Az utazásos fotósorozatom, melynek első két darabja a körömcipőben az Atlasz-hegységben és a ridiküllel a Himalájában (igaz történetek alapján, majd megkeresem őket), immáron egy harmadik darabbal bővült, amelynek a gránátalmás labello szájfénnyel a Varázshegyen címet adtam. Amennyiben megszorulok, megírom őket női regényben is (melynek főhősnője nem tudja eldönteni, hogy a jóképű és gazdag festőművészt, vagy a jóképű és gazdag üzletembert válassza, és az emiatt átélt krízis majdnem öngyilkosságba kergeti, de aztán remélhetőleg mégsem) pár product placementtel.

A lány, aki macskákban számolta az időt, délelőtt megpróbálkozott ezzel a síelés dologgal, ami mainstream tevékenység volt arrafelé, ahol éppen lakott. Az első pálya közepén bekövetkezett, amitől félt, a szívébe térdébe hasított a fájdalom, innentől kezdve egy frissen szült, szögbe lépett hegyi kecske minden kecsességével, de töretlenül folytatta az útját lefelé nagyrészt fél lábon. Álló helyzetben profi sízőnek tűnt.

Később, már hátráltató sporteszközök nélkül felmászott gyalog a magasba, és magas helyen lévő köveket fényképezett. Utána evett, majd szép lassan hazasétált. Egy folyosón lakott a yetivel.

Beutaltam magam a Varázshegyre, szerencsére most már adnak a portán jelszót a wifihez.

Az elmúlt héten megjártam Moszkvát, ahol másfél nap munkával telt, a többi időben nagyjából folyamatosan etettek és itattak (önvédelemből megtanultam fél órán keresztül rágódni egy szál savanyúuborkán, és elegánsan vizet inni vodkáspohárból), továbbá a város lakosainak saccperkábé a felének bemutattak. Megjegyezném, amíg kint voltam, egy deka havat nem láttam (és ezt így hogy, de most komolyan?), csak amikor hazajöttem, bár ma már állítólag ott is van.

Ami a lényeg és közérdekű lehet, egy állítólagos boszorkánnyal is találkoztam, aki azt mondta, ne csodálkozzak semmin, ez az Akasztott Ember éve volt, vagyis nem véletlenül sült el rosszul minden, ami rosszul elsülhet, és állt a feje tetejére a világ. Üröm az ürömben, hogy jövőre a Halál éve következik, és ez az a szimbólum, aminek a leírása mindenhol nagyjából úgy kezdődik, hogy "nem olyan rossz, mint gondoljuk", ami persze azt jelenti, hogy dehogynem olyan rossz, sőt. Mivel én a dolgok lezárását és újrakezdését éppen eleget gyakoroltam az utóbbi pár évben, úgy döntöttem, ebből felmentést kapok, ezt mondtam is a boszorkánynak, aki szerint viszont nem érdemes küzdeni a tarot ellen, amire azt válaszoltam, hogy csak akkor hiszek a tarotban, ha nekem dolgozik, és amikor ezt követően kétszer egymás után kihúztam a Csillagot, majd nem voltam hajlandó többet húzni (nyerésben kell abbahagyni), azt mondta, nu ládnyinka (nagyjából "hát jó, legyen").

Érdekes trivia továbbá,hogy nagyjából este nyolc felé érem el azt a fáradtsági szintet, amikor már külön odafigyelés nélkül fogalmam sincs, hogy éppen oroszul, angolul vagy magyarul beszélek (hálistennek ebből kettőt majdnem mindenki értett), illetve ismét bebizonyosodott, hogy a dohányzás nálam pusztán lélektani függőség, mert egyszer sem gyújtottam rá (és ezt szintén nem vettem észre).

Na szóval úgy volt ez a birkás ügy, hogy a fiúmék hosszú évek óta minden Pünkösdkor mennek Padisra barlangászni, és amióta tud a létezésemről, engem is visz. A hely és a társaság kellemességeiről sokat elárul, hogy bár eddig minden évben volt valami különösen súlyosbító tényező, azért minden évben tökre várom.

2006-ban például kétoldali tüdőgyulladásom volt, de már egy hónapja, esténként olyan 38-39-ig felment a lázam, és szinte egész idő alatt esett olyan 10°C körüli időben.

2007-ben erősen szakítófélben voltunk, amiről akkor a fiúm állítólag még nem tudott, pedig én már hónapok óta, mindenesetre beszélni nem nagyon beszélt hozzám, szóval lélektanilag egyedül voltam egész idő alatt. Esett az eső, és olyan 10°C körül volt.

Azután mégsem szakítottunk, hanem inkább csináltunk egy gyereket, aminek azóta is nagyon örülünk, mindenesetre 2008-ban az említett gyerek több ízben megpróbálta kicsire rugdalni a tüdőmet túra közben, és bár hormonálisan mindeközben nagyon boldog voltam, és a fiúm is folyamatosan ölelgetett, de a hasam nem kicsit fájt. Pár héttel később a gyerek le is rúgta a méhlepénye felét, majd kiesett belőlem, de ez egy másik történet. Természetesen sokat esett, és tekintettel az extra korai pünkösdre, olyan 0°C körül volt a hőmérséklet (éjjelente -10°C).

Idén a gyerek lett volna a nehezítő tényező, a maga valójában, de végül nem volt az, viszont én olyan 15°C fokos napközbeni hőmérsékletre készültem, amihez képest nagyon örültünk, amikor egyszer kivételesen felment 7°C-ra. Ha már szóba hoztam a készülődéseket, eddig olyan másfél óra alatt pakoltam össze az útra, most két teljes nap kellett hozzá, mert a gyerek eze-aza (még az orvosomat, gyógyszerészemet is végigkérdeztem, milyen úti patikát vigyek neki, meg ilyenek), meg az én kényelmi izéim (gondosan megválasztott három darab könyv mindenfajta hangulati állapotra, gyerek széke, melegítős kaja, hideg kaja, zöldség, szendvics, gyerek polifoamja, hány nadrágot vigyek, ilyen cumi, olyan cumi, ilyenek), sütit is sütöttem, meg minden, amihez képest a fiúm az utazás reggelén olyan tizenhárom percet töltött azzal, hogy bedobált pár barlangászcuccot és alsónadrágot egy zsákba, illetve elrakta a főzőjét. A vízmelegítő edényt otthon hagyta, pedig én tea nélkül nagyon udvariatlan szoktam lenni reggel, de megoldottuk, viszont ő szólt a gumicsizmám végett, illetve a székemet is hozta.

Az előregondolkodásunk következtében idén még napsütésben felértünk  (ami eleve megdöbbentő, hogy olyan korán, illetve az is, hogy sütött a nap), és hát sokkal kellemesebb napsütéses három fokban délután sátrat verni, mint a hajnali két órás három fokban sötétben. Mármint én most nem vertem, hanem elrohantam birkát fotózni, mert erdélyibirka-fétisem van (biztos erre is van valami support group), talán azért, mert arrafelé ez az egyetlen állat, amiről el tudom képzelni, hogy esetleg nem képes engem megenni. A pálmát az emberevő disznók viszik, amiket tavalyelőtt, autós eltévedés közben találtunk (mármint a fiúm szerint ő nem tévedt el, csak nem tudta, pontosan hol vagyunk), hogy egyszer csak a bukkanó mögöttott áll három akkora disznó, mint egy tehén (folyamodott a költői túlzás eszközéhez lucia, de tényleg rohadt nagyok voltak), és agresszíven néznek.

Mindenesetre a birka kedves tekintetű, békés állat, és nagy tömegben igen dekoratív (bár nagy tömegben mi nem):



Amikor éppen nem birkát fotóztam, akkorúgy viselkedtem, mint a barlangászok szoktak idejük 90%-ában, vagyis ettem, aludtam, illetve néztem magam elé csak úgy. Ja, olvastam némi könyvet is, a Czeizel-féle Tudósok, gének, szégyenekből a Neumann Jánosos fejezetet, ami tök jó volt ilyen helyre, mert ugye a részletes családfákkal kezdődik minden rész, amihez otthon nincs türelmem, viszont ott nyugiban teljesen bele tudtam merülni, hogy akkor most N. J. üknagynénjének unokáival mi lett (voltak egyébként tök horror sztorik is benne, az egyik női szereplő például túlélte a holokausztot, bár a férje odaveszett, utána Svédországba költözött a gyerekével, akit addig jólelkű szomszédok bújtattak, viszont a fia felnőve megölte őt a fürdőkádban, skizofréniából kifolyólag, meg ilyenek). Mindenesetre én nagyon szeretem Czeizel stílusát, egyrészt ő is habozás nélkül képes kijelenteni abszolút nem PC módon, hogy a nők gyengébbek a felső matematikában, ez van, másrészt meg olyan kis nüanszok vannak a jellemzéseiben, hogy (nincs kedvem lemenni a könyvért, fejből idézek) XY soha nem vetkőzte le teljesen arisztokratikus beidegződéseit, például nagyon türelmetlen volt a nálánál gyengébb értelmi képességűekkel, és szeretőt tartott. Itt elmerengtem, hogy esetleg rábeszélhetném a fiúmat, hadd tartsak szeretőt csak az arisztokratikus látszat kedvéért, mert türelmetlen már vagyok.

Na de vissza Padisra, azért kirándulások is voltak két eső között-közben, továbbá minden egyes napfényes pillanatot lefotóztam szerintem:





Felül balról jobbra a Szamos-bazár környéke (a Szamos forrásvidéke), a Glavoj-rét (ahol táboroztunk), illetve a Ponor-rét látható, ami időnként nem patakos, hanem tavas, de most száraz volt az idő (akár több órára elállt az eső). Alul a valamelyik Szamos, amint belefolyik a barlangba, továbbá egy gőte, és még több Szamos bazár (vacak fotó, rosszak voltak a fényviszonyok meg amúgy sem vagyok a kamera ördöge, de legalább látszanak rajta a nagyon magas fák a nagyon mély patak felett). A tájon kívül különös örömmel töltött el, hogy a hidegre és a sportos életmódra való tekintettel tökre nem figyeltem oda arra, hogy mit eszem, és este nyolc után minden lelkifurdalás nélkül zabáltam sült szalonnát zsíros kenyérrel. Sajnos nagyon hamar hazajöttünk, pedig még egy csomó könyvem maradt, meg egy csomó kaja (olyan 50 liter, amire a fiúm azért megjegyezte, hogy úristen, majdnem éhen haltunk, de ő ettől fél irracionálisan, mint én a tehéntől). Hát ez volt Pünkösdkor.

Na szóval akkor a Pilis.

El kellett vinnem az autómat szervizbe némi kozmetikázásra, és a casco biztosító ragaszkodott hozzá, hogy Pilisvörösvárra vigyem, ami messze van, drága, lassan dolgoznak, de legalább nem nekem kell fizetni. Igazából semmi kedvem nem volt az egészhez, úgy volt, hogy múlt hétfő reggel indulunk, de a fiúm nem keltett fel, mert, idézem az indoklását, olyankor csúnyán nézel, és én nem szeretem, ha csúnyán nézel. Mondjuk az tény, hogy én reggel 10 előtt csúnyán nézek, és depressziós tüneteket produkálok, a munkahelyemen valahogy nem is ragaszkodtak hozzá, hogy tíz előtt megjelenjek, cserébe tíz után viszont rendkívül joviálisan, előzékenyen és jólnevelten viselkedem, szóval ez tény, de nem ok. Mindenesetre a túra átkerült délutánra. És akkor aznap ráadásul az időjárás is úgy viselkedett, hogy azt tanítani lehetne magyarórán, hogy tükrözik a külső körülmények a főhős hangulatát, kettőkor például megindult a havazás.

Azt hiszem, említettem már, hogy a fiúmnak van ez a tulajdonsága, hogy szerinte mindjárt ottvagyunk, kisebb távolságnál kettővel kell szorozni az általa megadott idő- és metrikus intervallumokat, nagyobb távolságnál inkább hárommal, esetleg többel. Szóval ő kijelentette, hogy a János kórháztól tíz percre van kocsival Pilisvörösvár, úgyhogy induljunk f4-kor onnan. Nekem nem volt erőm ellenkezni, pedig tudtam, hogy 4-ig van bent a szervizben az emberem,és úgy tudtam, f5-ig van nyitva az objektum, de tisztára elegem volt az egészből, úgyhogy úgy döntöttem,megelőzendő a hisztériába fokozódó izgalmakat, hogy úgysem fogunk odaérni, tökmindegy, lerakjuk ott a kocsimat, és másnap valaki odaviszi a kulcsot.

Ez nagyon bölcs döntés volt részemről, mert a János elől tizenöt percet késtem, miután az utolsó 300 métert húsz perc alatt tettem meg, és a fiúm még nem volt ott. Ez csak azért volt kínos, mert én tökre nem tudtam az utat, sebaj, mondta, elnavigál egyedül. Eközben a telefonomból is eltűnt valahogy a térkép, mindegy, kábé egyenesen kell menni végig, aztán Solymáron jobbra fordulni. Na a következő egyenes szakasz olyan egy órába telt, rémálom volt, hóvihar, szürkület, rajtam nyárigumi, amivel olyan negyvennel még tudtam volna menni csúszkálás nélkül, de minden kalapos vezető is kimerészkedett az útra, amin azután csak hússzal mert közlekedni, de a félénksége abban viszont nem akadályozta meg, hogy indexelés nélkül, féktávon belül elémvágjon (majd hússzal folytassa útját). Solymárom természetesen nem kanyarodtam jobbra, mert az volt odaírva, hogy Budapest felé, így meglátogattam Pilisszentivánt (arra navigált a fiúm, mert a vörösvár valahogy szentivánná változott a fejében, amiért nem is hibáztatom, nagyon nem egzaktak ezek a Pilisizék), meg Piliscsabát, ekkorra háromnegyed öt lett, és sötét, továbbá kiderült, hogy a másik irányba kell menni Vörösvárra. De szerencsére rosszul emlékeztem, és hatig volt nyitva a szerviz, másik nagy szerencse, hogy a gyerek végigaludta az egészet, csak hazafelé nyekergett, amikor meg kellett állni a lámpánál (Sumáker Malac nem bírja a tötymörgést). Aztán hazafelé szóbahoztam még, hogy menjünk el Norvégiába, ahol igazi tél van, de a fiúm letorkolt, hogy most voltunk a Pilisben, arra a napra legyen ez elég nekem.

Mondjuk az jellemző, hogy lementünk vidékre, a hegyek-völgyek közé, és mégis a saját száz méteren belüli, budapesti környékünkön okozott csak gondot a közlekedés. Itt van például egy olyan útszakasz, amit kicsit havasabb időben tavaly a Corollával csak szánkázó stílusban bírtam megtenni, ráadásul kerítésben végződik, légyszi soha ne jöjjön ott velem szembe senki.

Aztán itt már biztos lesz, hogy az időjárás a novella további részében is konzekvensen összecseng a történésekkel, mert amikor viszont értementem a kocsinak (egy hetes szenvedés után, itt a környéken semmit nem lehet elérni autó nélkül), akkor két borús reggel közé beékelődve hétágra sütött a nap, ráadásul a szervizben lefújták azt a másik csücsköt is, ahol a szomszéd húzta meg az autót (igaz, becsöngetett utána, és felajánlotta, hogy állja a költségeket, de igazából én álltam rosszul belátható helyre, úgyhogy nem szívesen fogtam volna a szaván. Érdekes mellékszál még, hogy azért álltam a rosszul belátható helyre, hogy a másik szomszéd össze tudja gereblyézni előttünk a száraz leveleket, majd ráadásul a kocsifeljárónkat is megcsinálta, a harmadik szomszéd meg, aki a főbérlőnk egyben, eész nyáron hozta a gyümölcsöt-zöldséget a tejem végett, tisztára bunkónak érzem magam ilyen emberek között), meg kiütötték valahogy a rendszerből a check engine hibajelzést, szóval nem kell emiatt elvinni a kocsit a másik, garanciális helyre.

Azután be tudtam vásárolni a gyermekkel nyaf nélkül az Isoldéék-féle Intersparban (most már minden megvan karácsonyra, az ajándékoktól kezdve a karácsonyi macis terítőhöz passzoló karácsonyi macis szalvétán át egészen a háromféle, színben passzoló és ízben is minden igény kielégítő szaloncukorig. Általában nem vagyok ilyen kényszeres, tavaly például konkrétan semmit nem dekoráltam, nem vettem, és huszonnegyedikén a harmadik Dextert fordítottam orrvérzésig, de most a gyerek(ek)nek parádézni akarok), meg végre elmentem a Sugarshopba, ami tényleg olyan, hangulatában és kínálatában is, mint a honlapja, egészen elvarázsolt hely (ld. még az ajándéktárgyak aloldalát), és itt lehet egyelőre egész Budapesten normális áron Jelly beant kapni.

Tök jó dolog egyébként ám az autó, az ember egészen Újpestig eljut vele, kinyílik a világ meg minden. Meg is fogadtam, hogy ezentúl értékelem, és még fővárosunk útjain sem fogok idegeskedni, ha bénázás van, de azt azért konstatáltam, hogy hö, tök lassan megy mindenki, biztos beijedtek a múlt heti hótól, és azt már végképp nem értettem, hogy a németvölgyin, ahol 60-70-nel szoktak menni, most miért kényelmeskedik mindenki 40-nel (a Priusban amúgy sem érződik a sebesség, és Sumáker Lucia sem szeret lassúzni). Tegnap aztán szörnyű gyanú ébredt bennem, megnéztem, és tényleg, visszaállt az autó mérföld per órára, szóval ha szoktam volna villogva más seggében menni, akkor most nagyon hülyén érezném magam.

Aztán estére a fiúm hozott még csokikat, ami tökéletes befejezés volt (ld. katarzis, meg minden), szóval a december kettő asszem szerencsenap nekem (tavaly aznap fogant a malac is).

A mostani hosszú hétvégén meg a szokásos pünkösdi barlangásztúrára mentünk a medvék és a vámpírok hazájába (sajnos egyet sem találtunk, bár reménykedtem benne, hogy legalább egy egy egészen picike vámpírt sikerült majd begyűjtenem és lepréselnem). Még elutazás előtt osztottam meg az úttal kapcsolatos félelmeimet az L.-lel, akiről feltételeztem, hogy lelki társam, és mint olyan, együttérez majd velem, aztán kiderült, hogy ő inkább úgy lelki társam, hogy azt mondja, nem félt túlságosan, mert szerinte én is olyan vagyok, mint Granny Weatherwax* (nagyon jólesik legalább a blogomban meghagyni az eredeti neveket).

Aztán kiderült, hogy noha valóban nulla fok alatt aludtunk sátorban, illetve szokás szerint olyan rész is volt, ahol térdig érő hóban gyalogoltunk felfelé a hegyoldalban egy olyan részhez, ahol majd hűségesen várhatom a fiúmat, ezek engem nem viselnek meg túlságosan, a többi necces körülményt pedig sikeresen kiiktatta az új autó (és most jön az életminőségi változásokra apelláló reklám, ilyen előtte/utána képekkel). Szóval határozottan emlékszem, hogy tavaly konkrétan jobb kezemmel tartottam a plafont a kocsiban, hogy ne verjem be a fejem felfele menet a sátrazós helyre, és közben nagyon koncentráltam, hogy el ne harapjam a nyelvem, idén pedig még a cédé sem ugrott (mondjuk azóta az utat is legereblyézték kicsit), továbbá az Autó egy nagy elemként működött a maga hibrid rendszerével, úgyhogy az esősebb részek alatt lefordítottam benne két újabb fejezetet az aktuális könyvből, meg mindig bele tudtam ülni átmelegedni. A tizenegyéves, aki velünk utazott sem panaszkodott egyáltalán, csak rendszeres, igen sűrű időközönként érdeklődött tőlem a következő programpontról (engem már kapcsolatunk kezdetén becímkézett, mint - apjához képest - könnyen utolérhető, lomha mozgású személyt, és általában, ha a társaságunkban van, nem hajlandó a fél méteres környezetemből elmozdulni, simán lehetne velünk ábrázolni a kovalens kötést). A program az volt, hogy vagy gyalogolunk felfelé hóban (a fiúmos túrák kivétel nélkül mind az Escher-szabály szerint működnek: mindig felfelé kell menni, akkor is, ha kört teszünk meg), vagy ülünk, és nézünk magunk elé hülyén, az érdemesebbek meg lemehetnek a barlangokba is, a combig érő jeges vizekbe. Mindezt festői környezetben, a mellékhelyiségként használt erdőrészletben például - mint megtudtam - krókuszok nyíltak (ez az a fajta virág, amit, ha nem élne, nagyon giccsesnek találnék, még szívecske is van rajta, meg minden).

Fényképek majd a következőben.


* Vonatkozó idézet, úgy körülbelül:

- És Granny hová ment?
- Fel a hegyekbe.
- Az az öregasszony, egyedül a sűrű, sötét erdőbe? Ahol a medvék és a farkasok élnek?
- Én azért a helyedben nem aggódnék annyira. A medvék és a farkasok errefelé már megtanultak magukra vigyázni.

Az elmúlt időszak a sátorozás jegyében telt, két hete például Horvátországban alapoztunk, ahova sziklát mászni kísértem a fiúmat és pajtásait. Az akciós rész a Paklenica Nemzeti Parkban ment véghez, amitől az embernek a szurdokvölgy kifejezés türemkedik fel első látásra a kollektív tudattalanjából, mert olyan. Másfél napot én is ott töltöttem, elméleti extrémsportoló kategóriában. Először kiolvastam a fal tövében a Ha a szent kocsma is bezár c. krimit, közben ügyeltem, hogy ne essen rám senki (hiába, mindig is hajhásztam az adrenalint), aztán hanyattfeküdtem a köveken, és figyeltem, hogy vándorol a Zoárd nevű púp a hasamon jobbról-balra, és viszont, idővel sajnos mások is ezt kezdték figyelni, és az már egy kicsit creepy volt, de szerencsére pont indult a fiúm lefelé, úgyhogy exkuzáltam magunkat. Időközben valamikor lefotóztam az összes vadon nyíló cikláment a környéken, illetve többször elindultam sörért a boltba, aztán szerencsére mindig eszembe jutott áldott állapotom.

A szabadnapomon megnéztem Paklenica-óváros összes nevezetességeit (a pékséget és a habarcs nélküli kőfalakat), lefotóztam minden virágot változatos hátterekkel, végigsétáltam a tengerparton, és kiolvastam a The Code Bookot (mindek kapcsán újfent megdöbbentem azon, hogy Turing homokos volt, bár akkoriban a viktoriánus Anglia támasztotta követelményeknek megfelelően mindenki, illetve találtam benne egy nagyon szimpatikus anekdotát Charles "Geek of the Month" Babbage-ről, aki Tennyson egyik versének "Ev'ry moment a man dies/Ev'ry moment one is born" során megütközve megírta neki levélben, hogy a Föld szaporodó népességére való tekintettel legközelebb legyen szíves úgy fogalmazni, hogy "Every moment dies a man/Every moment 1 1/16 is born", ami ugyan még mindig nem az egzakt érték, de az túl hosszú lenne, és egy irodalmi költemény kontextusában ez is megfelelő közelítés).

Aztán volt még helyi vendéglátó egység is, ahol két romantikus vacsora keretében megettünk egy fél tehenet, és annak ellenére, hogy nem volt közös nyelv a személyzettel, igen jól megértettük egymást (például kérdés nélkül véresre csinálták, ahogy szeretjük).

És akkor a képek:

Értesüléseim szerit tegnap megjelet a Pratchett, amit én fordítottam, Hölgyek és urak címmel. Ezzel kettőre emelkedett azon komolyabb, bolti forgalomban kapható könyvek száma, amiben benne van a nevem, szóval a dolog kezdi a személyi kultusz határait súrolni, szerencsére van napszemüvegem. A könyvet egyébként érdemes elolvasni, nekem azelőtt is az egyik kedvencem volt, hogy szóbajött volna a fordítása, és egyébként is négyszázvalahány oldal alig kétezer forintért, Alexandra holapról rendelve valszeg még olcsóbb, úgyhogy a gyújtós kategóriában is teljesen jó ár/érték arányt képvisel azok számára, akik igényesek az életük minden területén (de meg ne tudjam).

Amúgy nem igazán történik semmi, a mukahelyemen bonbont számolok reprezentációsan, otthon könyveket fordítok, ahogy a csillag megy az égen, ebből csak a Svájc lendített ki, meg időnként elrángat valahova az L. is fortélyosan. Svájcba ugye jött a fiú is, ami előrevetítette annak lehetőségét, hogy a kedélyes kiruccanás túlélőtáborba fog torkollni, mint minden, amiben ő is részt vesz (amikor például javaslatomra elvitt engem s gyermekét a kisállatkiállításra, konkrétan hóviharban kellett elverekednünk magunkat a kocsitól a PeCsáig, van tehetsége az ilyesmihez). Mivel türelmesen kibekkelte az összes alkalmat, amikor a rendszergazdával hossza fényképeztünk romantikus beállítottságú fatönköket, illetve hegyvonulatokat, botor módon felajánlottam, hogy szívesen elmegyek vele kirándulni valahova a helyszínen, minek következtében órákig caplattunk zuhogó esőben a kihalt gesztenyeerdőben a legközelebbi hegyen. Útközben viszont megtudtam a felrobbantott tehenekről (a természetes okok miatt elpusztult szarvasmarhákat ugye nehéz eltávolítani a magasan fekvő rétekről) mindent, amire kíváncsi voltam, de soha nem mertem megkérdezni, meg láttam szalamandrát is. A szalamandra egy kognitívan disszonanciás állat, egyrészt olyan színe és feje van, mint egy kígyónak, másrészt olyan alakja, mint egy gyíknak, úgyhogy a bennem feltoluló ellentétes érzelmeket heveny rángatózással és mutogatással próbáltam kifejezni, amikor megláttam, miközben szavakba is öntöttem, ügyelve a koherencia teljes hiányára. A fiú utólag azt mondta, hogy miközben megpróbálta megfejteni a viselkedésemet (ő nem vette rögtön észre az állatot), elhatalmasodott rajta a meggyőződés, hogy egy láthatatlan kutya kapott el engem, aki megpróbál a szakadék felé cibálni (esett az eső, és ilyenkor ő mindig delirál, nem bírja a vizet). Aztán, amikor tisztáztuk a helyzetet, elmesélte, hogy a magyar túrázók szerint ha valaki három szalamandrát lát életében, az meglehetősen jó arány, úgyhogy a biztonság kedvéért később találtam még kettőt, hogy erre se legyen gondom később. A második konkrétan meg akart támadni, legalábbis felém száguldott, szerencsére másfél méterről indult, úgyhogy volt időm elővenni a fényképezőgépet, egy sorozatot készíteni róla, kifújni az orrom, és eltenni a gépet, mielőtt odaért volna (hidegben igen megfontolt sebességgel támad a fajtája).

Szóval ez volt Svájc, meg az olcsó Lindt csoki.

Itt ülünk egy faházban a Svájcban, a fiú éppen zuhanyozik (odaadtam neki a szőlő + kivi illatú tudfürdőmet, csak egy kicsit húzta a száját), a rendszergazda a konyhában zokog, mert állítólag mindig igaztalanul vádaskodom, pedig tényleg ő nem figyelt oda, amikor reggel tájékoztattam a sóhelyzetről, szerintem meg szabadalmaztatni kéne a sülő hagymás szalonna illatú légfrissítőt.

És Svájcban tapasztalataim szerint mindig esik az eső.

Utazom svájcba, és elfelejtettem fésűt hozni magammal. most mi lesz, most mi lesz.

Különösebb csicsa nélkül, csak a képek: Auschwitz, Birkenau.

És most írhatnék arról egy megható bejegyzést, hogy Auschwitz, az utazásunk tényleges célja mennyire megrázó volt, de a magam részéről meglehetősen visszásnak találnám a nagyszabású nyilvános megrendülést, különös tekintettel arra, hogy - csakúgy, mint embertársaim legnagyobb része - a munkábajárós útvonalamon strichelő, prostitúcióra kényszerített lányokon se szoktam agonizálni, pedig az most van és itt, illetve valószínűleg én sem venném észre, ha a szomszéd halálra éheztetné a gyerekeit valami vallási vagy egyéb őrületből kifolyólag. Persze látványosabb, és befektetett energia és önvizsgálat tekintetében sokkal olcsóbb és kényelmesebb a holokauszton sírni, csak nem feltétlenül hiteles (személyes érintettség híján).

Én nem hiszek abban, hogy az emberiség ne érdemelne meg bármit, amit önmagával tesz, és abban sem, hogy kevés kivételtől eltekintve az, hogy valaki egy szélsőséges politikai helyzetben a "jó" vagy a "rossz" oldalon találja magát, az feltétlenül az illetőn múlna. Persze mindenkinek megvannak a saját képzelt avagy valós határai azt illetően, hogy meddig menne el embertársaival, ha megtehetné - én például akkor se vagyok bunkó a pincérekkel vagy az agresszív autóvezetőkkel sem, ha ők bunkók velem, nem mert különösebben "jó" lennék, hanem ugyanabból a megfontolásból, amiért nem szemetelem tele más utcáját, akkor sem, ha ő összeszemeteli az enyémet - egyszerűen nem szeretem a szemetes utcákat, és nem akarom a világban elkövetett összbunkóságok számát sem növelni, frusztrálni pedig idegenek nem különösebben tudnak.

Mindkét táborban, ahol voltunk, elkószáltam egyedül lonelywolf módban. Birkenauból a legélesebb élményem az (sajnálom, de tényleg ez az), hogy miután végignéztem mindent, az egyik lerombolt krematórium melletti kis tó partján ültem, szamócát szedegettem, és a békákat fotóztam (az egyik exhibicionista példány esküszöm, modellt állt nekem, ide fordult, oda fordult, közben önelégült arckifejezéssel vartyogott), közben arra gondoltam, hogy azért jól van ez így, hogy én ott ezt csinálhatom.

Auschwitz-I sokkal kevésbé volt szabadtéri, ott a tematikus kiállításokat jártam végig barakkról barakkra, valami hihetetlen mennyiségű archív fotó- és egyéb anyagot néztem végig lelkiismeretesen egytől-egyig a rövidnadrágos turistahordák között cselezgetve. Hiányzott ugyanakkor a másik oldal bemutatása, a németeké (illetve családjaiké), akik csak elmosódott fekete-fehér arcfoltok voltak a képeken, meg némi szigorú kézírás, mert érdekelt volna, hogy hogyan jut el egy egyszerű közember (te vagy te vagy én) odáig, hogy van gyomra megtenni azokat a dolgokat, amiket ott megtettek. Az áldozatok elszemélytelenítése (névtelenítés, kopaszra nyírás, egyenruha) biztos sokat segített, meg a feljebbvalóktól való félelem is, de a tettleges, kezdeményező típusú kegyetlenséghez ennél azért több kéne kelljen. Vagy nem.

Hétvégén az intellektuális típusú ismerőseimmel rajzottunk Krakkóba lengyelországi nevezetességek végett. Pont a múlt héten cseréltem eszmét egyébként a fiúmmal arról, hogy igen, jöhet hozzánk aludni az angliai spanja, mert az ő barátai általában teljesen jó benyomást gyakorolnak rám, úgymond rendes, tisztességesen viselkedő emberek, szemben az én barátaimmal, akik két perc alatt képesek felbaszni bennem az ideget. Most például azzal indult az út, hogy találkozzon a két autó péntek du. kettőkor egy bizonyos benzinkútnál, amit a másik csapat úgy jellemzett, hogy a Bojtár utcában van (mint kiderült, a Bogdáni út helyett mondták ezt), mire mi odagyülekeztünk a Bécsi úti Essóhoz, de aztán megoldódott (nem mintha én nem lennék az a szabad asszociációs típus, de szerencsére az L. a múltkor is simán kilogikázta, hogy ha azt mondom, hogy Erzsébet híd budai hídfő nyolckor, akkor igazából azt szeretném, ha a pesti hídfőhöz jönne értem kilencre). Volt még rengeteg olyan jelenet, hogy két órán keresztül keresünk olyan éttermet, ami mindenkinek megfelel, illetve húsz percet beszélgetünk arról, hogy szétoszlás után mikor és hol fogunk találkozni, kibővítve azzal a motívummal, hogy addig ki ehet és ki nem.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a rendszergazda a komplikáltan egyszerű női ismerősét hozta magával a mi autónkban, akit egyrészt előre figyelmeztetett, hogy én és a negyedik utastársunk kedves mosollyal apró darabokra fogjuk őt cincálni, másrészt engem többször megkért külön, hogy legyek lehetőleg leginkább udvariasan távolságtartó az illetővel, mert abból semmi jó ki nem sül, ha elkezdek vele beszélgetni. Ezt a prejudikációt a korábbi közös élményeink alapozták meg benne, amikor az említett női hölgy még barátkozni próbált velem (hiba, velem nem lehet egyszerre barátkozni, és ugyanakkor olyan szavakat alkalmazni élőbeszédben, mint a "micsodácska"). Emígyen felkészítve a negyedik utassal, alias tarhonyakártevővel rendkívül felhasználóbarát módon viselkedtünk, azonban sajnos ennenmagát nem figyelmeztette a rendszergazda, úgyhogy első reggel arra léptem az ebédlőbe, hogy női partnerével közli, miszerint egy ilyen emberrel ő nem reggelizik egy asztalnál, majd átül egy másikhoz. A hazaútra meg sikerült elérnie valahogy azt az állapotot, hogy ismerőse szinte egyáltalán nem szólt egyikünkhöz sem, hozzá meg hozzám kiemelten nem (vagyis az addigi gyakorlattal ellentétben nem próbált életvezetési tanácsokat osztogatni nekünk, illetve nem fejezte be (hibásan) a mondatainkat a szavunkba vágva. Ja, viccelni se viccelt tovább).

Az út hozadékai közé tartozott viszont, hogy a tarhonyakártevő kolléga, akivel időm java részét töltöttem (jóval kevesebbet pöcsölt, mint a többiek) ilyen triggerelhető tudtaeön forrás volt, felvilágosított például a birkaszaporítás témáján is belül a jelölőkos szerepéről, aki nem lennék szívesen. A jelölőkosnak ugyanis az a dolga, hogy izgalmi állapotba jöjjön, amikor a női birkák ivarzanak, majd hagyja magát elrángatni a csajok közül. Párzani nem pározhat, mert az nem comme il faut a tenyésztésben. Tragikus egy sors ez, ha belegondol az ember, de mi inkább nevettünk.

A medvék közé eljutás végül bonyolultabb volt, mint gondoltam, mert a határról visszafordítottak, hogy mocskos az autó (érzed, nem engedtek be Romániába azért, mert túl piszkosak voltunk), és a legközelebbi kocsimosóhoz húsz kilométert kellett menni. Mondjuk valóban sárgöröngyök takarták a gépjármű nagy részét, és a külső visszapillantó olvashatatlan volt, de hát könyörgöm, hogy nézzen ki egy terepjáró?

Mindegy, aztán pár órával később megérkeztünk a táborozás helyszínére. Én a tavalyi tapasztalatokból kiindulva egy cseppet tartottam ettől a túrától, de bebizonyosodott, hogy nagyot dob a konfortérzetemen, ha nincs tüdőgyulladásom és nem esik folyamatosan az eső. Ráadásul tehenek se voltak (szerintem a cápákat leszámítva nincs félelmetesebb állat a tehénnél), csak lovak meg birkák. A nyájas birkák minden reggel félhét-hét között vonultak végig a helyszínen, az utolsó nap ki is vakartam magam még időben a hálózsákból, hogy megnézzem őket, lásd még csipás amatőr természetbúvárok. Megfigyeléseim alapján a birka egy olyan állat, ami önmaga paródiája (első reggel félálomban meg voltam róla győződve, hogy valami kifürkészhetetlen oknál fogva a fiúm utánozza mellettem a bégetést), egyébként pedig igen egyszerű algoritmusok szerint működik, mondhatni nem egy észlény. Azzal például, ha az útvonalába beleesik egy fenyőfa, semmit nem tud kezdeni, csak áll és hangokat ad ki magából, na ilyenkor jön a képbe a terelőkutya. Ami a birkák és a lovak hátteréül szolgáló hátteret illeti, nyilvánvalóan renderelt háttér volt, kicsit elnagyolva, mert ennyire egyenletesen smaragdzöld fű és ilyen ízlésesen elrendezett fenyőerdők a való világban nincsenek, nem beszélve a mindenütt ott csobogó, rendkívül részletesen kidolgozott patakokról (mohos kövek, nagy lapos sziklák, meg minden).

Maguk a barlangok is roppantul mutatósak voltak, bár belülről csak egyet láttam, a Csodavárat. Ezt a fiúm úgy magyarázta el nekem, hogy nagyon felhasználóbarát barlang egy kis patakkal és sóderes parttal; miután másfélszáz méteren keresztül ugrándoztam benne egyik csúszós kőről a másikra a zúgó áradat felett, meg is mutatta nekem a két négyzetméteres (felfelé kerekítettem) sóderes partot, szóval úgy alakult minden, mint általában a vele töltött kirándulások, leszámítva, hogy ezúttal nem kellett egy biciklit is magammal vonszolnom. Látványosnak viszont tényleg nagyon látványos volt. Megnéztük még a Focul Viu nevű jégbarlangot is, ami szintúgy mély benyomást tett rám. Még két további barlang bejáratát is megtekintettem, ahová a fiúk lementek, én meg kívül várakozva alakítottam az urbánus lányok extrémsportja c. sorozatom harmadik felvonását; a "körömcipőben az Atlasz-hegységben" és a "ridiküllel a Himalájában" névvel összefoglalható fejezetek után ezúttal könyvvel és kisszékkel felszerelkezve ücsörögtem az erdő közepén a semmiben (gondolkozom azon, hogy esetleg legközelebb magammal viszem Csernobilba a kötésemet, hadd legyen teljes a tetralógia).

A barlangászok felől úgy nyugtatott meg az út előtt a fiúm, hogy a barlangászok nem mensások, értve ez alatt, hogy józan gondolkodású, értelmes emberek, akik nem fognak engem elméleti fejtegetésekkel molesztálni órák hosszat (a fiúm eltökélt szándéka, hogy megmentsen engem azoktól, akik eddig rossz útra vittek, az SZDSZ-eseket például a "köpenyegforgató pedofil kaftános barátaim"-ként aposztrofálja, és nála több megvetéssel senki nem tudja kiejteni azt, hogy "na az is egy intellektuális típus"). A barlangászok tényleg csak egy tekintetben hasonlítottak a mensásokra, mégpedig abban, hogy ők sem azok a hirtelenkedő fajták; jelentős különbség viszont, hogy a barlangászok, miután kijelentik, hogy le kéne menni valami barlangba, nem fejtegetik két-három órán keresztül, hogy hogyan, ki kivel, mikor és mit fognak ott csinálni, hanem egyszerűen csak ücsörögnek még két-három órán keresztül, békésen maguk elé nézve. Csendben.

A társaság másik fele a gyermekekből állt, akik a maguk 10-12 fős létszámával önfenntartó csoporttá szerveződtek, és nem volt rájuk gond. Példaképet is találtam köztük a magam számára a cca 12 éves Réka személyében, akinek cselekedetei a lovas résznél csúcsosodtak ki. Egy darabig csak figyeltem, milyen bátran kergeti a helyi, ridegtartásban mászkáló lovakat, aztán amikor visszajött, elmesélte, hogy megkért valami idegen pasit, rakja már őt fel az egyikre, csak úgy a szőrin megülni. Amikor kérdeztem, hogy szállt le, akkor elmutogatta, hogy hát ott volt a ló a lába között (ugyanolyan vizuális típus, mint a fiúm, aki lerajzolja nekem a H betűt, ha egy H alakú dologról beszél), és akkor egyszerűen csak átdobta rajta az egyik lábát, és lecsúszott róla. Ez elgondolkoztatott engem afelől, hogy talán tényleg ideje, hogy esetleg ráüljek egy (békésebb természetű) robogóra, de ezt szerintem még megrágom magamban. Réka volt az is, aki, amikor a barlangban a fiúm egyszer csak felszaladt egy falra, megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a férfiak már csak ilyenek.

Esténként tábortűz is volt, meg minden, bár az első alkalommal elrontottuk, mint a Wulff-Morgenthaler rajzon:

de másnap estére sikerült rendesen csinálni.

Hazajönni például egyáltalán nem volt kedvem, kicsit sem, örültem is, amikor a 45 perces szerpentinút alján kiderült, hogy vissza kell menni, mert valaki elakadt. Az út maradék része leginkább eseménytelen volt, leszámítva az utolsó 5 kilométeres szakaszt már Budán, ahol elhalt az autó fékje, úgyhogy nagyon lassan mentünk, és nagyon drukkoltunk az utat keresztező futóknak és gyalogosoknak, mert a fenének sincs kedve Pünkösd estéjén még tehénbe varrott hullákat dögkutakba dobálni. Fényképet nem hoztam, mert elemet ugyan vittem a gépbe, memóriakártyát viszont nem, de én megjegyeztem mindent, ti meg képzeljétek el.

Bármilyen kellemes volt is Goa, nem maradtunk ott végig, mert az Aranyháromszöget (Delhi-Agra-Jaipur) az utolsó hétre raktuk, mivel Delhiből indult haza a gépünk. Delhibe nagyon nem volt kedvünk visszamenni, szerencsére a fiúm észrevette, hogy óriásplakátokon a Kingfisherről (miről másról) elnevezett légitársaság Goa-Jaipur járatot hirdet, úgyhogy erre be is fizettünk egy helyi utazási irodában (végül egyébként kiderült, hogy ez volt a legmagasabb színvonalú belföldi légijárat, az Air Deccan - bár csak feleannyiba került, mint bármelyik másik - rettenetesen fapados volt, helyjegy nélkül, külön fizetős kajával, a Jet Air és az IndiGo nagyjából egy szinten álltak, semmi különös, a Kingfishernél viszont kaptunk felszállós cukorkát és egyéb üveggyöngyöket, továbbá volt mindenkinek saját tévéje, amin folyamatosan csekkolni lehetett az utazási információkat, illetve nyolc különböző adás műsorát, az egyetlen rossz pontot azért kapták, mert ugye tiszta piros az uniformisuk, amihez a lányoknak szoknya esetén fáradt répapiros harisnyát kell viselniük, ami szerintem kimeríti a különös kegyetlenség fogalmát, nézni is rossz volt, ez tipikusan az eset, amikor a kevesebb több).

Jaipurban, a Pink Cityben aztán egyszerűen nem kaptunk szállást, pedig az LP tele volt a neten lecsekkolható gyönyörűséges szállodákkal emberi áron, de egyikben sem volt hely (ja, amúgy orvoskonferencia volt, legalábbis az elején Delhiben, ahol sok pénzért akartak nekünk Goába szállást foglalni, azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyedül nem fogunk találni, mivelhogy orvoskonferencia van. Ennek ellenére lazán találtunk, végig cukkoltuk is egymást, hogy persze, orvoskonferencia, aztán amikor a reptérre vitt a sofőr, akkor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy egyébként azért ilyen nagy most a forgalom, mert orvoskonferencia van, na akkor egy kicsit csendben voltunk), végül az egyik taxis keresett nekünk hotelt, nem volt túl jó, de egynek elment.

Jaipur, bár csendesebb és kevésbé nyüzsgő, mint Delhi, nagyon lepukkant város, itt volt a legnyilvánvalóbb a szegénység. Pink Citynek azért hívják, mert az óvárosi rész házait rózsaszín homokkőből építették, ami ekkora mennyiségben valóban jól is néz ki, vagyis jól nézne, ha nem lenne tele minden utca szemétkupacokkal, amik között szennyvíz csörgedezik. Én Jaipurban szoktam le végig arról a mániámról, hogy a járdán közlekedjek, a járda Indiában nem a gyalogosoké, hanem az építési alapanyagoké, illetve az árusoké (olyan sem volt kevés, hogy a kereskedő konkrétan az úttesten, a zebra egyik végén terítette ki a ponyváját, amin a portékáját tartotta). Ebben a városban sem szándékoztunk sok időt tölteni, egy nap alatt lezavartuk a kötelező köröket, vagyis kezdtünk a Hawa Mahallal, amit az úri hölgyeknek építettek a célból, hogy biztonságból és kényelemből nézhessék az utcai forgalmat, meg ilyesmit, ez van tele ablakokkal csípőmagasságban, amúgy egy meglehetősen kellemes épület, tényleg szép kilátással.

A következő célunk a királyi palota volt, itt fotóztam a csilláron ülő galambokat, meg a hintórestaurátorokat (ők nem a csilláron ültek), meg néztünk fegyvereket, amiket én a buddhista-pacifista-intellektuális hozzáállásommal borzasztó ostoba dolgoknak tartok, illetve volt még ruhamúzeum, stb. Az uralkodói palota mellett helyezkedik el a Jantar Mantar, ez egy szabadtéri interaktív obszervatórium, amit az egyik, asztronómiai érdeklődéssel megáldott maharadzsa épített, és így önmagukban is érdekesek voltak az építményei, hát még ha tudtam volna, hogy mire jók pontosan. Az obszervatórium sarkában egyébként egy népesebb majomcsalád lakott, akiket hosszan fotóztam, csak aztán egy félreértésből kifolyólag a majomanyuka odajött, és addig rikácsolt, amíg arrébb nem mentem. Ezután következett a villásreggelink, amit egy ötcsillagos szálloda szabadtéri éttermében költöttünk el, csicsergő madarak, csicsergő majmok és ugrándozó mókusok között, ráadásul két pincér is ott állt körülöttünk, és azt nézte, hogy mikor fogy el valamelyikünk poharából az innivaló, akkor töltöttek, vagy mikor ugrik fel valamelyikünk (én), hogy a mókusok után szaladjon fényképezőgéppel, mert akkor tartották a széket, illetve egyáltalán, mikor kívánunk bármit is, mindezt egy nagyjából fejenként 2000 ft-os fogyasztásért.

A következő állomásunk a vízipalota volt, ami idén csak füves palota, mert két éve nem esett az eső, aztán elautókáztunk a hegyekbe, a Borostyán-erődhöz, amihez vagy két kilométeren keresztül kellett felfelé kutyagolni, hálistennek engem a fiúm felhúzott végig, mert ő szereti az ilyesmit, én meg mondogattam neki a kezén lógva, hogy nézd már, mennyivel lassabbak nálunk a Gináék, az indiai fiúk meg megtapsolták a tetejénél. Ez az erőd egyébként nem volt annyira érdekes, a szokásos szép kilátás, olyan helyiségek, amibe oda kellett képzelni, hogy mi volt ott régen, viszont ha nem kérünk túravezetőt, valószínűleg még ma is ott bolyonganánk, annyira zegzugos az alaprajza.

Jaipurban végül is csak ezt az egy napot töltöttük, nem voltunk ott annyira szívesen, másnap indultunk taxival Agrába. Tadzs Mahal, meg minden.

A februárban meg azt nem szeretem, hogy ilyenkor mindenki olyan lírai lesz, lírai a glória, annyira, hogy már nem is ír, csak engem kérdezget, hogy azt úgy értettem-e, lírai lett a rendszergazda, főleg, miután megnéztük a Lorát, előtte azért rutinból tett még megjegyzést a seggem méretére, de a leglíraibb én voltam Goán, február tizennegyedikén éjszaka, amikor egy sörrel és egy doboz cigivel (hogy punkos elemeket vigyek a lírába) mentem le az óceánpartra sírni, és ehhez a tervhez tartottam is magam végig, pedig közben valamikor füves cigivel is megkínált két brit srác, amit követően hazáink oktatáspolitikáját hasonlítottuk össze, én szipogva, de a mienk olyan is, a parton pedig mindenütt kicsi tüzek égtek kicsi asztalokon, a párok miatt.

Goában a fiúk motort béreltek, és a legtöbb nap olyan volt, hogy reggeli után felültünk, és elindultunk megnézni egy északi erődöt (ami nem volt nagy szám, de közben találtunk egy nagyon szép, sziklás tengerpartot, meg egy elhagyott homokos strandot, ahol rajtunk kívül csak egy középiskolás krikettcsapat volt, illetve egy vendéglős, aki narancslét és hasist szeretett volna eladni nekünk), vagy egy halászfalut délen, vagy az egyik nemzeti parkjukat, a little depressing zoo-val, a lonely planet alapján, de ezek pár napon belül elfogytak, és a többiek a Szervezett Kirándulások felé kezdtek kacsintgatni, pedig megnézhettük volna például a híres vízesésüket is (a harmadik legnagyobb a világon, vagy mi), amiben ugyan az évnek ebben a szakában nincs víz, de legalább idegenvezető sem, illetve biztos maradt még két vagy három templom az államban, amibe még nem mentünk be, ennek ellenére két utat is lefoglaltak egy helyi utazási irodában.

A delfinesre kategorikusan kijelentettem, hogy én ugyan nem megyek, már csak a kis hajókon rámtörő tengeribetegségem miatt sem, és ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult, előző este ugyanis prolongáltan ananászlevet ittunk fehér rummal a Ginával, és ott Goán nagyon ütős ám az ananászlé. Rádásul kevertük is, mert az első helyen, ahol vacsoráztunk, egy idő után kihozták a számlát kérés nélkül, mintegy jelzésértékűen, és akkor már csak egy kört sikerült még hozzáíratnunk, utána át kellett mennünk egy irish pubba, ahol nagyon szép, kagylóhéjból készült lámpa volt (mint minden más étteremben is), a Gina ragaszkodott is hozzá, hogy egy olyan kagylót szedjenek le neki, mert ő haza akarja vinni, de aztán sikerült lebeszélni. Aztán a bejáratnál volt egy vicces indiai, aki ott ült, és én mutattam a Ginának, hogy nézd, ez nem bábu, hanem igazi ember, és akkor mindketten az arcába hajoltunk, és az ember pislogott, szóval tényleg nem bábu volt, mi pedig ezen nagyon sokat nevettünk, de aztán a fiúk elkezdtek minket lökdösni arrébb. Egyáltalán, végig lökdöstek, pedig amúgy nagyon békésen haza tudtunk volna andalogni, egymásra borulva, és azokon a dolgokon nevetgélve, amiket kimondtunk, de hát a fiúk már csak ilyenek, nem finomak és szellemesek, hanem lökdösősek. A szállodában is mondták, hogy most már fejezzük ezt be, maradjunk csendbe és menjünk fel, mintha sietni kellett volna valahova, pedig kitaláltunk egy tök jó játékot, hogy én tologassam a Ginát abban a gurulós székben, amit a hallban találtunk. Utólag azt állították, hogy az a gurulós szék egy rendőré volt, aki a szálloda tulajdonosával együtt kicsit zavarbajőve bámult bennünket, ezt pedig mi észre se vettük, ami azt bizonyítja, hogy a pasik egyrészt ugyan lökdösősek, másrészt viszont kitűnő, éles megfigyelőképességgel rendelkeznek, és semmi nem kerüli el a figyelmüket.

És akkor másnap nagyon örültem, hogy nem kell hétkor felkelnem, és hülye delfineket néznem, hanem tízig a sötétben fetrenghetek, a kedves Quarelinnel meg a kedves palackozott vízzel, aztán tízkor valahogy összevakartam magam, és kivánszorogtam a könyvemmel a strandra, de leginkább csak kötelességtudatból, meg bementem a szomszéd kisközértbe, vagy mibe, és vettem a nemisbékának olyan dolgokat, hogy bambuszrügy (felezett) meg pipacsmag (nem mák, ez homokszínű), gondolván, hogy ő biztos tud mit kezdeni az ilyesmivel. És akkor megjöttek a többiek, és eléggé ki voltak készülve, mesélték, hogy láttak másfél delfinhátat, amiket több csónak kergetett, és egy debella orosz nő a fiúmmal flörtölt úgy, hogy mindig lefröcskölte (úgy tűnt, ez volt számukra a legmeghatározóbb élmény a kiránduláson), a többi időben (szumma 6 óra) nagyrészt azt várták, hogy hazamehessenek.

A krokodilozás alól viszont nem tudtam kibújni, arra muszáj volt elmenni, pedig nem akartam. Ezt az eseményt P. "Call Me Jake The Snake" Lobo szervezte, aki egy vidám fickó volt, bár több ékszert viselt magán, mint én az elmúlt egy év során összesen, és az útleírás mangrovemocsarat, madarakat, lepkéket és krokodilokat ígért. A taxi két, kb 40 személyes motoros csónakhoz vitt minket, és az út során kiderült, hogy Goában minden kingfisher, nem csak a sör, meg az egyik légitársaság. Amikor már huszadszor mutatott rá JtS egy huszadikfajta madárra, hogy ott is egy kingfisher, akkor esküszöm, majdnem belöktem a vízbe, ráadásul utána elkezdte azt csinálni, hogy rámutatott a zavaros szürke sósvízű folyóban egy pontra, és extatikusan kiabálni kezdett, hogy nézzünk oda, ott egy krokodil, jaj ne, pont lement a víz alá. Az út vége felé tényleg láttunk egy krokodilhátat, szerencsétlent ráadásul a két nagy csónak folyamatosan üldözte, mondtam is, hogy én ebben nem kívánok részt venni, és inkább a folyóparti halászokat bámultam, akik apálykor kiszedik a halakat a hálókból, de soha többet nekem szervezett tripet, mert nem jó dolog az.

Felkerültek az indiai fényképek a világhálóra, itt lehet őket megnézni. Egy oldalon max 25 kép van, a nagyobb mappáknál érdemes a "következő oldal" gomb használatában rejlő lehetőségeket felderíteni.

Aztán Delhiből elrepültünk Goára, ami egy parti állam, konkrétan nyugati parti állam, egyben wormhole a civilizáció felé, például ott felvehettünk pántos pólót, és alig dudáltak, állítólag a portugál megszállás egyenes következményeként. Goában egyébként minden vagy tehén, vagy taxi, vagy pálmafa, vagy keresztény templom (egyébként amennyi vallásuk van, annyira meglepően toleránsak is egymáséival, az egyik hindu sofőrünk is keresztett vetett a nyugati templomok előtt, mondván, hogy az is isten), szóval meglehetősen praktikus hely, egymásba érő kicsi településekkel végig az óceánparton.

Az indiai ember megismerését, mint olyat, nem könnyítette meg számunkra, hogy vagy oroszul beszéltek hozzánk (valamiért kilencven százalékuk első látásra eldöntötte rólunk, hogy oroszok vagyunk), vagy egy olyanfajta angol nyelven, aminél minden mondat után megkonzultáltuk egymással, hogy ez vajon azt jelentette-e, hogy alacsonyan szállnak ma a kerecsensólymok, vagy azt, hogy tíz óra után bezár a vendéglátó egység, majd a konszenzusunk értelmében folytattuk a beszélgetést. A három kötelező kérdést például nagyon hamar megtanultuk, az első az volt, hogy honnan jöttünk, erre egy idő után a fiúk azt mondták, hogy Töltöttkáposzta, amire ugyanaz az elgondolkozó tekintet és a szó megismétlése volt a reakció, mint a Hungaryre, a második kör volt az, hogy először vagyunk-e ott (ez konkrétan úgy hangzott általában, hogy füssim?), a harmadik pedig hogy mióta/meddig. Ettől a forgatókönyvtől egy üdítő kivétel volt, amikor első esténk során Goán, a Calangute Beach egyik éttermében azzal fogadott a tulaj, hogy ugye észtek vagyunk, mert ő nagyon szereti az észteket. Mondtuk neki, hogy nem, de majdnem, majd továbbeveztünk arra a témára, hogy mit szeretnénk enni, és az összes útikönyv fekete keretbe foglalt étkezési tanácsai ellenére rendeltünk seafoodot, zöldségköretet, gyümölcssalátát, amiket a mosatlan kezünkkel tömködtünk magunkba, miközben a Gina egy helyi, láthatóan valami betegségben szenvedő kutyát simogatott, mégis csak a magashegyi betegség, meg később a napszúrás okozott emésztési problémákat, gondoltuk is, hogy csinálunk majd egy útikönyvet kimondottan a Három Testvér kajáldáin edződött gyomrú kelet-európaiak számára. Goán egyébként végre felszolgáltak marhahúst is (itthon talán havonta egyszer eszem vörös húst, de ott nagyon rámtört a tiltott gyümölcs utáni vágyódás), még ha nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit is kell vele csinálni, illetve hogy miért is akarnánk mi tehenet enni. Az egyik étteremtulajdonos például hosszan magyarázta nekünk elszörnyedve, hogy de hát a bécsi szelet az kenyérmorzsába van forgatva, rendeljünk inkább valami dhalt, majd végső érvként bevetette azt is, hogy de hát az nagyon vékony hús, és ezt követően kihozott egy másfél centi vastag rántott szeletet, a másik meg kategorikusan kijelentette nekem, hogy az a marhás kaja, amit rendelni szeretnék, nem finom, úgyhogy egyek inkább olyan spenótos csirkét. A friss gyümölcslevek (papaya, dinnye, eper, mangó, stb) viszont utolérhetetlenek voltak, a gyümölcssaláták szintén, és mindenhol adtak palacsintát. Olyat, mint a magyar, csokival, vagy kókusszal, esetleg citromdzsemmel.

Ja, utolsó este visszamentünk az első étterembe, ahol azzal köszöntött bennünket a tulaj, hogy mennyire örül nekünk, észteknek, úgyhogy akkor rendíthetetlen elszántsággal marhahúsos makarónit rendeltem, mert az észtek azok már csak ilyen kemények.

Megérkeztünk azóta szerencsésen, ki is aludtam magam, és már csak akkor hányok, ha eszem, de térjünk inkább vissza Delhire.



Szóval előző este fél tizenkettőkor még egy utazási irodában ültünk szállás után vágyva, és a Gina valószínűleg érezte, hogy el vagyok kettyenve, mert egyszer csak különösebb átmenet nélkül előszedte a törölközöjét a zsákjából, elém tartotta, és lelkesen azt mondta, hogy nézd, lucia, Benetton, rá van írva!, majd bátorítóan mosolygott rám (ez a kommunikációs próbálkozása tartalmilag egyébként nem fügött össze semmilyen korábbi, vagy későbbi beszélgetésünkkel, meglehetősen lynches volt, de akkor már nem próbáltam értelmet keresni a történésekben). Reggelve kelve kiderült, hogy Delhinek tényleg a klímája a legnagyobb előnye, így februárban 20-25 fok volt, ami nem akadályozta meg a helyieket, hogy a télnek megfelelően öltözködjenek, vö.ing, pulcsi, kabát, viszont a lábukon a nők szandált viseltek, zokni nélkül (egyszer próbáltam harisnyát venni egy puccos boltban, ahol a ruhaárak megközelítették az itthoni összegek felét is, és ott nagyon szomorúan azt mondták nekem, hogy hiánycikk egész Indiában), és a kilátszó bőrfelületeiket úm. láb- és kézfej hennával festik mintásra, ez néha, ha álmosan és felkészületlenül éri az embert, riasztó bír lenni.

Aznapra egyébként megvettünk egy embert, aki körbevitt minket a városban, megmutatva a nevezetességeket, például az Indira Gandhi múzeumot (kemélyi szultusz), a lótuszvirág alapú templomot, amibe csak cipő nélkül szabad bemenni, erre pedig nem voltam hajlandó, elvből sem, úgyhogy inkább az embereket fényképeztem a kertben, meg egy nagyon szép másik, homokkőből faragott templomot, ahova semmit nem volt szabad bevinni, mert pár éve felrobbantották a bejáratát, ennek a falai konkrétan elefántokból voltak, és mindegyik másféle arcot vágott, illetve tele volt a köréje csatolt kastélyudvar szerű rész is olyan faragott ábrázolásokkal, amiket csak azokon a helyeken lehet találni, ahol rengeteg ember van, és ahhoz képest kevés munkahely, itt bóklásztunk körbe, és arról beszélgettünk, hogy a fiúm hány másodperc alatt szaladna fel a falra, illetve hogy nézze meg azt a kicsi elefántot is, milyen aranyos.

Aztán dél körül bementünk ebédelni egy mekibe (volt ugye az a lehetőség, hogy turistásak leszünk, meg az, hogy esetleg napokig hányunk), ahol kisebb probléma adódott. A Gina utólag rekonstruálta a belső monológját, ami úgy szólt, hogy észrevette az epres milkshake-et az étlapon, és ennek nagyon megörült, fel is idézte magában, hogy már tíz éve nem ivott ilyet, pedig hogy szerette annak idején, úgyhogy vidáman rendelt egyet. Azt a részt viszont elnyomta magában, hogy azért nem ivott tíz éve, mert laktózérzékeny, úgyhogy az elkövetkezendő fél napban nem volt túl jól, de nagyon hősiesen viselte, csak néha rángott meg az arca, mint a partizánoké szok a kínzócölöpön, és még a mániákus könyvesboltozásomat is kivárta türelmesen, aztán estére, amikor visszamentünk a Connaught Place-re (nagy, kör alakú turistás rész a belvárosban, már ha egy tizenötmilliós helységnek van ilyenje), már egész fitten utasította vissza a szegényebb sorsú indiai hölgyek és gyermekek ajánlatait, miszerint adjon nekik tíz rúpiát, esetleg ötöt.

A mai nap meg egyebkent (csak igy kozbevetoleg) olyan volt, hogy reggel a Tadzs Mahal talapzatan ucsorogtem es lobaltam a labam, kesobb vettunk szarit Agraban (a proba soran, amihez manualt is mellekeltek, teaval kinaltak minket), majd a Pizza Hutban konkretan tancoltak az ebedhez a pincerek, kortars zenere. Csak ugy mondom.

Aztan februar hatodikan visszaautoztunk a repterre (100 km kb 3 ora alatt, az ittletunk nagy reszet mindenfele kozlekedesi eszkozokben toltottuk, a riksatol a taxikon at ot kulonbozo legitarsasag gepparkjaig), hogy ott majd veszunk jegyet Delhibe, egy napot pihenunk, majd megyunk tobvabb Goaba, es ezt szerencsesen ossze is hoztuk. A repuloteren lecsekkoltam a konyvesboltokat, a bestsellerek itt is Coelho, Dan Brown, es (valami rejtelyes oknal fogva) a The Nine Core Values of the Japanese Businessmen, szoval ugy nez ki, vannak memek, amik univerzalisan dominansak szerte a vilagban, legyen szo himalajai kis falvakrol, vagy nyugati nagyvarosokrol. Ja, egyebkent itt nagyon gyakran szembejon a Google cimu konyv is, szoval ugy tunik, nincsenek teljesen tisztaban az interaktiv keresomotor koncepciojaval (de lehet, hogy csak aramszunet idejen hasznaljak, ami naponta kabe otszor elofordul).



Delhi egy budos nagy Pest, Buda nelkul, lenyugozo forgalommal, es egy McDonald`s-zal, amiben egyedul a McChicken a megbizhato sarokpont, a tobbi vagy csip, vagy borsobol van. A forgalom ugy nez ki, hogy biciklik, (elvben kitiltott) riksak, autoriksak, kulonbozo autok, motorok, teherautok es szamar, lo, idonkent teve vontatta jarmuvek szaguldanak harminccal, kulonosebb tekintet nelkul a savokra, es folyamatosan dudalva. Az autok tukre be van hajtva (kulonben valoszinuleg letorne), ezert aki hatulrol elozne, az altalaban dudal es villog, minden negativ felhang nelkul. A motorokon altalaban legalabb ketten ulnek, de gyakran akar egy egesz csalad is, papa, mama, ket gyerek, egy SUV meretu autoban pedig korulbelul huszan, es ebben nincs koltoi tulzas. A szembejovo forgalmat a legtobb helyen egy 40-50 centi magas padka valasztja el, ez ugyan nem akadalyoz meg senkit a szembemenesben, csak elotte korulneznek, es ugy fordulnak vissza a "rossz" oldalon, ha tul messze van a kovetkezo visszakanyarodasi lehetoseg. A forgalomnak koszonhetoen egyebkent Delhiben folyamatosan szmog van, a nap akkor se latszik, ha derult az ido.

Ami szallodat eloszor kineztunk, az a bazar mellett volt, de naluk mar nem volt hely, sot, a kornyeken sehol, ugyhogy egy kisebb affer utan, ami az elso es a masodik felajanlott ar kozotti pozitiv elojelu kulonbseggel volt kapcsolatos egy lepusztult helyen, bekopogtunk egy utazasi irodaba, ahol szereztek nekunk szobat (kb a szokasos ar ketszereseert, de ez is csak 1500 rps / fo / ej volt). Ehhez az estehez kapcsolodott meg a McDonalds, ahol kulon ember volt arra, hogy az ajtot nyissa, es az, hogy - mivel az utcan senki nem ertette azt, hogy mi az az internet, es mi mire akarjuk azt hasznalni - elobb talaltunk utazasi irodat, ahol jegyet vehettunk Goaba, mint netcafet, es itt lattam eloszor olyat is, hogy felpucer kisgyerekek a porban a kezukbol eszik a piritott tesztat, ebbol kabe nyolcvanat per negyedora (visszagondolva, fent eszakon teljesen decens nepek eltek). Kesobb lesznek meg viccesebb postok is, de Delhi nem egy vicces varos.

Igazából úgy tűnik, hogy elkiabáltam ezt a depresszió dolgot, valószínűleg csak éhes voltam, vagy valami, és közben rengeteg dolgom van, a munkahelyen például mindenkinek tegnap jutott eszébe, hogy még mit is kéne megcsinálnom ebben a három napban, a titkárnő meg elegánsan most intézi magánügyeit munkaidőben, amíg még itt vagyok, úgyhogy az ő feladatai is a nyakamba szakadtak (ez de igazságtalan már, hogy neki például nem kell előre ötszáz telefont felvennie, ha szabira megy), ráadásul egy lehetséges maszekmeló ígérete is a láthatáron, de ehhez minőségi próbamunkát kéne nyújtanom.

A holnapután induló ázsiai turnéhoz nagyjából minden egyben, zsákot kaptam kölcsön élettársi kapcsolatom révén, napszemüveget előre vettem (muszáj a hegyek miatt, egyébként nem bírja a szemem, de a Gina például nagy igazságot mondott, amikor felhívta arra a figyelmemet, hogy hajpántként is nagyon jól hasznosítható), lonelyplanetünk van, <1 kg hálózsákot szintén vettem, három kilót leadtam, úgyhogy minden a tervek szerint. A rendszergazda egyébként a következő három hétre (plusz mára) tervezett volna izgalmasabb közös programokat (maffia, művészlátogatás), mondta is, hogy igazán abbahagyhatnám már ezt az indiahülyeséget, legyen inkább új hobbim, ráadásul a glóriával sem mentünk már másfél(!!) hete kocsmába, pedig az mindig tanulságos, nem beszélve arról, hogy most értünk a kapcsolatunk azon izgalmas szakaszába, amikor ő könyveket hoz nekem, és ruhákat tervezünk varrni neki (magamnak egyedül is szoktam tervezni, de az úgy nem annyira érdekes), szóval most hold gomb, aztán mire visszajövünk, tavasz legyen ám.

Budapest nem egy felhasználóbarát város. Van ugye London, vagy bármelyik amerikai kis falu, ahol (közel) bármit szeretnél ügyintézni a napnak (közel) bármelyik szakában, a megfelelő jogosultságok birtokában fél óra leforgása alatt sikerülni fog, meg van például Moszkva, ahol ha tudod, hol lakik az a Sztyopa, aki egy üveg vodkáért elintézi neked, akkor nyert ügyed van, és akkor van Budapest, ahol kelet és nyugat tanai nem hullanak ám termékeny talajra, ahol a bürokrácia szent zarándokhelyeinek papnői lakoznak. Budapest az egyetlen európai város szerintem, ahol a tömegközlekedés szabályaival kapcsolatos információkat tartalmazó táblák lektoráltatására sajnálták a pénzt, emiatt azokról az embernek a másfeledik mondat után ezek az oldszkúl szkifik jutnak eszébe, amikben a gépi intelligencia, vagy majmok öntudatra ébredtek, és az emberiség ellen fordultak, és csak itt dönthet a kéttanús alájegyzés (értsd: két - akár fiktív - ember neve, lakcíme, szigszáma) élet és halál felől, illetve például az állami nyelvvizsga rendszerhez való szoros, illogikus kötődés is csak itt dívik. A felsőoktatási rendszerünk kitárgyalásába most nem akarnék belemenni.

És akkor az volt, hogy a vízumhoz (varázslatos India) ugye kell a bankomtól ilyen igazolás, miszerint van a folyószámlámon napi 30 USD pénz, úgyhogy elmentem a Közép-Európáról elnevezett bankba, ahol nekem eddig mindent pikk-pakk, most viszont nem számlát akartam nyitni, hanem csak egy pecsétes papír kellett, ez pedig 40 percembe tellett (én voltam az első ügyfél), ami alatt befejeztem a háztetős jelenetet a nájtvoccsban (első könyv vége), és eközben olyanok voltak, hogy hosszan gondolkoztak, beleírják-e a hitelkeretemet is a számlámon szereplő egyenlegbe (a gép ugye azt dobja ki), meg nem találták a megfelelő elmentett dokumentumot, és én akkor mondtam, hogy lediktálom, de a marika derűsen mosolygott rám, hogy nem kell, mert Rózsikának a másik fiókban megvan, és akkor ő most beszkenneli és átküldi ímélen, úgyhogy nincs probléma (ez a nyelvvizsgás Marika volt). És akkor valahogy összedobták nekem az okiratot, és akkor én visszaküldtem még egyszer a labdát, hogy nem his vagyok, hanem her, aztán felszámoltak nekem ezért egyezer magyar forintot, úgyhogy gondolkozom azon, hogy én is küldök a banknak egy számlát a lektorálási díjról.

Budapest második kerülete egyes részeinek a júzer interfésze különösen használhatatlanra van összegányolva, az utcanévtábláknak csak a negyede-ötöde van kinn, a jobbkezesek nem beláthatóak, az utcák nem párhuzamosak, még önmagukkal sem, ennek ellenére záróra előtt odaértem valahogy az indiai konzulátusra (szomszédos utcák: Ali és Baba), méghozzá úgy felszerelkezve, mint a viccben, panasz nem lehetett rám. A fiúm egyébként korábban figyelmeztetett, hogy ott füstölők égnek, és mindenki le van szedálva, és valóban, tiszta zombis volt a hangulat, kezdve a görbe alakú nyilaktól, egészen a néni válaszáig a végén, amikor megkérdeztem, hogy a hét eleje azt jelenti-e, hogy esetleg már hétfőre kész lesz az okmány, mert akkor a fiúm elhozhatná az övével együtt. A néni erre konkrétan azt felelte, hogy hát ha addigra kész lesz, akkor valóban el tudja hozni (Konfucius say).

A konzulátuson egyébként sikerült elkezdenem a nájtvaccs második könyvét, Maximmal, aki elégedett azzal, hogy pont csak egy kicsit jobb másoknál mindenben, a soron következő okmányirodában viszont egészen a zuhanyzós jelenetig eljutottam, noha időre mentem, bejelentkezve. Aztán az ottani néni azt mondta nekem, hogy amíg az ő kezéhez el nem jut a tértivevényes papír, miszerint átvettem a határozatot, addig ő nem tud eljárni az ügyemben akkor sem, ha megesküszöm rá, hogy átvettem a határozatot (amit egyébként technikailag átvett már valaki, én meg tudom, mi van benne), úgyhogy kénytelen voltam a Women's Secretben megvigasztalni magam egy táskával, amit azoknak a biszbaszoknak vettem (ilyen mini utazósampon meg tusfürdő meg egyéb anyámkínja), amikkel már kora reggel, előre vigasztaltam magam a DM-ben, az utazásra való tekintettel. Az Etamban erősen elgondolkoztam azon is, hogy vajon átmenne-e az igazságpróbán azon meggyőződésem, hogy Indiában feltétlenül szükségem lesz egy (valószínűleg vak kínai árvák által) kézzel hímzett, a meggy érése különböző fázisainak színeiben játszó bugyira, meg a hozzátartozó fűzőre, de aztán józan önmérsékletet tanúsítottam (megyek én még az ő utcájukba), a Promodban utánam sikoltozó fekete, csipkés, áttetsző muszlinblúznak viszont már nem tudtam ellenállni. A lélek már kész, de a test még erőtlen, na, viszont legalább megvigasztalódtam.

Tegnap voltunk a Gináéknál, és tovább konzultáltunk a Varázsos Indiáról (négyből hárman diétázunk, viszont amit vendégségben eszünk, az közmegegyezés szerint nem hizlal). Tanulságos volt, például amikor mondtam, hogy talán az nem lesz túl praktikus, hogy nekem naptár szerint pont a hegymászós rész alatt fog megjönni, akkor a fiúm empatikusan felajánlotta, hogy rábeszélhetem őt arra (ezt a részt olyan önfeláldozó hangsúllyal mondta), hogy menjünk a tervezettnél magasabbra, mert tapasztalatai szerint amikor a szervezet az életbenmaradásért küzd, akkor nem fordít felesleges energiákat olyasmire, mint a menstruáció. Aztán megbeszéltük azt is, hogy ki mit visz, mondtam, hogy viszek egy meleg szett ruhát, meg egy hideget (a Ginának ezt úgy fogalmaztam, hogy voltak benne olyan kifejezések, mint "homokszínű, vagy bézs vékony vászon csípőnadrág"), a többit megveszem ott apránként, mert nem akarok cipelni, a Gina pasija meg kijelentette, hogy ő is csak a legszükségesebbekre gondolt, hozza például a DVD lejátszóját, szóval úgy tűnik, nem azonosak a prioritásaink. A bakancson még gondolkozom, mert beszéltünk arról is, hogy ma kéne menni a legendás Ráday utcai boltba, és elmélázva hozzátettem, hogy pirosat szeretnék (na jó, előtte mondtam, hogy B vagy C), a Gina meg megkérdezte, hogy akkor hány literes hátizsákot is mondtak a fiúk, 8-ast? És ennél a pontnál a fiúm nagyon csúnyán röhögött, és azt mondta, hogy ez egy komoly, sportorientált bolt, és ha mi oda beállítunk ketten, aranyosan azzal, hogy az egyikünk piros bakancsot szeretne, a másikunk meg nyolcliteres hátizsákot, akkor onnan minket nagyon ki fognak dobni további kérdések nélkül (úgyhogy feltétlenül szólnom kell még a glóriának, aki jön, hogy ne hozza ott szóba a "szexies bakancsokat" se, amiket tegnap, mint vágyának tárgyait megemlített).

Hát ilyenek vannak.

Kicsit sem lehet rámfogni, hogy lélekben gyenge lennék, vagy ne bírnék szembenézni a sorsommal. Amikor tegnap észrevettem magamon a kolera és a tífusz kezdeti tüneteit egyszerre, akkor nem is pánikoltam be nagyon, és tagadásba sem menekültem, noha ha elég erősen figyelek a tükörbe, akkor némi elsárgulást is detektálok, ami a fertőző májgyulladás biztos jele. Ezeket a kórokat valószínűleg az internetről kaptam el, amikor azt kerestem, milyen oltásokat javasolnak ha a mesés Indiába, a rubintgyűrűk, a jógik és a vérhas hazájába akarunk utazni. Mert oda akarunk, februárban, a Gináékkal, akikkel erről a témáról szombaton konzultáltunk is, némi tatárbifsztek és rakottkrumpli felett. Az útvonalterv pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Delhi - Agra - Jaipur - Kalkutta - Darjeeling - keleti part - nyugati part - Delhi, hátizsákkal, egyébként ezzel kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy a Gina, bármilyen régen is ismerik egymást, még soha nem utazott a fiúmmal sehova, mert egyrészt lelkes volt, másrészt beleegyezett abba, hogy megkukkantsuk a hegyeket is északon. Én viszont rögtön észrevettem a gyanús jeleket, például a fiúm valamelyik este, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy milyen magasban vagyok képes még életben maradni, másrészt most írta, hogy kapott kölcsön egy "Trekking in the Indian Himalaya" c. könyvet, már látom magunkat, ahogy megyünk felfelé a világ legmagasabb hegységében, és ott is mindig olyanokat mond nekem, hogy nézd, innen már nem is emelkedik, meg mindjárt ott vagyunk a tetején, most már ne álljunk meg. Mondjuk ennek jó oldala is van, például a hegyekben állítólag ritka a kolera, meg a vérhas, ott inkább a fertőző agyhártyagyulladás dívik, mindenesetre viszek lázcsillapítót, teát viszont úgy gondolom, nem lesz muszáj cipelni.

Megjöttünk egyébként Prágából szerencsésen. Van velem ez a dolog, hogy meg vagyok róla győződve, hogy senki nem szeretheti szívből a klasszikus zenét, aki sok ilyet hallgat, annál reflexből mindig mindenféle mögöttes indokokat keresek, a sznobságtól a szeparációs szorongáson keresztül a szociopátiáig (ne próbáljatok meggyőzni, hat éven keresztül heti három alkalommal jártam zongorára és szolfézsra, rengeteg klasszikus darabot el tudok dúdolni, de soha nem jött át, hogy mire megy ki ez az egész), na és a klasszikus típusú, templomnézős-turistaéttermes utazásokkal is így voltam eddig, hogy azt hittem, olyanra csak az ilyen nagyon felnőtt, unalmas emberek mennek, meg olyan párok, akik egyforma dzsekit viselnek. Prága nekem olyan volt eddig, hogy jó-jó, szép a Staromestské Námesti, meg a Karlovy Most, de ezekből az ember éppen eleget lát útban valami valóban érdekes helyre, amikor viszont a rendszergazda ugyanabban a 24 órában másodszor akart felmenni a várba, akkor felmerült bennem, hogy esetleg nem mindenki ugyanúgy gondolkozik, mint én. Prága nekem eddig mindig ilyen laza, szórakoztató, meglepetésekkel teli hely volt, ahol rengeteg érdekes külföldivel meg lehet ismerkedni, és tele van ilyen angol nyelvű könyvesboltba illesztett kávézókkal, ahol sajttortát kapni, meg spontán Saudek kiállításokkal, és ilyen árkádok alatt átmenős útlerövidítésekkel, ehhez képest most leginkább ilyen prágaiképeslap-túrán voltunk, avagy útikönyv abridged.

A társaság viszont jó volt, leszámítva azt a másfél órát, amikor minden óvintézkedés ellenére szóba került valahogy a hűség/hűtlenség témaköre, és a rendszergazda ismét kifejtette, hogy neki mennyire beválik az az életstílus, ami a hűtlenségen alapul, és a megcsalás tapasztalatai szerint csak jót tud tenni egy kapcsolatnak (természetesen ezúttal is visszautasította azt a feltételezést, hogy az, ha a párja akaratától függetlenül ő mással is él nemi életet párhuzamosan, megcsalás lenne), és mindenki hülye, illetve hazudik önmagának, aki nem így gondolja, de ennél a résznél kicsit arrébb mentem a kávézóban, és elszámoltam ötszázig (már komoly tapasztalataim vannak ezzel az élethelyzettel kapcsolatban, mármint azzal, amikor a rendszergazda a hűség témakörében nyilatkozik, ez az, amikor a resistance is futile találkozik a hagyd magad, könnyebben szabadulsszal, és akkor nemesb a lélek ha tűri). Mindenki más példamutatóan viselkedett.

Ami újdonság volt, és pozítív, az az, hogy a Václavské Námestin található, a matrjoskáról elnevezett orosz étterem nagyon ott volt, kiderült például, hogy ugyanazokat az orosz kajákat, amiket a menzán annyira utáltam, jól is el lehet készíteni, egyedül a kiszolgálás volt egy kicsit életszerűtlen, a pincérlány például mindig kihozta, amit kértünk, illetve soha nem tett úgy, mintha nem értené, amit mondunk, és nem is érdekelné különösebben, szóval ilyen dekadens, vendégközpontú, ál-orosz hangulatú hely volt. Futott még a Náprstkován található Krasny Ztraty irodalmi kávézó, ahol megismerkedtem a rakvička nevű süteménnyel (olyan, mint a piskóta, csak édesebb és ropogósabb, tejszínhabbal kell enni), ez utóbbiból időközben majdnem két doboznyi elfogyott. A kedvenc Globe könyvesbolt és kávézómban viszont előző nap vették meg az utolsó nájtvoccsot, úgyhogy miután rövid ideig szemeztem egy Chomskyval, úgy döntöttem, én most duzzogok és nem veszek semmit.

Az út tanulságán még gondolkozom, de valami olyasmi lesz szerintem, hogy néha ki kell lépni a sör és a könyvek, illetve a központi fűtés bűvköréből ahhoz, hogy az ember egy turistákkal terhes híd közepén mínusz öt fokban újabb megerősítését nyerje annak, hogy milyen jó dolgok is a sör és a könyvek, nem beszélve a központi fűtésről.

Egyébként ez a prágai szervezkedés a szokásos koreográfia szerint zajlik, fel is hívott tegnap őrjöngve a rendszergazda, hogy ő soha többet klubtagokkal semmit. Az alaphelyzet ugye az volt, hogy megyek én, a fiúm, Zs1, Zs2, Zs3, a rendszergazda, a főnököm + 1 fő. Időközben kiderült, hogy a fiúm ügyel, nem baj, legalább beférünk a Zsékkel a rendszergazda autójába, majd kiderült, hogy a főnököm egy nappal korábban menne, és csak két napot maradna, én akkor a szokásos módon, semmilyen választási lehetőséget nem óhajtván figyelmen kívül hagyni, párnaponként változtattam azon a koncepción, hogy akkor én most kivel szándékozom menni és jönni, mind a négy kombinációt végigvéve. Tegnap viszont kiderült, hogy a Zsék valószínűleg mégsem jönnek, úgyhogy a rendszergazda kijelentette, hogy ez innentől lastminute, majd 26.-án értesít, hogy akkor megyünk-e és kivel. Egyáltalán, mikor.

A fiúm meg úgy áldozta fel magát Kijevben, hogy eljött velem templomokat nézni, meg még könyvesboltot is, pedig egyik sem szívügye. Én sem kedvelem különösebben a templomokat, csak rámtört valami ősi turista-ösztön, és nem voltam képes ellenállni nekik, pedig kimondottan rondák voltak (az oroszok igazából ahhoz értenek, hogy nagy, működő és tartós dolgokat készítsenek, nem pedig ahhoz, hogy szépeket. A színekről például fogalmuk sincs). Azért információáramlás szempontjából hasznos volt, hogy nem egyedül mentem várost nézni, mert így megtudtam, hogy melyik épületre lehet kívülről könnyen felmászni (a nagy kék templomra, meg a városházára), noha azt soha nem fogom megérteni, hogy hogy lehet megkapaszkodni valamin, ami átlagban függőleges.

A tudásról elnevezett könyvesbolt az amolyan zarándokhelyünkké vált, már első este felfedeztük, amikor sörrel a kézben andalogtunk a valamilyen proszpekten, ami egyben volt nem keskeny sétálóutca, illetve kétszer ötsávos autóút (meg lehet oldani, csak elég szélesre kell hagyni a házak között a helyet). Szóval ott mászkáltunk hárman, és akkor egyszer csak mondta a fiúm, hogy nézd, ott egy könyvesbolt, mert (noha ezt nem érti bennem) tudja, hogy én szeretem az ilyesmit, aztán, mielőtt bementünk volna, még félórát ácsorogtunk előtte a sör befejezése végett,és akkor került szóba köztem, és a harmadik utas között, hogy mi mennyire szeretjük a Pratchetteket, és hogy mindketten a Mortot olvastuk először, meg asszem, még idézgettünk is geek módon. Aztán a fiúm is megkísérelt beszállni ebbe a bondingba, és azt mondta, hogy noha olvasott három Pratchettet, azok nem maradtak meg benne, szemben például a Csendes Donnal, aminek az 1000+ oldalát két nap alatt lenyomta egyszer egy hegyen. A fiúm egyébként érdekes ilyen szempontból, egyrészt nem hisz a könyvekben, másrészt viszont a) mindent olvasott már, b) van ez a két alapmű, amiket kívülről fúj, az egyik a Csendes Don, a másik az Állattartási technikák (nagy alakú, 5 cm vastag kiadvány), és az ezekből merített tudása az élet minden területén kamatoztatható; az ugye már említettem, hogy Kazahsztánban hogy el tudott beszélgetni az ottani agronómusokkal a fejőgépek kehelyfelhelyezési algoritmusáról, de például, mivel a Csendes Donból megtudta, hogy az ukránokat hoholnak kell nevezni, ha nagyon meg akarod őket sérteni, Ukrajnában is simán be tudott volna szállni egy sértegetési kontesztbe, lásd még "mit tudsz te a trágyázás rézsűszögéről, te hohol?"

Aztán nem mentünk be a könyvesboltba, mert akkor még nem volt nálunk pénz, csak visszafelé, amikor is megtudtam, hogy Coelho-t Коэльо-nak írják. Meg azt is megtudtam, hogy nem csak ez a külön országosdi, de a külön nyelv is tiszta sznobság az ukránoktól, mert az ukrán az igazából orosz, csak rossz helyesírással. A könyvesbolt kínálatának nagy része egyébként orosz nyelvű volt, amit nem csodálok, én is nehezen tudnék válaszolni a soroljon fel hármat híres ukrán íróink közül kérdésre.

Aztán az utolsó nap majdnem tragédiába fulladt, mert addigra én is vettem fel pénzt, és azt a könyvesboltban szándékoztam elkölteni, de annak az ajtajára negyed tizenegykor (elvben tízkor nyitott) kirakták, hogy technikai okok miatt zárva. Szerencsére erről, amikor dél fele visszanéztünk, kiderült, hogy csak vicc volt, úgyhogy beszereztem egy Ukrajna autóstérképet, illetve egy orosz nyelvű segédkönyvet a kínai hieroglifák megtanulásához (én a szótárakat és a nyelvkönyveket gyűjtöm, sokáig nem is voltam benne biztos, hogy melyik nélkül nem tudok élni, a bestsellergyanús Azonos alakú ukrán és orosz szavak nélkül, vagy az Orosz-vietámi szótár nélkül, de végül győztek a hieroglifák). Ezután még benéztünk a helyi ГУМ-ba, amit itt ЦУМ-nak hívtak, és ahol sikerült kapnom podsztávkát, amit iskolában mindig használnunk kellett (ez olyan eszköz, ami egy bizonyos határok között mozgó, a függőlegeshez közelítő szögben megtartja a könyvet kinyitva), a fiúk meg unatkoztak, de utána találomra felsétáltunk a közeli Gellérthegyklónra, majd utólag az útikönyvből megállapítottuk, hogy naturalborn turista módjára ösztönösen megtaláltunk mindent, amit a gájdok ajánlottak volna, hurrá. A Gellérthegyen egyébként vidámpark volt, kicsit rosszul is lettem a látványtól (nem bírom ezeket a forgó meg lengő dolgokat). A végén Vaszilij, aki ekkor már kedves mosollyal, és kétszer is mondta, hogy zdravsztvujtye (ez tőle szószátyárságnak számított) értünk jött rendben, aztán repültünk még egy aligot, és otthon is voltunk.

Mondjuk igazából nem tudom, mit csináltunk volna ott, ha nem három napra megyünk, hanem egy hétre (elszomorítóan kevés felrobbant atomerőművük van az ukránoknak), de ez így nagyon tetszett.