Éppen arról akartam írni, hogy mostanában ilyennek érzem magam, céltudatosnak, szélsebesnek és hatékonynak, ugyanakkor ellenállhatatlanul aranyosnak, amikor megjött a postás, és meghozta a határozatot arról, hogy na kit vettek fel az oviba? Na kit?

Áááááá.

A jó hír az, hogy valószínűleg megoldódik a hivatalos lakhatásom, még ha nem is úgy és nem is akkor és nem is annyira, mint kell. A XII. ker. okmányirodájáról egyébként annyit, hogy aki (még) nem kerületi lakos, az csak időpontra mehet, legalább két hetes várakozási idővel.

Viszont megint szembesültem a való élettel. Én általában nem gondolkozom túl sokat az emberiség többi (általam személyesen nem ismert) részén, de amikor igen, akkor nagyjából az a homályos, körvonalazatlan véleményem, hogy alapvetően mindenki jó fej valahol biztosan, és ha rendesen megértően és tisztelettel viseltetik irántuk az ember, akkor csak jót lehet tőlük várni. Ez valószínűleg azért van így, mert Schaffer Erzsébetet olvasok nem járok emberek közé azokat leszámítva, akiket én választottam, a többiekkel kapcsolatban meg a kommentelőimből indulok ki. Ennek ellenére már abból gyanakodhattam volna, hogy egyesek konstans harminchéttel mennek az utakon minden körülmények között (piros lámpán keresztül is), ügyelve arra, hogy párhuzamos közlekedés esetén felzárkózzanak egy másik harminchetes mellé, hogy még csak megelőzni se lehessen őket, de azt hittem, azok mind tanulóvezetők vagy nők. Viszont most a beíratás kapcsán találkoztam más anyukákkal is, és ez konkrétan sokkolt.

Volt például az az anyuka, aki halálnyugodtan beszélgetett a többiekkel, miközben a két gyereke engem és a többieket dobált a medencéből apró, műanyag labdákkal. Amikor rájuk szóltam (mosolyogva), hogy ne dobáljanak, mert az nem jó, és rakjuk szépen vissza a labdákat, nehogy a többi gyerek elessen benne (oké, OCD-s vagyok, de akkor is), akkor üres tekintettel, elnyílt szájjal néztek egy darabig (ilyen egy méter körüliek voltak, nem félévesek), majd tovább dobáltak. Anyuka zavartalanul beszélgetett tőlünk egy méterre.

Aztán volt a másik anyuka, aki a közös egyedóránk alatt elcsacsogta, hogy milyen ügyes, mert sikerült a gyerekét pénzért vásárolt munkáltatóival bölcsibe adnia, illetve takarítónő is jár hozzájuk hetente kétszer, mert ő nem bír azzal a nagy házzal, de neki sem olyan jó azért, elégedetlen a férjével, mert nem utazgatnak eleget.

Aztán bejött az az apuka, aki elkapott egy óvónőt, hogy ő meg akarja nézni az intézményt, a csoportszobákat, hálótermet, meg minden, mire az óvónő azt mondta neki, hogy most nem lehet, mert alszanak a gyerekek, a nagyoknál meg foglalkozás van, márciusban volt nyílt nap, és erre az apuka felháborodott, hogy de hát így hogyan döntse el, hogy kell-e neki ez az óvoda, majd kifelé menet még morgott egy sort, hogy hát ide se adná a gyerekét. Én egyébként még a hét elején az óvónőktől féltem nagyon, hgy esetleg bunkók lesznek, de megdöbbentő módon minden óvódavezető, óvónő és dadus nagyon kedves volt velem és az összes többi szülővel is, amiért minimum aranybuddha fokozatot érdemelnének ezek után.

(Azon viszont teljesen meglepődtem, amikor az egyik óvónő merő jóindulatból felvetette, hogy ha vállalkozó vagyok, akkor biztosan el tudom intézni, hogy ne legyen elég hivatalos jövedelmem, és kérjek majd az önkormányzattól étkezési hozzájárulást. Szóval ezek miatt kell nekem nagyjából havi 2+ hétben az államnak dolgoznom).

A lelkesedésemet eddigre egy kicsit letörte, hogy ha felveszik a gyereket, akkor nekem ezekkel az emberekkel kell egy szülőire járnom majd, de azért bevetettem mindent, szívszaggatóan előadtam a tényállást (egyedülálló anyuka, apuka nem fizet gyerektartást, dolgozom, nem kötözködöm a cukros teán), viszont az utolsó helyre annyira elfáradtam, hogy mire ki kellett töltenem a jelentkezési lapot az óvodavezető előtt, fogalmam sem volt, mi ennek az óvodának a neve (belülről mind egyforma), amit pedig fel kell írni a lap tetejére, és miután elég hosszan bizonygattam, mennyire szeretném, ha pont ide járna a gyerek (egyébként tényleg örülnék), kicsit ciki lett volna megkérdezni. Viszont a vezetőnő barátságosan figyelt mindeközben, úgyhogy gyorsan kérdeztem még öt-hat dolgot, hogy ne kelljen még írni, közben ott zakatolt a fejemben, hogy Zsiráf óvoda? Nyuszi? PITYPANG? Melyik részén vagyok a kerületnek egyáltalán?!?!?, de aztán hálistennek még időben eszembe jutott.

Szóval most az van, hogy lesz, ami lesz, ha nem veszik fel, még fellebezhetünk, és egyébként köszönöm a blogolvasóktól a rengeteg segítőkészséget, tényleg nagyon jólesett.

Tényleg szétizél az ideg pillanatnyilag, ezek a hivatalos ügyek nálam mindig olyan akadozva mennek.

Az van, hogy ezen a héten kéne beíratni a gyereket oviba. Én gyerekestül lakom az egyik kerületben, a mellette lévőben van ingatlanom, és kettővel (két naggyal) odébbra vagyok bejelentve. Megkérdeztem a főbérlőmet, hogy átjelentkezhetek-e ide a beíratás idejére, mire mondta, hogy persze-persze, majd amikor élessé vált a helyzet, közölte, hogy mégsem (amihez joga van, de innentől kezdve úgy fogom érezni, hogy nekem is jogom van papucsban csattogni hétvégén, amikor itt tartózkodik a pikírt pasija (a főbérlőm alattam lakik), és nem zokniban óvatoskodni, nem beszélve a szögbeverésekről). Szóval az eredetileg sokkal barátságosabbnak tűnő terv arra változott most, hogy bejelentkezem állandóra a szomszéd kerületbe (összes papír átíratása, ó, jaj, még szerencse, hogy az útlevelem is most járt le), ideiglenesnek beírom azt a címet, ahol lakom is, és jelentkezem mindkét kerület összes szimpatikus óvodájába (bár a legszimpatikusabbról, ami ELTÉ-s is és közel is van, asszem, így lecsúszunk, nagy a túljelentkezés).

A stresszt (több rendbeli okmányiroda és óvodai megbeszélés) úgy kezeltem, hogy vettem egy ugyanolyan mintájú hűtőtáskát, mint amilyen mintájú pikniktakaróm van (logikát nem érdemes keresni a dologban, de működött).

(Ja, és hogy még kevesebb időm legyen rohangálni, szerdán három körül a Civil Rádióban lesz velem interjú A legfiatalabb madámról).

Szóval az ocsmányirodában bebizonyosodott, hogy nem az emberekkel van baj, hanem a rendszerrel. Az volt, hogy az autót nem sikerült átíratnom az előírt határidőn (két hét) belül, mert időpontot az egyetlen okmányirodában, ahol ezt állítólag intézhetem, hat héten belül nem tudtak adni, amikor időpont nélkül bementem, a rendelési idő végéig nem kerültem sorra, és amikor bepróbálkoztam egy másik helyen, időponttal, akkor három órán keresztül vártam, hogy megjavuljon a rendszer, mielőtt feladtam, kaptam is pecsétes levelet arról, hogy kivonják a gépjárművet a forgalomból, fellebbezni nyolc napon belül, ötezer forintos okmánybélyeg kíséretében lehet, a fellebbezést egy bizonyos címre kell küldeni, viszont intézkedni egy másik cím fog, tehát a másolatot oda is el kell juttatni, amúgy ha 5 munkanapon belül nem adom le a rendszámtáblát, satöbbit, 500 000.- forintig terjedő bírsággal sújthatnak.

A fellebbezésnél derült viszont ki, hogy nem a hivatalnokok jóindulatával és rugalmasságával van a baj, mert rögtön felajánlották, hogy visszavonják a határozatot, és még az illetéket is visszakapom, csak most aztán tényleg két héten belül intézkedjek (eredetvizsgálattal együtt), ehhez az egyik előadó meghekkelte a rendszert és személyesen foglalt nekem időpontot, mert az e-magyarország már nem adott volna, a másik előadó egyszerűbben vágta el a gordiuszi csomót, és azt mondta, lessem ki másnap, amikor nem ül előtte senki, és vágjam oda magam soron kívül, szóval nagyon rendesek voltak, elhitték bemondásra az adószámomat is, ami nem volt nálam, ugyanakkor így is, hogy szabályokat szegtek az én kényelmem miatt, három különböző alkalommal kellett az elmúlt egy hétben meglátogatnom az intézményt (plusz az eredetvizsgálat), és a TAJ kártyámon kívül egyszerűen minden okmányomra (és az autó minden okmányára, plusz újak) szükség volt a folyamat közben, bármelyiket otthon hagyom és nem tudom a számát, az plusz egy alkalom. Hogy oldja meg ezt olyasvalaki, akinek nem olyan rugalmas a munkahelye, mint nekem? Kivesz három nap szabadságot? A másik az, hogy amikor a hat üfsz közül csak három előtt van ember, tehát úgy tűnik, hogy a többi csak a körmét reszelgeti, az csak érzéki csalódás, mert most volt alkalmam végighallgatni, hogy azok milyen ügyeket próbálnak telefonon lerendezgetni a másik Hivatalokkal, és úgy tűnt, hogy a magyar bürokratikus ügyintézésben csupa kivétel van, amire nincs megfelelő szabályozás.

Lényeg az, hogy most megint streetlegal vagyok egészen májusig, amikor lejár a zöldkártyám.

* Blanche DuBois (egy az enyémtől teljesen eltérő szituációban, ami ennek ellenére ugyanezt a reakciót váltotta ki belőle)

Budapest nem egy felhasználóbarát város. Van ugye London, vagy bármelyik amerikai kis falu, ahol (közel) bármit szeretnél ügyintézni a napnak (közel) bármelyik szakában, a megfelelő jogosultságok birtokában fél óra leforgása alatt sikerülni fog, meg van például Moszkva, ahol ha tudod, hol lakik az a Sztyopa, aki egy üveg vodkáért elintézi neked, akkor nyert ügyed van, és akkor van Budapest, ahol kelet és nyugat tanai nem hullanak ám termékeny talajra, ahol a bürokrácia szent zarándokhelyeinek papnői lakoznak. Budapest az egyetlen európai város szerintem, ahol a tömegközlekedés szabályaival kapcsolatos információkat tartalmazó táblák lektoráltatására sajnálták a pénzt, emiatt azokról az embernek a másfeledik mondat után ezek az oldszkúl szkifik jutnak eszébe, amikben a gépi intelligencia, vagy majmok öntudatra ébredtek, és az emberiség ellen fordultak, és csak itt dönthet a kéttanús alájegyzés (értsd: két - akár fiktív - ember neve, lakcíme, szigszáma) élet és halál felől, illetve például az állami nyelvvizsga rendszerhez való szoros, illogikus kötődés is csak itt dívik. A felsőoktatási rendszerünk kitárgyalásába most nem akarnék belemenni.

És akkor az volt, hogy a vízumhoz (varázslatos India) ugye kell a bankomtól ilyen igazolás, miszerint van a folyószámlámon napi 30 USD pénz, úgyhogy elmentem a Közép-Európáról elnevezett bankba, ahol nekem eddig mindent pikk-pakk, most viszont nem számlát akartam nyitni, hanem csak egy pecsétes papír kellett, ez pedig 40 percembe tellett (én voltam az első ügyfél), ami alatt befejeztem a háztetős jelenetet a nájtvoccsban (első könyv vége), és eközben olyanok voltak, hogy hosszan gondolkoztak, beleírják-e a hitelkeretemet is a számlámon szereplő egyenlegbe (a gép ugye azt dobja ki), meg nem találták a megfelelő elmentett dokumentumot, és én akkor mondtam, hogy lediktálom, de a marika derűsen mosolygott rám, hogy nem kell, mert Rózsikának a másik fiókban megvan, és akkor ő most beszkenneli és átküldi ímélen, úgyhogy nincs probléma (ez a nyelvvizsgás Marika volt). És akkor valahogy összedobták nekem az okiratot, és akkor én visszaküldtem még egyszer a labdát, hogy nem his vagyok, hanem her, aztán felszámoltak nekem ezért egyezer magyar forintot, úgyhogy gondolkozom azon, hogy én is küldök a banknak egy számlát a lektorálási díjról.

Budapest második kerülete egyes részeinek a júzer interfésze különösen használhatatlanra van összegányolva, az utcanévtábláknak csak a negyede-ötöde van kinn, a jobbkezesek nem beláthatóak, az utcák nem párhuzamosak, még önmagukkal sem, ennek ellenére záróra előtt odaértem valahogy az indiai konzulátusra (szomszédos utcák: Ali és Baba), méghozzá úgy felszerelkezve, mint a viccben, panasz nem lehetett rám. A fiúm egyébként korábban figyelmeztetett, hogy ott füstölők égnek, és mindenki le van szedálva, és valóban, tiszta zombis volt a hangulat, kezdve a görbe alakú nyilaktól, egészen a néni válaszáig a végén, amikor megkérdeztem, hogy a hét eleje azt jelenti-e, hogy esetleg már hétfőre kész lesz az okmány, mert akkor a fiúm elhozhatná az övével együtt. A néni erre konkrétan azt felelte, hogy hát ha addigra kész lesz, akkor valóban el tudja hozni (Konfucius say).

A konzulátuson egyébként sikerült elkezdenem a nájtvaccs második könyvét, Maximmal, aki elégedett azzal, hogy pont csak egy kicsit jobb másoknál mindenben, a soron következő okmányirodában viszont egészen a zuhanyzós jelenetig eljutottam, noha időre mentem, bejelentkezve. Aztán az ottani néni azt mondta nekem, hogy amíg az ő kezéhez el nem jut a tértivevényes papír, miszerint átvettem a határozatot, addig ő nem tud eljárni az ügyemben akkor sem, ha megesküszöm rá, hogy átvettem a határozatot (amit egyébként technikailag átvett már valaki, én meg tudom, mi van benne), úgyhogy kénytelen voltam a Women's Secretben megvigasztalni magam egy táskával, amit azoknak a biszbaszoknak vettem (ilyen mini utazósampon meg tusfürdő meg egyéb anyámkínja), amikkel már kora reggel, előre vigasztaltam magam a DM-ben, az utazásra való tekintettel. Az Etamban erősen elgondolkoztam azon is, hogy vajon átmenne-e az igazságpróbán azon meggyőződésem, hogy Indiában feltétlenül szükségem lesz egy (valószínűleg vak kínai árvák által) kézzel hímzett, a meggy érése különböző fázisainak színeiben játszó bugyira, meg a hozzátartozó fűzőre, de aztán józan önmérsékletet tanúsítottam (megyek én még az ő utcájukba), a Promodban utánam sikoltozó fekete, csipkés, áttetsző muszlinblúznak viszont már nem tudtam ellenállni. A lélek már kész, de a test még erőtlen, na, viszont legalább megvigasztalódtam.

Tegnap, a felszabadulás ünnepén nem mentem be dolgozni, viszont meglátogattam a harmadik kerületi okmányirodát, mivel egyszerre járt le a jogosítványom és az útlevelem. Kábé másfél éve, de mostanáig nem hagytam magam zavartatni.

Előrelátó típus lévén, és mivel híve vagyok a legújabb technikai vívmányoknak, bejelentkeztem online, útlevél végett 10-re, jogsicsere céljából 12-re (csak páros órákra lehetett, gondoltam, közben megyek majd egy kört a Margitszigeten). Szintén újkeletű előrelátásom miatt már előző este elkezdtem felkutatni a szükséges okmányokat, úgy mint régi jogosítvány, orvosi papír, lejárt útlevél, személyi. A személyim rögtön ott volt a táskámban, és röpke két óra alatt a régi jogsit, az orvosi papírt és a tarhonyát is megleltem, ami nagy örömet okozott, mert azt hittem, már sose látom többet. Az útlevél sehol. További fél óra alatt viszont ráleltem a plüsspatkányra is, aki a görény hordozódobozában játszott, de az útlevelemre még ott sem. Mindegy, gondoltam, majd azt füllentem bátran, hogy elveszett (bár technikailag a "nem találom sehol" és az "elveszett" konkrétan egymást fedő fogalmak, úgyhogy a lebukás veszélyének igen csekély volta miatt nagy bátorságra nem volt szükségem).

Mivel a Harrer Pál utca 9-11. a Harrer Pál utca többi részére merőlegesen, a 14-es számmal egy vonalban, attól mintegy 50 méterre található, késtem 5 percet, úgyhogy a 10 órás időpontomat fújhattam, sebaj, kaptam egy számot így is, amivel röpke 30 perc múlva fogadtak is a 9-es ablaknál. Ott a valóságnak megfelelően közöltem az üfszolgos hölggyel, hogy én útlevelet szeretnék, mire ő azt mondta, hogy azt nem is ebben az épületben kell, hanem a Harrer 2-ben, vagyis másutt. Én próbáltam a számomon található "személyi igazolvány, útlevél" feliratra, továbbá a portás útbaigazítására és a neten található információkra apellálni, hátha rosszul tudja, de ő hajthatatlan volt. Viszont legalább csekket adott, és áttelefonált a Harrer 2-be, hogy utamat vigyázó szemek kísérhessék, és további tévelygéseim csírájukban el legyenek fojtva. A megadott címen fogadtak is, mint aznapi egyetlen látogatójukat a külvilágból, és  közölték velem, hogy az elmúlt 11 évben nekem nem volt érvényes útlevelem, ezáltal implicite elismerésüket fejezték ki a meggyőzőerőmmel kapcsolatban, aminek segítségével például évekig tanultam külföldön egy nemlétező útlevéllel, de most legalább már tudom, miért nem találom. Pár rendszerlefagyást követően - ami közben nekem, meglepő módon, csak a személyi számomat (?) kellett megadnom, mert minden mást tudtak rólam - regisztráltak, mint útlevéligénylőt, köszönik, majd küldik.

Vissza az Okmányirodába, ahol a 12 órás időpontomra nem adtak még fecnit, mivel - úgy tűnik - azt csak pontban 12 órakor adhat a rendszer, sem előtte sem utána. Úgyhogy ücsörögtem. Aztán 12-kor kaptam számot, amivel felvegyverkezve tovább ücsörögtem. 12:37-kor méltónak találtattam arra, hogy behívjanak, és a kezembe nyomjanak egy csekket, amivel befizetés után ismét csak ücsöröghettem egy fertályórácskát, mert nem úgy van ám az, hogy egyszerű legyen egy jogosítványhosszabbítást regisztrálni, elvégre ha az lenne, akkor minden hülye orrba-szájba hosszabbíttatna náluk reggeltől estig. Nem, az úgy van, hogy 13:30-kor megint odahívnak, és itt is csak a személyi számomat (??) kérdezik, amiről én azt hittem, hogy ezer éve megszűnt, merthogy destruktívan alkotmányellenes, és az ördög találmánya. De végül is elbocsátottak két papirossal, hogy majd legyek szíves, jöjjek érte, és amúgy ők jó fejek, közölte velem az ügyfélszolgálat.

Hogy valami jót is mondjak, a digitális, helyszínen készült fénykép rulez ötlet, kár, hogy mindkettőn nagyon frusztráltan nézek ki. Az útlevelesnél például konkrétan azt mondta a hölgy, hogy mosolyogjak, majd azt, hogy inkább ne. De ez van.

Mindenesetre bármelyik olyan párt, amelyik elintézi, hogy a személyi számomat online, az aláírásomat meg akár postai úton is megadhassam cserébe az okmányaimért, bizton számíthat az én szavazatomra és töretlen hűségemre. Az a párt is, amelyik elintézi, hogy a bicikliúton csellengő gyalogosokat mindenféle következmény nélkül el lehessen ütni. Sőt, fizessenek, ha elütöm őket. Sőt, üssék el magukat, majd fizessenek.

* Copiright: a fiúm.

A nap csúcspontja: felhívott Godot az I**Á-ból, hogy holnap jön, és hozza az ágyamat. Ámen.

Ja, és a conceptisen már nem csak grafilogikák vannak, hanem sudokuk is (addiktív élmény autistáknak, fiúm, aki amúgy igen nagylelkű személyiség, ezeknél húzza meg a határt a közös vagyon kérdéskörében, Joeyval szólva: he doesn't share sudoku).

Egyébként meg ma vagyunk fél évesek.

A héten azért ismét visszanyertem a bizodalmam az ügyintézőkben, a helyi szolgáltatói világban és az univerzumban úgy általában.

A bizodalmam (átmeneti) elvesztése a C*B bank idegenszívű üzletpolitikájának volt köszönhető, amelynek része az, hogy bármilyen problémámra azonnal reagálnak, hajlandóak ajánlás nélkül, ámde bebiztosítva kiküldeni nekem különböző bankkártyáimat, ezáltal megfosztva engem a helyi (egyébként nemlétező, mert még épül, immár két éve) postával való személyes kapcsolattartás lehetőségétől, és pénzt adnak nekem, basszus, az első szóra. Ráadásul a banki ügyleteimet is simán átterelték webes interfészre, mintha az járna, hogy nekem ne kelljen a fiókjukba rohangálnom hat előtt. Az első ilyennél még azt hittem, hogy ez csak véletlen és megbocsátható túlkapás, a havidíj elengedésénél viszont rájöttem, hogy ezek egyszerűen nem emberek, pláne nem magyarok.

A kizökkent világom most viszont a kábeltévé-szolgáltató, majd az I**A bútoráruház jóvoltából látszik helyreállni, akik teret adnak a jól megszokott, dévaj évődéseknek ennenmagukkal, sőt, mintegy biztatnak rá. A kábeltévések pl tarifákat nem, viszont egy négyjegyű számot feltüntetnek a honlapukon - ez utóbbit sokáig nem veszik fel, majd kiderül, hogy csak bajai ügyeket intéznek általa. Mivel (az ismeretlenség jótékony ködének betudhatóan) semmi bajom Bajával, megkísért a gondolat, hogy gyorsan odaköltözzem, lépéselőnyt szerezve ezáltal, majd kalandvágyó énem elveti ezt, és beszélek kábel@budapest-tel, ahol biztosítanak róla, hogy majd jönnek, de előtte hívnak. hogy mikor, az legyen meglepetés, hogy hirtelen tudjak nekik örülni (juszt se idézek nekik a Kis Hercegből, pláne, mivel Exuperyvel a Citadella után meglehetősen eltávolodtunk egymástól, leginkább az én hibámból). És azóta (4 napja) sem sikerült átérniük az utca túlsó oldaláról, ahonnan jönni fognak, mint azt furmányosan kiderítettem. Lassan kezd bennem felszínre emelkedni a szokásos szingli-dilemma, hogy na most mi van? Felhívjam én őket? Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy túlzott rámenősségemmel végleg elriasztom a másik felet magamtól, de mi van, ha elvesztették a telefonszámomat? Viszont ha csak arról van szó, hogy nem tetszett a hangom, azt igazán a szemembe mondhatnák anélkül, hogy folytatással kecsegtetnek.

Hasonlóképpen jártam az I**Ával is, ők se hívnak, határozott ígéretük ellenére (így jár, aki többekkel kokettál párhuzamosan). Pedig először azt hittem, azért hoztak tévesen 20 cm-rel nagyobb ágyat, hogy legyen ürügy a továbbiakra, de most kezdek elbizonytalanodni. Lehet, hogy valaki más van a dologban? Egy másik vevő, aki fiatalabb, szebb, és nagyobb a melle? Vagy csak betegek? Vagy nem akarják, hogy azt higgyem, túl könnyen kaphatóak? Szóval vívódom, de ez a vívódás éppoly édes, mint fájó, az a fajta kapcsolat eleji izgalom, amire pár évtized múlva, amikor már a fiatal, törekvő szolgáltatóláncok arra se fognak érdemesíteni, hogy a szórólapjukat bedobják a ládámba, nosztalgiával fogok visszaemlékezni. Vesszen a globalizáció és az értelmetlen automatizálás, aszondom, és nyilvánítsák a világörökség részévé a buro hungaricát, úgy is, mint local colourt.