Amúgy meg, némileg izgalmasabb vizekre evezve, a múlt hét vége felé beoltattam magam egy oltóponton (magamért nem izgulok túlságosan, egyrészt a gyerek miatt csináltam, másrészt mert addig sem kellett a saját fordításomat lektorálnom), a Kékgolyó utcában található onkológián, amit csak azért írok le, mert egy pillanatot sem kellett várni, szó szerint észre sem vettem, hogy belém nyomták a tűt (másfelé nézve beszélgettem, miközben lekentek alkohollal, és egyszer csak mondták, hogy ezt a vattát szorítsam rá, mehetek), és a doktornő, aki belémtolta a chipet, kimondottan kedvesen és viccesen beszélgetett velem, szinte már sajnálom, hogy nem járhatok naponta oltatni. A karom sem rohadt le, csak fájt két napig, olyan izomlázasan.

Na de ami még az orvosi jellegű munkakerüléseimnél is érdekesebb, a minap beállított hozzánk a jézuska önjelölt segédje (bár a mi háztartásunkban nem PC dolog jézuskázni), kért tőlem csomagolópapírt és eszközöket, majd felszólított, hogy húzzak fel az emeletre, a Muci maradhat lent, majd szól. Amikor szólt, akkor pedig azt mondta, hogy ezt a dobozt (mutatott rá egy 86x30x16 cm-s (igen, lemértem) darabra, amit állítólag a Muci kívánságára csomagolt pont a télapófejes papírba) 24.-ig nem nyithatom ki, bár az enyém lesz, de csak logisztikai okokból van már nálam, mert a jézuska nagyon elfoglalt lesz ünnepkor.

Ekkor szóltam rá, hogy legyen szíves, nálunk ne jézuskázzon, mert én ki vagyok bukva a keresztényekre, akik ellopták a Mithrász-ünnepet is, amikor pedig Jézus az legsajátabb szent könyvük szerint is valamikor tavasszal született "igazából", és egyébként is, mit keresne fenyőfa a mediterrán-sivatagos évögben elhelyezkedő Betlehemben, mi a gyerekkel karácsonykor igenis azt fogjuk ünnepelni, hogy hosszabbodnak a nappalok, és anya egyre kevésbé lesz idegbajos, meg hogy szeretjük egymást, bár mi mindig azt csináljuk, és csak ezután kérdeztem rá ravaszul, hogy és mi van a dobozban (meg a másik negyedakkorában, ami szintén a leendő zsákmányom részét képezi állítólag. Erre egyébként azt a magyarázatot kaptam, hogy a puttonyos illető nem tudta eldönteni, hogy én a nagy, vagy a kicsi dolgokat szeretem jobban, mire tisztáztam vele, hogy nem a méret számít, hanem a megcsalás).

A jézuskázó (akivel egyébként megbeszéltük, hogy nem ajándékozzuk egymást, most gondolkozhatok) azt felelte, hogy nem mondja meg, de nemrég beszéltünk arról, hogy esetleg szükségem volna ilyesmire. Erre gyorsan végigvettem a fejemben, hogy mi mindent mondtam mostanában, utazás, fejlámpa, körtés joghurt, intim betét, idő, könyvek ezrei, pehely hálózsák, jelly bean, citromlé, olyan inghajtogató eszköz, mint Sheldonnak van és meg is lepődtem, mert a fejemben olyan emberként élek, aki nem követelőzik az élettel szemben állandóan, de mégis hosszúra sikerült a lista. Mindenesetre nem jutottunk dűlőre, de nagyon remélem, hogy jelly beannel van tele a doboz, esetleg egy kistestvér van benne a Mucinak (mondjuk egy nagyon kicsi baba-kriotartályban, de erről jut eszembe, simán egy kriotartálynak is nagyon örülnék).

Ami az általam beszerzendő ajándékokat illeti, fejben már megvan majdnem minden, hálistennek, mindenkit össze tudtam kötni valamilyen kereskedelmi forgalomban beszerezhető dologgal, bár ez a hatalmas doboz most bekavart, mivel illik viszonozni egy nagy (meg egy kisebb) kiterjedésű titkot? Mindegy, majd kitalálok valamit, ilyen szempontból az L. a legkényelmesebb, akivel egyrészt simán megbeszéljük, mit adunk a másiknak, másrészt a szülinapja két nappal az enyém után van, szóval tökre tudunk egymáshoz igazodni.

Mindenesetre most, amikor kezdek pánikba esni, hogy túl sok a munkám, nincs időm, fáradt vagyok, rosszul szervezek, akkor mindig megvigasztal, hogy már nem egészen két hét múlva kinyithatom a nagy dobozt.

Azért az nagyon jó, ha az embernek van olyan barátja, aki karácsonyra vesz az embernek egy doboz jelly beant, utána azon gondolkozik, hogy ez így azért kevés, kellene mellé tenni még valamit, és akkor vesz még egy doboz jelly beant.

Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.

Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.

Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.

(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).

És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.





Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.

Azokat kaptam, ott. El vagyok alélva. Bővebben holnap.

Ma és tegnap is olyan reggel volt, amibe az ember csak úgy hunyorog vidáman, mert rézsút süt a nap, illetve eszébe jut (az embernek), hogy mégiscsak le kellett volna pucolni a maradék ablakokat is, de aztán arra a kompromisszumra jut, hogy inkább majd csak azt a nyolc ablaktáblát nézegeti, amit már lepucolt.



És már csak pár órát kell várnom, hogy kiderüljön, mit kapok, mert egyelőre csak annyit tudok, hogy egy nagy doboz, airmail és 5,4 kg, továbbá törékeny. Tegnap reménykedve megkérdeztem, hogy ugye egy másik gyerek van benne, akit nem nekem kell kihordanom és megszülnöm (ez logikusnak tűnt, mert a fiúm idén megfigyelhette, hogy kedvelem a háztartásunkban élő gyermekeket, és simán rendelhetett volna egy import kínait, vagy akármit), de állítólag nem. Azután este azt is megkérdeztem, hogy egy nagyon nagy pohár-e esetleg, de az sem (viszont a fiúm felajánlotta, hogy ma elszalad, ésvesz nekem egy poharat, ha azt szeretnék karácsonyra). És bár e két dolog kihúzása erősen leszűkítette a lehetőségek számát, hogy mi is lehet a dobozban, egyelőre nem találtam ki, tiszta izgalom vagyok már.



(Ja, idén ilyen piros pöttyökkel láttam el a sok egyenként becsomagolt biszbaszt, a célszemély neve kezdőbetűjével, és ezt meglátva a fiúm is rányomta az enyémre, hogy L, mint Lány).

Idén amerikaiak vagyunk, már tegnap felállította a fiúm, és feldíszítettem én a karácsonyfát. Az úgy volt, hogy időben be akartam csomagolni mindent, hogy ne huszonnegyedikén őrüljek meg, de azután sehol nem fértek el az ajándékok, csak a végső rendeltetési helyükön, akkor meg már meg kell csinálni a fát, mert milyen hülyén nézne ki, ha utólag plántálnánk a csomagok közé. Meg egyébként is, mindketten kissé autisták vagyunk, nem árt, ha szokjuk egy kicsit a fát, és nem ünnepnap sokkoljuk magunkat vele.

A fa mű, én nem bírom a haldokló növények látványát, a vágott virágokét sem, nemhogy egy egész fenyőét, viszont a gyerek miatt kell karácsonyfa. Idén vásároltam be a leendő karácsonyfadísz-kollekciónk alapozó darabjait, egyelőre szinte minden piros (utólag jutott eszembe, hogy ez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, amikor a színtévesztő fiúm mesélte, hogy lecseszte a cégnél a recepcióst, amiért nem képes feldíszíteni a munkahelyi karácsonyfát, és mindenki rajta szórakozott. Tervezem, hogy jövőre beszerzek egy zöld díszkészletet, és adunk az esélyegyenlőségnek itthon), meg vannak ilyen fából faragott kis izék, de a harangokkal ékes füzért szerintem véletlenül majd össze fogom törni, kibontva nagyon gagyi. A csúcsdísz természetesen egy lóbaszó nagy ötágú vörös csillag (egyikünk sem vérkommunista, csak viccesnek találjuk az ilyesmit). A fiúm még időben tisztázta, hogy ő nem hajlandó segíteni a fa díszítésében, majd kiderült, hogy ez a reluktancia nem vonatkozik a fadíszítésnek arra az alfolyamatára, amely során szorgos kezek piros fonalakat kötözgetnek a díszekre, csupán felakasztani nem szeretné őket, így legalább haladtunk.

Ami az ünnep szellemiségét illeti, az eseményt fenyőünnepnek hívjuk majd a fiúm örömére, és gyereknek majd mindig elmeséljük, hogy ilyenkor az újjászülető napot ünnepeljük, meg azt, hogy együtt vagyunk, meg az ajándékozást, és a (szimbolikus) fa azért kell, hogy távoltartsa a démonokat, meg hogy a gyerekek örüljenek, és legyen mire tenni a szaloncukrot, és ja egyébként van egy szekta, amelyik kitalálta, hogy az ő vallásuk egyik kiemelkedő alakja akkortájt született, de igazából nem is akkor, még az ő hitük szerint sem, csak fontoskodni akarnak ezzel (egyrészt a jézuskázás van a bögyömben, hogy miért kellene vallásonkívüli létemre vallásos felhangot adni az ünnepnek, másrészt a minap becsöngettek etetés közben, ki is slattyogtam a kapuhoz (gyereket biztonságba helyez, kabátcipő, kulcsozás, barátkozó vizslával kint megharcol, túrázik ötven métert), mert azt hittem, a dvd-futár, erre áll kint egy törpe meg egy nemtörpe öltönyben, és azt kérdezik, szoktam-e jézusra gondolni, na azóta mindig elég negatív konnotációval gondolok jézusra), ezt azért mondjuk majd el, hogy ne maradjon le informáltság tekintetében a többi gyerektől.

És akkor ott van az ünnepi menü, ez már hétvégén elkezdődött, rittyentettem ugyanis egy baconbe tekert, gombával töltött csirkét steakburgonyával a fiúmnak, nagyon tuti lett, valamiért az ilyen bonyolultabb kaják sikerülnek mindig, a natúr sült húsokkal vagyok csak gondban. A konkrét ünneplős állat az a kacsa lett, ez asszem, most már hagyománynak nevezhető nálunk, és erősen leslankítottuk a menüt, mivel a fiúm nem leveses, én is csak a húslevest értem, abból viszont nem tudok két tányérral főzni, illetve desszertet sem tudok két darabot készíteni (több sose fogy el), de ráadásul tele vagyunk csokival mindenhol. Még tavaly karácsonyról is maradt két kiló aszúban érlelt szőlőszemes bonbon, amit megrendeltem, mert imádtam, de mire megjött, terhes lettem, és azóta utálom.

Szóval kacsa. Én szeretem és tisztelem a bűvös szakács blogot, nekem határtalanul imponálnak az olyan receptek, hogy a francia kis faluban kukoricán nevelt, öt hónapos gyöngytyúk felett reszeljünk le pontosan 12,5 g frissen szüretelt gyömbért, amit azonnal mossunk is le rólacitromos-jeges vízzel, mert nem szabad, hogy az íze érződjön a tyúkon, de ha nem gyömbérezünk, akkor ehetetlen lesz, és akár rögtön ki is dobhatjuk. Szóval nekem tetszik az ilyesmi, a múltkor a lasagnét is az ő receptjük után csináltam, néhány apró változtatással, például nem kerestem fel előző este a helyi péket a kis cserépedényemmel, hogy tegye a kemencéjébe, bár elgondolkoztam ezen, mert ebben az elidegenedett világban minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy megismerjük szűkebb közösségünk tagjait, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol lakik a pék, és van-e még ilyen egyáltalán, hogy pék, vagy már fröccsöntik a kenyereket. Meg nem magam gyúrtam a tésztát (bár azóta már beszereztem gyúródeszkát, tényleg!), illetve a tetejére trappistát szórtam, remélem, ez még eggyel jobb szint a vegetázásnál, de mit van mit tenni, a fiúmmal ilyen proli ízlésünk van, hogy szeretjük a sajtnak csúfolt, nyúlós vackokat. Azután jött az, hogy elszúrtam a besamelt, úgyhogy mozarellát terítettem alternatív réteg gyanánt, de nem vagyok meggyőződve, hogy bivalymozarella volt (bár a zacskóján sehol nem írták, hogy nem bivalymozarella). Ja, és a haute cuisine-t ért végső tőrdöfésként nem bolognai, hanem milánói szószt pakoltam bele, mert utálom a belefőtt répát, de szerencsére a fiúm megette, nem pedig bekommentelt engem a szűvös bakácsba, ez is mutatja, hogy milyen erős alapokon nyugszik a mi kapcsolatunk.

Na szóval a kacsa. A kacsának végül annyi köze lett a bűvös szakácshoz, hogy a fiúm kacsarecepteket olvasott, miközben én megsütöttem. Simán csak kibontottam az állatot, kihúztam a benne takarosan nejlonzacskóban tartózkodó (csodálatos dolog az evolúció) belsőségeket, dörzsöltem rá sültcsirke-fűszersót, meg pár zöldfűszert, belehelyeztem egy almát, majd négy órán keresztül pároltam a saját zsírjában fólia alatt, utána meg még egy negyven percet sütöttem csupaszon, sajátzsírral és sörrel locsolgatva. Nagyon jó lett, a mai adagot házi jellegű burgonyás kenyérrel fogyasztottuk, a holnapihoz rittyentek majd burgonyafánkot. Utána két napig ún. családtagokhoz vagyunk hivatalosak ebédekre, szóval azt nem lehet rámfogni, hogy túlzásba esnék a karácsonyi sütés-főzéssel, esetleg még a gyereknek párolok almát, vagy valami. Egyelőre itt tartunk.