Itt volt ma Sisso, és itt volt a két kisfiú, akinek elszökött az apukája, tényleg olyan mindkettő, mint a mesében. És nem tudom, melyik apára lehet jobban haragudni, arra, akire nem szabad, mert meggondolatlanságból szökött meg örökre, és emiatt már mindig jó apa marad, vagy arra, aki azért fizikailag néha-néha ott van, de előre megfontoltan választotta azt, hogy jó apa már nem lehet. De a két gyerek tényleg két legkisebb királyfi.

És sikerült ma ebből kifolyólag felrúgnom a már komolyabb ideje tartó nikotin-absztinenciámat, ott beszélgettünk kicsit gyászosan, kicsit röhincsélve az erkélyen (a kisebbik aludt, a nagyobbik mikrószkópozott), és akkor az öt és fél éves odarohant az erkélyajtóhoz, kinézett ránk, rálehelt az üvegre, rajzolt rá egy arcot legörbülő szájjal, majd visszarohant. Tényleg.

Nem akarom elkiabálni, de augusztus óta ez volt az első olyan hét, hogy egyik reggel sem úgy ébredtem, hogy előtte azt álmodtam, minden rendben van, mert még régen van, hogy utána fejbevágjon a most, és úgy érezzem, megfulladok, és le vagyok bénulva, és mozdulni sem tudok, de azért persze megmozdulok, mert enni kell adni a gyereknek, meg küldeni kell a munkákat.

(És ez egyébként jó terápia, mármint a megmozdulás, meg az is, hogy csinálok társasági eseményeket, akkor is, ha önhibámból végigszenvedem az egészet. Volt az a kísérlet, amiben pasikkal mindenféle nők képeit osztályoztatták vonzóság szempontjából nyugalmi állapotban, és edzés közepén, és azokra a képekre, amiket mindkét alkalommal mutattak nekik, szignifikánsan több (tízes skálán 2-3-mal) pontot adtak, ha magasabb volt a pulzusuk. Ez a lihegek és endorfinrohamom van, akkor biztos tetszik jellegű introspekció rám is érvényes, csak én úgy érzem, hogy ha ellátom a gyereket, meg tudok dolgozni, akkor biztosan nem is vagyok annyira letörve).

Igazából a körülményekhez képest minden rendben, csak egyrészt megint sürgős a munkajelleg, másrészt meg visszatartott lélegzettel vágom a centit.

Ami a munkát illeti, pillanatnyilag egy megrendezett ál-reality van soron, olyan párbeszédekkel, hogy lány és fiú randiznak, lány azt mondja, jól nézel ki, fiú azt mondja, te is jól nézel ki, majd biztosítja a lányt, hogy ő majd körbevezeti a városban, és megmutat mindent, utána röhigcsélnek, romantikusan megfogják egymás kezét, majd később a fiú megkérdezi, hogy nincs-e kedve felmenni hozzá, a lány azt mondja, menjünk, és ez a legromantikusabb jelenet az egész romantikusnak beállított sorozatban.

A levegőt meg már nem soká kell visszatartani szerencsére. Én alapvetően nyári gyerek vagyok, a tavaszvége-nyáreleje a kedvencem, az ősztől mindig depressziós rohamokat kaptam, de az elmúlt pár tavaszvégém-nyaram azzal telt, hogy lelki terrorban tart valaki, én közben nyelek, majd szakítás, közben költözés (2005, 2007, 2009), vagy a koraszülött gyerekemért izgulok, fejek, közben költözés (2008). A 2006-os év kimaradt, gondolom azért, mert akkor a temetőben ástam ki a hullákat hűvös halomba, és az ilyesmi rezisztenssé teszi az embert a lélektani drámákra, de a költözés akkor is megvolt. Hálistennek most nem én költözöm, és már csak pár nap, és nem kell jó képet vágnom, nem kell erőltetetten nem gondolnom dolgokra, nem kell olyasvalaki mellett aludnom, aki évekig folyamatosan hazudott nekem, megcsalt és kiárusította a titkaimat némi ingyendugásért. Asszem, most egy ideig nem tervezgetek tartós párkapcsolatot, hátha akkor 2010-ben jobb nyaram lesz (bár alternatívaként egy szülés még belefér, ha esetleg pár hónapon belül megtalálom az igazit (ehhe-ehhe)).

Amikor ma megemlítettem, hogy ugyan bármikor lehet a gyerekkel az apja, de én pontosan tudni akarom, hogy mikor hol és kivel van (a gyerek, így egyévesen), és részemről elvárás, hogy vegye fel a telefont, vagy hívjon vissza, ha hosszabb ideig nála van a kölök (eddig egyszer hívtam olyankor, nem vette fel, nem hívott vissza), a gy.a. fenyegetőzni kezdett, hogy ha nem minden úgy lesz, ahogy ő akarja, akkor eltűnik, és se nem látjuk többé, se pénzt nem kapunk. Én mondjuk már ott tartok, hogy ennek leginkább csak örülnék, de sajnos utána hőzöngeni kezdett, hogy de neki kell a gyerek, stb. Ráadásul most *bosszúból* megint elárulta pár közelmúltbéli hazugságát, úgyhogy jól kinézünk. Csak abban reménykedem, hogy *bosszúból* nem löki le a gyereket a lépcsőn, de lassan már mindent kinézek belőle.

És ha elalszom, akkor is nagyon durva álmaim vannak, tegnap például az ment, hogy kitört a háború, és szóltam a gyerek apjának, hogy segítsen megvédeni a kölyköt, de ő azt mondta, most inkább elmegy, mert ilyenkor lehet fosztogatni, az érdekesebb, és lelépett valami nővel. Én meg fogtam a porontyot, leütöttem valami katonát hátulról, elvettem a fegyverét, és rohantam felfelé egy toronyba, üldöztek is, én meg fél kezemmel az ellent lőttem fejbe (de mindig feléledtek), a másik vállammal meg a cimisüveget tartottam, hogy a gyerek tudjon közben enni.

Ennek az álomnak a megfejtése mondjuk nem igényel jungiánus előtanulmányokat, de a mai sokkal félelmetesebb volt, mert valakivel kiszálltunk valami autóból, és gyalog mentünk tovább egy elhagyott úton, közben jobbra vörösen nyugodott le a nap, néha bebújt valami felhő mögé, és amikor előbukkant, én mindig ugráltam, hogy érjen egy kicsit a fénye, és valahogy nagyon szomorú lettem attól, hogy végleg lemegy. És akkor most varrjak erre gombot.

Csütörtökön már tök rosszul voltam, amibe valószínűleg az is belejátszott, hogy előző éjjel mindent megittam, amit vigaszul elém raktak, utána meg reggel vittem a gyereket az apai nagymamájához családosat játszani (valakinek ezt is kell, igény az van rá). Mivel egyrészt alapvetően praktikus gondolkodású személy vagyok, másrészt meg minden egyes szál cigitől hánynom kellett, úgy döntöttem, leszokok, és szabadalmaztatom a leszokási módszeremet, miszerint abbahagyni úgy kell, hogy az ember nem gyújt rá. Sajnos ebből meggazdagodni valószínűleg nem fogok, háromszavas könyvekből általában nem válik bestseller, és kibővített verzióként is csak annyit tudtam összehozni, hogy az ember nem vesz cigit, és nem gyújt rá. Bár egyesek szerint inkább párkapcsolati tanácsadó könyvet kellene írnom (mondják, majd csúnyán röhögnek, de én is, ez majdnem olyan vicces, mint a kutyás poén).

A nikotinelvonás viszont produkált tüneteket, például a gyerek előtt kiabáltam a sétapartneremmel a humorérzéke miatt, majd demonstráltam neki, hogy mi az, ami vicces (szerintem az vicces, hogy ha azt mondja, biciklizett már kutyával, én megkérdezem, hogy és nem esett-e le a kutya, bocsánat). Mindenesetre úgy érzem, egyedülálló anyának születtem, ma legalábbis sikerült tök egyedül gondját viselnem a dednek, miközben teljesítettem a könyvemből a penzumot, illetve egy beeső egynapos munkát is, kirándultunk is, a harmadik kezemmel meg rendet raktam, továbbá ftp klienst telepítettem linuxra, mi az nekem. Úgy érzem, ezt a tehetségemet mások is felfedezték (nem az ftp-set, az ősanyaságot), vagy csak valami nagyon hülye csillagállás volt ma, mert négyen is felajánlották mindenfajta provokáció nélkül, hogy csinálnak nekem még babát, ne maradjon egyke a főmuci (nagyvonalú tartásdíjakról mondjuk nem esett szó). A sors ellen márpedig nem szabad hadakozni, és abból kell a legjobbat kihozni, amit az élet felkínál, és ennek kapcsán komolyan elgondolkoztam azon, hogy szülök összesen hat különböző gyereket hat különböző apától, aztán élek majd gyesből-gyedből-csépéből az állam nyakán, bár szerintem nem járnék jól. Viszont a növények latin nevét például csak egyszer kéne megtanulnom.

És akkor most megyek, és megint nem gyújtok rá, direkt. Ez számomra életstílussá vált.

Ja, meg olyan is volt, hogy a fiúk kérdezgettek, hogy de végül is mi bajom, mert megoldják, mire mondtam, hogy hát nem elég, hogy goldenblogba nem nevezett senki (nem igazán követtem az eseményeket, azt hittem, már régen vége), de még csak közönségszavazónak sem jutottam be, szóval én még csak népnek sem vagyok elég jó. Erre mr.a felajánlotta, hogy jó, akkor csinál freeblogos goldenblogot, és abban lesz egy kategória csak nekem, amit megnyerhetek, milyen kategóriát szeretnék, én meg elgondolkoztam, hogy a legnagyobb esélyem a Pratchettfordító kismamák kategóriában lenne, de utána megosztottam vele, hogy igazából én a MILF kategória közönségdíjasa akarnék lenni, nyeremény nem kell, elég a dicsőség, erre elkezdtek brainstormingolni, hogy mi legyen a badge-en, lógó mellek, javasolta a mr.a.

Ja, lényeg ami lényeg (not), láttam ma reggel, hogy mégiscsak tart még a goldenblog, és mégiscsak nevezve vagyok mindkét bloggal, szóval szerintem valaki belenyúlt a téridő kontinuumba, és megkavarta a dolgokat.

Tegnap este azután kiborult nálam a bili, biztos a kialvatlanság meg a sok munka miatt, de (többé-kevésbé) diszkréten végigsírdogáltam a szigetes buli felét. Ott szakadt el a húr, vagy mi, amikor a gyerek apja, aki megígérte, hogy nyolcra itthon lesz és gondját viseli (ez nem kötelező gyakorlat volt, felajánlottam, hogy szerzek szittert, olyankor úgyis csak alszik már a kölök), nyolc óra pár perckor egyrészt még sehol nem volt (időre mentem, nem egyedül), másrészt meg a k telefonját sem vette fel, hogy legalább tudjam, mi van. Vártam, vártam, utána megbeszéltem a rendszergazdával, hogy beadom hozzá a gyereket ágyastul, és sziget után én is ott alszom a kanapén, legalább kocsival mehetek (muszáj volt, egyszerűen muszáj volt elmennem otthonról), amikor visszahívott a gy.a., és megnyugtatott, hogy mindjárt otthon lesz. Oké, ekkor még egész normál hangulatban voltam, a gyermeket beraktam az ágyába, hívtam egy taxit, és kimentem a ház elé, vártunk még egy kicsit a taxissal, majd megeresztettem még egy telefont, hogy merre jár a gy.a., aki azt mondta, hogy éppen most parkol be. Na és itt pattant el valami bennem, mert ott álltam, ahol parkolnia kellett volna, és ahol színét sem láttam, és van egy gyerekem, aki az ő gyereke is, és ez azt jelenti, hogy a következő tizenhét évemben rengeteg kisebb-nagyobb nemigazmondást el kell még viselnem, amihez egyszerűen nincs kedvem.

És tudom, hogy két perc ide vagy oda, az nem a világ közepe, és félóra késés sem a világ közepe, és van olyan, hogy az ember nem tudja felvenni a telefonját, de nálam ezekben a tárhelyekben már bőven overflow van, úgyhogy végül sírva mulattam.

Az este fénypontja egyébként a szendvics volt, amit mr.a szerzett nekem, és ami több vöröshúsból állt, mint szendvicsből, de szó szerint, savanyúuborkával, na arra az időre eltűntek a depressziós tüneteim (vö. Maslow-piramis). A legmélypontabb az volt, amikor ex-Bright exblogger leült mellém, hogy felvidítson, még viccet is mesélt, meg minden, én viszont addig magyaráztam, hogy mindenki boldogtalan a világon, és minden kapcsolat szar igazából, amíg ő is komoran nem kezdett nézni, majd haza is ment családostul. Elnézést, egyébként meg nem minden kapcsolat szar, de tényleg, csak én az apaképem miatt a skizoid személyiségekhez / pszichopatákhoz vonzódom, akik utána a párkapcsolatunkon belül értelemszerűen úgy viselkednek, mint az a pszichopatáktól / skizoid személyeségektől elvárható. Az én hibám az egész, sóhajtotta lucia mártíromarccal.

És akkor az este végén tényleg ott ültünk és néztük az "Új Magyarország" felirat alatt csűrdöngölő bloggereket, de ez olyan sorsszerű volt, hogy be kell járni minden bugyrot, és egyébként is agnus gyönyörűen táncolt. Utána hazajöttem, és alig tudtam elaludni, pedig esküszöm, megittam mindent, amit elémraktak. És egyszerűen nem értem ezt a nem elalvás dolgot, nem jár az agyam a nosztalgikus, örökre elveszített idők emlékén (az idők átértékelődtek), nem haragszom úgy általánosságban, nem forralok bosszúterveket, az elmúlt pár évemet sajnálom ugyan egy kicsit, de már vége, mégis olyan feszkó van bennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok lemenni alfába, és minden hülyeségre felébredek (igen, elolvastam az előző kommenteket, ha nem marad abba a dolog sport hatására, macskagyökerezek majd, annál komolyabb cuccot nem akarok bevenni, csak hadd nyígjak egy kicsit).

És közben át is költöztem egyébként a világ végére, a perspektivikusan megtévesztő hegy mellé. Tök olyan, mint egy rendes hegy, ilyen égbe törő sziklabérc és hasonló kifejezések jutnak róla az ember eszébe, de amikor hétvégén felmennek oda az emberek, akkorák a tetején is, mintha az út túloldalán állnának, nagyon flash.

Szóval a költözésem azzal érte el a csúcspontját, hogy elkértem a Peugeot Boxert a cégtől, hogy majd azzal megteszem azt a hét kilométert A pontból B pontba. A srácok egész nap mondogatták nekem, hogy háhá, te fogod vezetni kérdőjel háhá, én meg hülyén néztem, hogy oké, lány vagyok, de azért a Peugeot is csak egy autó, miért ne tudnám elvezetgetni. Aztán amikor megláttam magát a gépjárművet, azt mondtam, hű, izé. Szerencsére már mindenki elment a cégtől.

Az első kihívást a slusszkulcs jelentette, ördöglakat típusú eszköz volt ugyanis, egy fekete, műanyag téglatest. Hiába közelítettem vele a kulcslyuk felé, nem történt semmi, de röpke tíz perc alatt rájöttem az engem tisztes magánéletben akadályozó intelligenciám segítségével, hogy a pillangókésekhez hasonló elven működik. Ekkor kissé megnyugodtam, hawaii, gondoltam, és nyúltam kioldani a kéziféket. Ami nem volt ott. Még egyszer lenyúltam, csak a megbizonyosodás végett, szép lassan, nehogy elijesszem, de akkor sem volt ott. Ekkor a szokásos problémamegoldó taktikámat alkalmazva kiszálltam az autóból, és rágyújtottam, hátha ettől megnyugszom, és a lelki békémmel együtt a világ rendje is helyreáll, de nem. Visszaszálltam, és megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezt az autót használatra tervezték, tehát a kéziféknek valahol lennie kell, különös tekintettel arra, hogy a műszerfal szerint be van húzva. Úgyhogy sírás helyett inkább megkerestem baloldalt.

A harmadik megmérettetésen viszont elbuktam, az autót Nem Lehetett Rükvercbe Tenni. Empatikus képességeimet is bevetettem pedig, mit tennék, ha hivatásos sofőr lennék, kérdeztem magamtól, mondjuk a Kozsi tőlünk, aki egyébként szabadidejében egy rockzenekarban gitározik. Arra jutottam, hogy mindenképpen headbangelnék a helyében, és kibontott hajjal, ugrálva gitároznék, mert az ülve gitározás nem cool. Ez viszont, bár szerintem helyénvaló meglátás, az aktuális problémámon nem segített, a másik, maszkulinitását tekintve kevésbé disztraktáló típusú sofőrönkről meg csak annyi jutott eszembe, hogy kevesebb szénhidrátot ennék a túlsúlyom csökkentése végett, úgyhogy ráébredtem, új megközelítésre van szükségem. Ha sofőr lennék, gondoltam, akkor biztos elmondanám mindenkinek, hogy is van az a rükverc, hogy az egész emberiség profitálhasson a tudásomból, és innen már csak egy lépés volt, hogy csatornát nyissak ennek lehetővé tétele végett a célszemély felé (felhívtam telefonon). Lucia, kedves, mondta a Kozsi, finoman, de határozottan szorítsd meg a rudat, és húzd fel a gyűrűt. Asszociatív lelki alkat lévén elismeréssel kellett adóznom azelőtt, hogy ezzel a holisztikus jellegű javaslattal nem csak az általános magánéleti problémáimat válaszolja meg, de a hülye autót illetően is sikerül útmutatással szolgálnia, úgyhogy további problémák nélkül kiálltam, és elindultam.

Az út eseménytelenül, vagy a látóteremen kívül eső események közepette telt (a tükrökkel már nem vacakoltam, a Kozsi pedig két méter magas). A fiú ugyan mondta nekem, amikor hazaértem, hogy hallott egy gyanús hírt, miszerint valami furgon leszorított egy kisautót, majd otthagyta, de hát istenem, tanuljon meg már az emberiség magáért felelősséget vállalni, nem vigyázhatok mindenkire én. Mindenesetre estére kelve már határozottan tudtam, nekem kell egy ilyen autó, és meg is érdemlem, mert engem nem korlátoznak értelmetlenül a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos gátlások. Hát így történt, hogy a költözés során átléptem a határaimat, és ezzel a rite of passage-dzsel érettebb, céltudatosabb emberré váltam. Mi jöhet még.

Leginkább csak távirati stílusban (már hozzám képest):

1. Újból titkárnőt cserélünk. Próbálok erre nem úgy gondolni, hogy elveszítünk egy rossz titkárnőt, hanem úgy, hogy esetleg nyerünk egy jót (nem hagyom magam a tapasztalatok által befolyásoltatni). A dolog negatívuma, hogy hétfőn korán kell jönnöm interjúvoltatás végett, pozitívuma, hogy a fél szemöldök megemelésének frissen elsajátított képességét végre gátlástalanul gyakorolhatom a fent említett interjúvoltatás során (na jó, megpróbálok majd időnként erőt venni magamon, és arra is odafigyelni, amit mondanak).

2. A születésnapi könyvutalványaim maradékából (meglepő módon) könyveket vettem, most a Japán regék és mondákat, illetve Czeizeltől a Tudósok, gének, tanulságokat nyomom párhuzamosan. A Czeizel túl nehéz (fizikailag) a kádban olvasáshoz, úgyhogy ott a japános könyv megy, tegnap került például sorra az asszony, akinek laposférge volt c. történet, ami egy pasiról szól, aki igazából laposféreg, és amikor a végén diót itatnak vele, vízzé változik és elfolyik. Az utolsó mondata nagyon tetszett: "A férfi családja és barátai meglepődtek, de mindenki más nagyon nevetett". A többi történetben is sokat nevetnek, különösen, ha valakinek hasmenése van, vagy előveszi a fütyijét, hát hol találkozik az ember ilyesmivel magyar népmesékben?

A Czeizel is érdekes, már ha valaki szereti a hosszas családfaelemzéseket (én igen, de én például a DVD játékos képernyővédőjét is órákig el bírom nézegetni), de rögtön az első fejezetben annyira felháborodtam azon, ahogy Semmelweis meghalt, hogy most egy kicsit nem olvasom tovább.

3. Voltunk kocsmában Isoldével, ő mint zombi, én meg mint hivatásos depressziós, úgyhogy ő csendben ült derűs mosollyal ajkain, és én is csendben ültem derűs mosollyal ajkaimon (hiteltelen vagyok, tudom, de ha egyszer örültem, hogy találkozunk), azért a fontos dolgokat megbeszéltük, mint hogy például együtt vállalunk majd gyereket (mármint egyszerre). Szerencsére úgy tűnt, ezen a megpróbáltatáson is csont nélkül túljut a kapcsolatunk, legalábbis nem vettem észre, hogy Isolde azon kezdene vívódni, hogy érdemes-e nekünk közös terveket szőni, szóval szerencsére az élet nem követi a filmeket (bár a lelkem mélyén egy cseppet tartok attól, hogy esetleg küld egyszer egy sms-t, hogy megfontolta, és ez neki így túl sok, csak a kávé beszélt belőle, de azért reménykedjünk).

4. Megvívtam magával a sorssal is, ami nem akarta, hogy én lássam a Vaskabátok c. filmet mr. a-val. Akkor még nem is gyanakodtam, amikor három alkalommal is váratlanul más programot csinált nekem az élet, akkor sem, amikor hirtelen az összes vetítést vagy a munkaidőmre rakták, vagy este kilencre, de amikor végre az utolsó napon nekiindultunk, és egyszer csak egy csomó szirénázó autó, illetve rohanó, kapucnis ember jött velünk szemben, egy kicsit elkezdtem kételkedni a véletlen egybeesések valószínűségében. A Károly körúton felhívtam a fiút, hogy mi van már, ő pedig tájékoztatott, hogy a Deákon, amin át kellett kelnünk a mozihoz, könnygázaznak, de én tényleg kíváncsi voltam a filmre, úgyhogy végül hősiesen belevágtunk, sajnos senki nem akart bántalmazni minket, pedig addigra végiggondoltam, mi mindenre lennék képes az esernyőmmel. A film baromi jó volt, mellesleg.

5. Több ízben rádöbbentem, hogy csúnya vagyok, buta, és még írni sem tudok. Az utolsó reményem az maradt, hogy ezt mások nem veszik észre (mondjuk megjátszom, hogy szép vagyok, vagy valami ilyesmi).

Hát, az van, hogy válságban vagyok magánéletileg, amiről részleteket nem fogok írni, egyrészt mert nem csak az én magánéletem, másrészt mert nem szeretném az önsajnálat nirvánáját azzal megszentségteleníteni, hogy a nyilvánosság elé tárom, de szeretném, ha senkinek nem maradna kétsége afelől, hogy Szenvedek. Magányosan sörözök a bejárati ajtó előtt. A külső oldalán. Közben sírásra görbül az a szép kis szám.

A dolog pozítív oldala, hogy időközben lefogytam 45-46 kilóra, úgyhogy már nem hányok, ha magamra nézek (minden egyéb dologtól hányok, idegi alapon, innen a fogyás, itt viszont bezárul a kör).

A munkámban keresek vigasztalást, például iszonyú hisztit csaptam a titkárnő végett a dolgozóban, de erről majd lesz egy külön bejegyzés, mert megérdemli. Ami a másik munkámat illeti, a könyvfordítást, tegnap sikeresen leadtam az elsőt, válaszul kaptam egy levelet, hogy ugyan nem az én dolgom lenne, de ha van ötletem könyvcímre, írjam már meg, úgyhogy kreatívkodtam egyet. Amúgy ehhez a fordításhoz kapcsolódik életem egyik leghosszabb lépcsőház-effektusa, ugyanis amikor 12 évvel ezelőtt odaát cserediákoskodtam az óceán túlpartján, az amerikai ismerőseim minden szerintük vitássá válható információt azzal vezettek fel kelet-európai nekem, hogy [lassan, hangosan, túlartikulálva] "in our culture...", és akkor jött, hogy kocsival menjek a boltba, ne gyalog, meg ilyesmi. Na, most baromira felgyűlt bennem a késztetés, hogy intonálva, megértően bár, de némileg leereszkedően közöljem az egész USÁ-val, hogy "in our culture, we don't use the same word twice in subsequent sentences". Ezt az indulatot igazából a párbeszédek váltották ki belőlem, he said, she said, he said, she said, tíz oldalban legfeljebb ha egyszer van egy mumbled, én meg találjam ki, hogy most sóhajtotta, kijelentette, közölte vagy leszögezte-e. Amikor ezt elpanaszoltam a fiúmnak, akkor rögtön konstruktívan állt a dologhoz, és azt mondta, nagy jövője lehetne egy olyan, fordítókra specializált vírusnak, ami a word dokumentumokba kicseréli az összes kérdeztét, állítottát, biztattát, suttogtát, stb., arra, hogy mondta. Ennek a vírusnak a wireless változatát már ki is fejlesztette, minden hozzám intézett mondata után hozzáteszi ugyanis, hogy mondta (és akkor még csodálkozik mindenki, hogy egész nap bőgök).

[Időközben felhívott az L., hogy lemondja a mai talinkat, és amikor mondtam neki, hogy blogot írok, felszólított azt mondta, ragaszkodik hozzá, hogy szóljak arról a bejegyzésben, milyen ügyesen ápolja a lelkemet, és felhív ööö havonta egyszer, mondta.]

A második kiborító része a fordításnak a vége felé keződött, amikor szerintem az iró rádöbbent, hogy még messze nincs meg a harmincezer szó, és az általam addig kedvelt szereplő hirtelen hosszú, nyűglődős eszmefuttatásokba kezdett arról a témáról, hogy akkor most ő-e vajon az a másik sorozatgyilkos is, vagy nem, vagy mégis, de az nem lehet, viszont minden más lehetőség kizárva, és így tovább. A harmadik ilyen rohamával annyira felbaszta az agyam, hogy lecsaptam a gépet, döntsd már el, te köcsög, morogtam mondtam, pedig alapvetően azért kedvelem az illetőt, és kirohantam egy cigire.

Szóval nem könnyű az élet, de hát ez van.

Az egyik legmeredekebb, ugyanakkor a dolgok kimenetele szempontjából teljesen irreleváns rész az volt, amikor rádöbbentem, hogy valami, amiért eddig felnéztem (hülye szó) a fiúmra, benne igazából nincs meg, bennem meg megvan. Olyan, mintha hirtelen kiderült volna, hogy kettőnk közül én tudok biciklizni. És ettől nem lett kevésbé szimpibb, elvégre hegyet mászni meg barlangászni még mindig ő tud jobban (allegórikusan, persze igazából is, de itt most allegórikusan értem), mitöbb, furcsa módon szeretnivalóbb így, hogy tudom, ő is emberből van mégis (mielőtt nagyon elmennék nyál irányába, a kiegyensúlyozottság végett szeretném szóba hozni azt a momentumot is, amikor arra döbbentem rá, hogy abban a pillanatban legszívesebben addig csapkodnám egy baseball-ütővel, amíg valamelyikük el nem törik),  ezzel együtt durva reveláció volt.

És most megyek és pisilek, nem bírom már ezt a feszültséget.

Hát most az van, hogy az elmúlt másfél évben (napra pontosan, 2005. november 6. - 2007 május 6.) alapvetően istentelenül, túlzásba menően boldog voltam, olyan volt, mintha vattacukrot ehettem volna egész nap. Ugyanakkor olyan is volt, mintha vattacukrot kellett volna ennem egész nap, mondtam is az L.-nek tavasszal valamikor a lét elviselhetetlen könnyűségét. Most megint itt vagyok az életben, ahol van súlya a dolgoknak, meg kiterjedése, és szerintem jó ez így. Itt van például a fiúm is, akiről Kiderültek Dolgok (nem, nem becsajozásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ha csak annyi lenne), és most majd elválik, hogy itt is kedvelhető-e számomra. Amíg biztosra ki nem derül, hogy igen-e, addig mindenesetre inkább kedvelem, kevesebb energia. És beköltöztem most ide élni is, ahol eddig csak laktam (az időzítés nagymestere vagyok), ez jó, és itt vagyok én is, olyannak, amilyennek szeretem magam, és nem olyannak, amilyennek mások (vö. blogolvasók & egyéb külsősök) látni szeretnek. És terem is van most hirtelen, csinálni dolgokat (nem, nem bepasizásról van szó, bár a seggemet verném a földhöz örömömben, ja nem, ez nem az a kontextus), hanem például kávézom (nem, nem akarok beszélni róla). Kidobáltam az összes szemetet is, a hajam végétől kezdve a már soha meg nem eszem édességeken át egészen a szép emlékekig, ezekre most nincs szükségem, itt arccal előre.

Ja, meg az is kiderült szép lassan, hogy most, ebben a pillanatban van igazi barátom, az L. személyében. Ez mondjuk élethelyzettől független, neki van átjárása a világokba (merkúri lelkialkat), de ez is jó. Hálám jeléül az egészségesen túlmenő sűrűséggel zaklatom a lelki válságaimmal, szerencsére egyelőre nem panaszkodik, csak néha szól, hogy enni szeretne közben. Amúgy amikor most először találkoztunk tavasszal, búcsúzáskor a lépcsőn megkérdeztem, hogy szóbaáll-e még velem vajon ezek után, és akkor azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, és bármikor szükségem lenne valakire, aki meghallgat, hívjam nyugodtan, úgyhogy magára vessen (noha akkor ennek az ajánlatnak még nem volt tétje). És ez furcsa, sose szoktam a problémáimat komolyabb mélységekbe menően megtárgyalni olyanokkal, akikkel éppen nem járok, de most teljes természetességgel jön, pedig nem járunk, és tervben sincsen.

Hát, nagyjából ennyi.