg egy pszichológussal. Erre azt válaszolta, hogy a helyzet bonyolult, merthogy én vagyok az ő házi pszichológusa, úgyhogy magamba néztem, végigpörgettem az eseményeket, és mielőtt kimentem pisilni, fontosnak tartottam, hogy elmondjam, miszerint hazudtam, amikor a tegnapi találkozásunk után öt perccel a megállapítására, miszerint jól nézek ki, azt feleltem vigyorogva, hogy te se panaszkodhatsz, bár a hajad nem lett több, és nem is fogytál, szóval hogy ez csak a poén végett jött ki belőlem, mert most sokkal jobban hasonlít a 20 éves önmagához, mint amikor fél éve találkoztunk. Meg fogyott is. Amikor visszajöttem, azt mondta, hogy örül, hogy hazudtam.

De igazából ebben nem is a testtömegindexszel meg a hajsűrűséggel kapcsolatos dolgok a lényegiek, hanem hogy most megint olyan volt, hogy elkezd zenéről beszélni, és ahogy beszél, meg ahogy néz hozzá, attól úgy érzed magad, mintha a zsigerből kedvenc íród vagy zenészed vagy maga Jézus Krisztus ülne ott veled személyesen, a különbség viszont az, hogy Salingernek én például nem tudnék mondani semmit, ha le is ülne velem, az L.-lel viszont tökre tudok, mert még azelőtt ültünk le a kocsmában, hogy elkezdett volna zenéről beszélni.

Aztán ő olyanokat fogalmazott meg több sör után is, hogy én egy textuális bestia vagyok, magáról meg azt állította, hogy I'm a fucking caveman, más kontextusban, én meg párkapcsolati tanácsadást tartottam (kicsit bús mostanában egy hosszú kapcsolat végeztével, ha esetleg valaki meg kívánná vigasztalni, és új értelmet adni az életének, elérhetőséget a szerkesztőségben fogadunk), meg kilyukadtam arra, hogy nekem most először van olyan, hogy jó hazamenni, van kihez hazamenni. Aztán kiszúrt minket a helyi erők egy tagja, aki többször is odajött, és egybehangzó állításaink ellenére sem hitte el, hogy a bukó az enyém, hanem mindig az ujjával mutogatott az L.-re, és felszólította, hogy ma már ne üljön motorra semmiképpen. Később le is buktatta, odajött hozzám, és azt mondta vádlóan, hogy kinézett az utcára, és a fiúnak nincs is motorja, csak csajozik a sisakkal, én meg közöltem vele, úszva az árral, hogy bár tényleg azzal szedett fel a kocsma előtt, de időközben lelkileg is megismertük egymást, és én megbocsátom neki, hogy nincs is motorja. Engem is lebuktatott egyébként a csákó, a piros kabátomból kikövetkeztette, hogy MSZP-s vagyok, de mondtam neki, hogy igazából SZDSZ-es (nem kívántam belemenni a valós, ennél bonyolultabb politikai nézeteim taglalásában, és egyébként is, én simán lehetek SZDSZ-es, még ha az SZDSZ már nem is az). Aztán később bent is összefutottunk, amikor ásványvízért mentem, ő azt mondta nekem, hogy te egy nagyon fáintos nő vagy, én meg emlékeztettem, hogy SZDSZ-es vagyok, oppardon, felelte. De aztán megbocsátott, mert azzal búcsúzott az L.-től, hogy ez a nő egy istennő, ne üljünk ma már motorra, hát így politizálgattunk a helyiekkel.

Aztán elkísérődtem egy darabig, a Pillangó utcánál taxit hívtam, majd hazáig értően bólogattam, amíg a taxis azt elemezgette, hogy miért choppert kell venni, nem pedig speedmotort, noha pontosan tudom, hogy miért nem szabad choppert venni, a fiúm ugyanis ezt fontosnak tartotta több ízben is elmagyarázni nekem. Hát ez volt.

- És azért jók ezek a volt gimnáziumi osztálytársak, mert a múltkor is billiárdoztunk a kocsmában, és rávezettem a nyolcast a bal felsőre (mutatja), és direkt megkértem a haveromat, hogy ne tegye el, erre elrakta, és akkor azt mondtam, hogy baszd meg, és felálltam, és elmentem inkább inni. Mert ha a munkatársaimmal megyünk el valahova, akkor is ugyanannyira unjuk egymás pofáját, csak akkor jó képet vágunk hozzá, a régiekkel meg, érted, ott legalább beszélünk az érzéseinkről.

És szerintem nem lenne szabad pozitív megerősítésként bármiben is engedni az erőszakos, romboló tömegeknek, de azért az illetékesek elgondolkozhatnának azon, hogy mi is a mostani problémák valódi forrása, és hogy milyen könnyen elejét lehetett volna venni az éjszakai felforgatásoknak, ha a média felelősen gondolkozik, és szeptember elejétől a megfelelő időpontokban műsorra tűzi a firefly, a veronica mars, illetve a house md sorozatokat.

(Erre én is csak tegnap este döbbentem rá, amikor is Pesten költöttük el az estebédünket képző söröket, bibliai békében meghúzódva a Fehér Gyűrűről elnevezett vendéglátóipari egység további közönségét képző, felsőruházatként zászlót viselő ifjakkal, illetve azzal az asztaltársasággal, akik szájából tíz másodpercenként felhangzott az a szó, hogy demokrácia. Az L., aki megengedőbb nálam, mondta is, hogy amikor mi húszévesek voltunk, mi is állandóan a demokráciáról beszélgettünk, én meg azt mondtam, hogy ezeket is ki kéne vezényelni málnát kapálni, vagy tuját ásni, és akkor megtudnák, hogy mi merre hány méter, és erre a L. is egyetértett, hogy tuját ásni mennyivel valódibb és konkrétabb munka már, mit amit mi csinálunk, hogy ülünk a gép előtt egész nap, és úgyse fogja sose senki elolvasni azt a használatit, és úgyis elromlik az a levelezőszerver, bezzeg a tuja, ha abból felpakolsz huszonötöt a kamionra, akkor az a huszonöt tuja elmegy rendben. A tuja nem szarozik. Erre ittunk.)

Ja, egyébként tegnap mesélem az L.-nek, hogy a glóriával megállapodtunk abban, miszerint a mai politikai életből leginkább egy karizmatikus, motoros, bőrdzsekis fiatalember hiányzik, aki felkelthetné az érdeklődésünket. Azt felelte erre, hogy Navracsics Tibor, ráadásul komolyan gondolta, még sms-ben is elküldte nekem, úgyhogy ma reggel rákerestem a google által. Hát, nem is tudom. Egyelőre azon az állásponton vagyok, hogy ha akar tőlem valamit, kezdeményezzen ő.

Szóval találkoztunk tegnap, és jó volt, olyan szembenézős dolog, például egy csomó minden kimondatott, ami mostanában foglalkoztat, és kaptam két hanglemezt is, az örökzöld Track 1, Track 2, Track 3, stb számokkal.

Kiderült például, hogy úgy két éve összevesztünk, szerencsére ez nélkülem ment végbe. Mert két éve (bár szerintem ez egy volt, azt észrevettem volna, ha tavaly se kíván boldog szülinapot) is találkozni akartunk, csak otthonhagytam a telefonomat, L. viszont hívott rendületlenül, amíg fel nem vette egy idegen férfihang, és meg nem mondta neki, hogy nem vagyok ott. Ez annyira rosszul esett neki, hogy akkor két hétre valami brutálisan összeveszett velem, csak nem nyílt lehetősége arra, hogy ezt elmondja nekem is, mert ugye pozíciójánál fogva ő nem hívhatott fel engem, én meg elfelejtettem felhívni őt. Aztán meg már hülyén éreztem magam, hogy nem hívtam, úgyhogy azért nem telefonáltam. Leginkább arra számítottam, hogy majd (szokás szerint) születésnapomra küld sms-t (neki két nappal később van, emlékezni szokott), és akkor felvesszük a kapcsolatot, de nem küldött, úgyhogy akkor arra gondoltam, majd karácsony alkalmából írok neki (amikor ezt meséltem, az asztalra borulva röhögött, hogy persze, én pont az a típus vagyok, aki békés, boldog karácsonyt kíván), de szerencsére közbejött az, hogy szerepelek egy filmben, és ez elég ok a status quo felborítására.

Az összeveszésünkön aztán ezzel szerencsére nagyvonalúan túlléptünk, és belecsaptunk abba, hogy ő a büdös életben meg nem mondta volna, hogy ez az én blogom, mi több, a blog alapján a büdös életben nem akart volna velem találkozni. És pontosan tudom, miért, nekem ugyanis az alapállapotom a depresszió és a stílusos szenvedés, baromi nagy tehetségem van hozzá (ezt minden álszerénység nélkül kijelenthetem), amellett meg natural born addikt vagyok, és a depresszió kezelése nálam abból áll, hogy rákattanok valamire, ami elég elvont és haszon nélküli, legyen az a játszmaelmélet, a felsőbb matematika, az evolúciós folyamatok vagy a nagy egyesített elmélet, és egyik monomániából a másikba esem. És a depresszióban otthon vagyok, a depressziótól jól írok, még ha nem is arról, hogy én szegény, jaj de szenvedek, most viszont konstans boldog vagyok, és így nem lehet írni, mert az, ha otthon reggel-este szeretnek és örülnek nekem, és a legnagyobb problémám az, hogy mit együnk este, az baromira ellustít szellemileg.

És ennek kapcsán szóbajött az is, hogy mindkettőnkben megvan az a tehetség, hogy azzá az emberré váljunk, akit két éve még végtelenül megvetettünk, viszont amikor bekövetkezik a változás, akkor nagylelkűen legitimáljuk a létezésüket, elvégre az a dolog (állandó munkahely, autó, stb) nem is lehet annyira rossz, ha mi is azt csináljuk. Az ikrekben én egyébként ezt bírom nagyon, az önmaguk iránti feltétlen bizalmat és szeretetet, ami megengedi, hogy nagyvonalúak és elnézőek legyenek másokkal. És amúgy az L.-lel való beszélgetésinkben az a jó, hogy egyikünk sem hisz igazán az asztrológiában, mégis, ha azt mondom, hogy Szűz vagy Bika, pontosan tudja, mire gondolok, és például a tükröm-tükröm hozzáállású mérlegekről sem kell magyarázni, hogy miért vonzódunk hozzájuk végzetesen, annak ellenére, hogy érzelmileg olyan hülyék, hogy az ember öt perc után legszívesebben összekötözve dobálná őket elektromos nagyfeszültségű vezetékekre.

Szeretném még egyszer tisztázni, hogy nem hiszünk az asztrológiában. Ez fontos adalék.

Szóval a lényeg az, hogy nagyon megöregedtünk, elpuhultunk, pedig L. állítólag bennem még bízott, hogy nekem akkora tehetségem van az elveszésre elvont dolgokban, hogy biztos sose fog leérni a lábam a földre, és most mégis. És annak idején, amikor hat éve összejöttünk, rengeteget mászkáltunk az éjszakában hajnali 1-2-3-4 körül a városban, és megbeszéltünk mindent, ami a világban egyáltalán létezik, és olyanok voltak, hogy a Millió dolláros hotel a moziban, meg éjfél után felmegyek még gyorsan az ICQ-ra, mert muszáj elmondanom, mennyire hasonlít rá amit a Lét elviselhetetlen könnyűségében olvastam a giccs hiányáról, és hazafelé menet (mindig hazakísért) énekel nekem az Árpád hídon, beleértve a gitárszólókat. És rengeteg film meg zene kapcsolódik hozzá, a Pink Floydot például teljes egészében tőle kaptam, és nem múlt el vele, most viszont olyan emberek vagyunk, akik 15 méterre parkolnak a munkahelyük bejáratától, és tartós kapcsolatban élnek. Nem jól van ez így, még ha konstans boldog is vagyok, de valahogy rendjénvaló.

És arról is beszéltem, hogy én nem akarok azokkal találkozni, akiket a blogommal kapcsolatban ismertem meg, mert nem vagyok benne biztos, mit tudnának kezdeni azzal, hogy élőben nem olyan vagyok, mint ebben a blogban, hanem görbén tartom magam, és vagy egyáltalán nem beszélek, vagy olyasmiről pofázok órákig, ami nem tartozik az általánosan elfogadott, széleskörű érdeklődést magáénak tudható témák közé, és hogy én nagyon szeretek néhány nicket, sokkal jobban, mint a körülöttem előforduló emberek javarészét, és akkor L. azt mondta, hogy pedig nekem van ahhoz tehetségem, hogy magammal ragadjak emberek úgy is, hogy például a kedvenc könyvemről magyarázok csillogó szemekkel olyasvalakinek, akit két napja szólítottam le ICQ-n (mi ugyanis így ismerkedtünk meg, akkoriban, amikor még csak hét-nyolcjegyűek voltak a UIN-ok, és este 6 után átalányban ment a modemes netezés), de addigra már nagyon elzsibbadt az agyunk a söröktől.

És szóbakerült még a Filmbuzi, és többször csodálatát fejezte ki mondtam neki, hogy ő a Human Insect, és még nagyon régen együtt jártunk moziba minden héten, és az is van a Humannal, hogy az ő írásában például egyikünk agyát se basszák fel a helyesírási, illetve vesszőhibák, pedig mindketten nagyon sznobok vagyunk az ilyesmire általában, de a Human egyszerűen autentikus, és megengedheti magának.

És akkor még átsétáltunk a Margit hídon, és bekötötte a cipőjét (néha az az érzésem, valószínűleg protekcióval tudtam csak elvégezni az óvoda nagycsoportját), és aztán elbúcsúztunk és hazamentünk a mostani életünkbe.

Ma este meg az L.-lel találkozom, igen, a Frannys L.-lel.Évente-kétévente egyszer látjuk csak egymást, de akkor egy forradalom sem állhat az utunkba.

Nemrégiben próbáltam valakinek illusztrálni, hogy milyen is volt az, amikor én múzsa voltam, ezért hosszan böngészgettem az illetékes topikot, amíg rá nem találtam erre meg erre. Persze mást is választhattam volna DeMeNTia alkotásai közül, de szerintem ez a két példány fajtájának tökéletesen kifejező darabja, már-már ideálja.

Az úgy volt, hogy az akkori pasim nagyjából hetente-kéthetente felbaszta az agyát azon, hogy - ahogy ő kifejezte - én vagyok az életében a bizonytalansági tényező, például tizenöt méterrel odébbcsellengek, ha ő elmegy vécére, vagy hirtelen filmben kezdek olyankor szerepelni, vagy az éjjeliasztalra rakom a kontaktlencse-tartómat. Olyankor általában szakított velem végleg, DeMeNTia pedig beküldte a szerkesztőségbe az újabb alkotását. Persze először mindig tagadta, hogy rólam szólna, de előbb-utóbb azért rákérdezett cinkos mosollyal, hogy azért ugye fájt? És eleinte, természetesen, mindig fájt, még sírtam is, vagy cigarettáról-cigarettára gyújtva rohangásztam az utcákon, ami nálam a sírással ekvivalens, de előbb-utóbb mindig eljutottam addig a gondolatmenetig, hogy hmm, ez a vége, hogy szép vagy, mint mindig, stb, ez egészen kedves, nagyon szerethet engem, ha ez így a legvéresebb tombolása közepette is így kiszaladt a tollán (ennél a pontnál általában már egészen meghatódtam), és talán érthető is, hogy ennyire megharagudott, elvégre tényleg az éjjeliszekrényre raktam a kontaktlencse-tartómat, és különben is, szegénynek annyit kellett már csalódnia a nőkben, a volt felesége is, sóhaj, meg a hányatott gyerekkor. És amikor legközelebb találkoztunk, akkor ebben a te szegény, nincs semmi baj, anyu nagyon szeret stílusban viselkedtem vele, ami borzasztó meghökkentő és idegesítő lehetett számára, mivel ő az a fajta volt, aki miután levágja mindkét kezedet és lábadat, utána még életre pofoz, hogy magadnál legyél, amikor nagyon lassan megfojt, én viszont, ahelyett, hogy megadtam volna neki azt az örömet, hogy szenvedek, sajnálkoztam, amiért meghúzta a vállát, miközben a karomat fűrészelte. Valószínűleg volt egy erőteljesen igen, kicsikém, nagyon nagy, erős, és rettenetes vagy, hadd pusziljam meg azt a buksi fejedet-szerű vezérmotívuma is a viselkedésemnek, esküszöm, nem direkt csináltam, de tudom magamról, hogy tenyérbemászóan megértő bírok lenni.

Egyébként meg, amikor éppen nem balhéztunk, akkor szép és jó volt minden, nagyon kedves tudott lenni, egyik születésnapomra például vénusz-átvonulást kaptam tőle, felvitt a planetáriumba másnap, június nyolcadikán, és mondta, hogy nézzek bele a távcsőbe, és ott volt a Vénusz a nap előtt, meg tőle kaptam a tibeti szótáramat (és nyelvtan) is, és nagyon sokat fogta a kezemet, és nézett rám szó nélkül, kedvesen, úgyhogy mondom, volt szép része is az egésznek, de az izgalom, vagy a hitelesség egyre csak fogyott az összekapásainkból (egyszerűen nem lehet valakiben huszonegyedszer is autentikusan végleg csalódni. Tizennyolcszor még talán, de huszonegyszer biztosan nem), és amikor száztizennyolcadszor is szakított velem örökre, akkor én pofátlanul komolyan vettem, pedig nem erről szólt a szerződésünk, de nálam van egy egészen konkrét, számmal bizonyosan kifejezhető határ, nevezzük ezt a számot mondjuk száztizennyolcnak, amennyi hisztit képes vagyok elviselni, megmagyarázni, időnként még bátorítani is, de a száztizenkilencediktől kezdve zéró toleranciával viseltetek minden próbálkozás iránt, ez általában elég meglepetésszerűen ér mindenkit, és nincsen rá igazán magyarázatom, hogy miért pont ott van a választóvonal, egy rejtély vagyok, időnként saját magam számára is.

Az egyik tanulság ebből, így utólag visszagondolva, az, hogy én az áldozattípusok egy meglehetősen speciális alfaja vagyok. A másik pedig, hogy ha igazán meg akar bántani az ember valakit, akkor a közömbösség a tuti, az érzelmi jellegű kirohanások túl kockázatosak.

A harmadik persze az, hogy a nők alapvetően hülyék.

Szóval szalma vagyok a hétvégén, sőt, akár keddig is, és már elterveztem, mi mindent fogok ezalatt csinálni, mi több, bele is fogtam: megettem mind a tíz doboz instant vattacukrot, amit szűkösebb időkre gondolva szereztem be. Ezt a fiúm előtt nem lehet, mert ő már a harmadiknál szól mindig, tekintete aggódó, hogy nem lesz-e az egy kicsit sok. Most nem szólt, kicsit sok is lett. Viszont megérdemeltem, mert varrtam neki tegnap este a polárról elnevezett kimenős tréningfelsőjébe cipzárat, hogy fel tudja venni a hegyen, és az rémdráma volt, mert először az első varrógéptű tört bele, aztán a második, egyben utolsó is, úgyhogy este tízkor még ott ültem és kézzel duplaöltéseztem, mint a hazafias asszonyok háború idején, szóval egyáltalán nincsenek sztárallűrjeim, pedig szerepelek egy filmben is.

Az úgy volt, hogy mialatt az aktuális pasim elment pisilni a művészmoziban, engem felfedeztek, és mire kijött, már ott álltam a kamerák kereszttüzében. És tegnap egy másik volt pasim, akivel már két éve nem beszéltünk, de jóban vagyunk (időnként elgondolkozom a barátaim és a volt pasijaim egymást nagymértékben fedő halmazán, és mindig úgy döntök, hogy én úgy szeretek erre gondolni, hogy jóban tudok lenni a volt pasijaimmal, nem pedig úgy, hogy előbb-utóbb lefekszem az összes barátommal), szóval küldött egy sms-t, hogy látott engem az egyetleneimben, tehát felismerhető vagyok. Bár meg kell jegyeznem, hogy az ismerőseim többsége hozzám képest bámulatos megfigyelőképességgel és emlékezőtehetséggel rendelkezik, például akkor is felismernek, ha megnövesztem a hajam, meg ilyenek.

Szóval ez az egyetleneim már a harmadik, amit muszáj megnéznem a hétvégén, az első az új Almodovar, a másik az új Shyamalan (hogy kell ezt kimondani?), merthogy én meglehetősen Shyamalan-rajongó vagyok, asszem, például az egyetlen, akinek a Falu is tetszett, és nem érdekel, hogy minden filmje eklektikus, és nem életszerű, és vannak benne vontatott részek, nekem tetszenek, na. A hangulat, meg a félnaiv báj, meg a vontatott és életszerűtlen párbeszédek, meg ahogy a szörnyeket nagyon sokáig nem mutatja, utána viszont egyszercsak premier plánban, különösebb fakszni nélkül. De leginkább a hangulat.

Szóval mozi lesz a hétvégén, meg sör, meg a képeknek feltöltése. Born to be wild.

Múlt pénteken értesített a bookline, hogy megjött a Camelot Capers, úgyhogy elmentem átvenni, és ha már ott voltam egy könyvekkel terhes helyen, éltem a lehetőséggel. Még így is üres a legtöbb polcom, szülői szobámból az algebra-analízis-számelmélet szentháromságon kívül egyelőre csak a Pratchetteket hoztam át, mert azok befértek a hátizsákomba. Szóval most könyvblog:

The Camelot Capers - Elizabeth Peterset egyértelműen az Alextől kaptam az életembe, mert az Óvakodj a múmiától! plakátdömpinget önmagában elég elborzasztónak találtam volna ahhoz, hogy a kezembe ne vegyem őt soha (megjegyezném azért, hogy - zavarbaejtő módon - fordítva sem korrelálnak a reklámok, tehát nem minden olcsón hatásvadász kampány rejt maga mögött jó könyvet). Alexet viszont az Egyesült Államoktól lízingeltem egy évre, lehettem vagy húsz éves, pisze orrú és ártatlan tekintetű, ő viszont megvolt harmincegy, egy fizikusi és egy történészi diplomával súlyosbítva, és a doktoriját megcsinálni költözött távoli kontinensünk eme egzotikus sarkába. És nem mondom, hogy az életem legboldogabb egy éve volt, de igen sok jó dolog maradt belőle, mert Alex olvasott, és ha kiolvasta, odaadta, és valami istentelen jó ízlése volt könyvek terén (csakúgy, mint nők terén, jegyezném meg halkan, de leplezetlen hiúsággal). Őáltala olvastam például az első Harry Pottert, másfél évvel azelőtt, hogy itthon kijött volna, meg a Doonesburyt (ami itthon soha nem fog kijönni, amerikai belpolitikai eseményekről szóló képregényszatíra), és mutatott nekem Saudek albumot, meg a teljes Prágát idegenvezetéssel (keleteurópai történelmet kutatott akkoriban), aztán jött a Story of O, a teljes Dan Savage életmű, Galaxis útikalauz eredetiben és a BBC rádiójáték kazettán, stb, és E. P. Miss Peabody sorozata már az utolsók között volt, akkortájt, amikor összeköltöztünk, csak hogy egy hét múlva kisétáljak onnan, vissza se nézve. (A casus belli az volt, hogy felállt cipővel a konyhapultra, de ez csak megerősített abban, hogy a közöttünk lévő alapvető kulturális különbségek - amiket már olyan apróságok is jeleztek korábban, hogy képes volt a könyveit kidobni elolvasás után, és nem hitt a zsebkendőhasználatban - átugorhatatlan szakadékot képeznek). Mindegy, lényeg, hogy E. P. teljesen hibátlan krimiket ír.

Edward O. Wilson: Minden egybecseng - az elmúlt egy évben vásárolt könyveim úgy 90%-ban Typotex kiadványok voltak, olyanok nekem ezek a genetikás-evolúciós-kvantumos-nagy egyesített elméletes művek, mint a nagymamámnak a szappanoperák, előre tudom, hogy nagy újdonságokat már nem fogok bennük találni (ami újdonság lenne, annak megértéséhez több éves tanulmányi kitérőre lenne szükségem, ennyit meg nem vagyok hajlandó áldozni a dologért), de mégis muszáj megvennem őket és elolvasnom, hogy mi történik a fotonokkal és az aminosavakkal a 123. folytatásban. Nem beszélve a bonobókról. (Azért időnként van meglepetés, Jared Diamond például vagy nagyon tud valamit, vagy nagyon jól blöfföl).

Foucault: Elmebetegség és pszichológia (A klinikai orvoslás születése) - a pszichológiás könyvekkel is úgy vagyok, hogy ha nem túl csiricsáré a borítójuk, és van a címnek sodrása, akkor jöhet.

Ed McBain: Money, Money, Money és Vespers: E. McB. jól felépítí, jól megírja, rak bele hullát, rejtélyt logikus megoldással, rendőrörsöt, korrajzot, jellemeket, és megfelelő mennyiségű szarkazmust. Az egyik cím egyébként magyar fordítás, bónuszpontért lehet találgatni.

Agatha Christie: Egérfogó - mert a többi 116 könyve már megvan.

Alan Oken: Amint fent, úgy lent - lehet fújolni meg engem is túlsznobkodni, de ez akkor is az egyetlen hiteles asztrológiás könyv ami magyar nyelven megjelent, olyan olvasmányos, mint egy regény, és nagyon beletalál. Ez egyébként a második példányom belőle, az első eredetileg a balrogé volt, de kölcsönkértem tőle, és egy év múlva nekem ajándékozta örökre (döntésében talán az is szerepet játszott, hogy ha csak ránézett a könyvre, finom vonásaim eltorzultak, és olyanokat sziszegtem, hogy a drágaszág az enyém, cak az enyém), és ez azért jó, meg fontos, mert ez a könyv a mi különbejáratú buddhizmusunkról szól, és ez az oka annak is, hogy muszáj volt vennem még egyet, mert a balrogét nem tudnám kölcsönadni senkinek.

A davincis írást meg részben rehabilitálnám, mert fordításnak valóban csapnivaló, és a rohannak lopott kocsiban meg repülőn meg mindenhogyan részek baromi unalmasak, de az összeesküvéselmélet tetszik.

Bánat, bánat, bánat.
És rossz dolgok.