Jobbra a nagy placcon lesz valahol az ágyunk, a kád mögötti fal másik oldalán a mosdókagylók, azzal szemben a zuhanytér (így, amilyennek most látszik, csak még két minimalista zuhanyfej ki fog lógni a falból). Leghátul a könyvtár/gardrób, a képnézet szerinti hátunk mögött pedig a nappali, kb 1 méterrel lejjebb, mint a háló. A burkolat a tudomány jelenlegi állása szerint valami trópusi fa lesz, a hálónak a nappali felé eső végére, illetve a háló és a lépcső közé ilyen fehér kavicsot tervezünk valami jelképes vájúban.

A házzal az a helyzet, hogy végre kiderült, ki gyártja ezt a kádat, amit mindenféle random burkolóanyagosok szerepeltetnek a prospektusaikban, a rossz hír az, hogy 3 milla, úgyhogy ilyen nem lesz. Ennek kapcsán viszont utánanéztünk a kőkádaknak úgy általában, találtunk is egy-két oldalt (volt ugye valamelyik Angelben az a rész, ahol ilyen lélek tárolására szolgáló dobozt keresnek a boltban, handcrafted by blind Tibetan monks, magyarázza Cordelia, de olyan nincs, mondja az eladó, van viszont ez, pieced together by mute Chinese nuns, na, mi is ilyen kádat találtunk), csak sajnos Kína eléggé messze van, viszont biztosak vagyunk benne, hogy előbb-utóbb valamelyik piacon sikerül venni egy alacsony fogyasztású, tartós kínait diszkontáron, kalapáccsal.

Amúgy meg az építési hatósággal folytatott konzultáció után elkészültek a nagyjából végleges tervek, majd valamikor felteszem őket, de már csak apró változtatások vannak benne, a konyha tetejével és hasonló súlyosságú dolgokkal kapcsolatban. A fiúm most kijelentette, hogy ő egész nap kint akar majd ácsorogni a telken az építkezés alatt (villany, internet ki lesz vezetve, notebook van), és olyanokat üvöltözni a munkásoknak, hogy kapjál már magadhoz, szerinted az hol függőleges, bazmeg, most ezeket gyakorolja otthon. Nagyon aranyos. Mondtam neki, hogy időnként majd én is kinézek, és akkor játszhatunk ilyen jó zsaru - rossz zsarusat, hogy én mondom neki, hogy hagyd már békén azokat a szegény fiúkat, hát már alig élnek, ő meg kikel magából, hogy ezeeek?? de hiszen csak meresztik a seggüket egész nap. Szerintem nagyon jól fogunk szórakozni.

Ja, és a nappali egyik fala mászófal lesz, úgy néz ki. Áthajlással, meg minden.

Lassan én is kismamablog leszek, csak én építkezésben, meg lakberendezésben, ami, ha csak virtuálice, még nem is lenne baj, de olyanok vannak, hogy tegnapelőtt lepauséztuk a Monkot, hogy jobban megnézhessük azt az állat vakolatlan betonfalat, ami a pszichiátere rendelőjében van, tegnap meg a Lars von Trier film közben a fiúm, aki soha meg nem szólal a moziban*, az egyik résznél izgatottan megragadta a karomat, és odasuttogta, hogy ugye olyan tologathatós létrát akarok majd a könyvespolcaimhoz, a ma délelőtt nagy részét pedig egy burkolóanyag-mintaboltban (vagy hogy az istenbe hívják ezeket) töltöttük a bép.-pel**, nem is volt elég az az óra, amennyit terveztünk, mert nagyon belemerültünk a különböző betonszínű lapok összehasonlításába (szegecseléssel avagy anélkül), meg utána a konyháról is beszélgetnünk kellett. Egysíkúak-e vagyunk?

* egyébként másokban se szereti az ilyesmit, nem is érti az ismerőseimet, ha valaki például sokat zörög előadáson vagy ilyesmi, akkor nagyon csúnyán néz, és azt mondja, rosszabb vagy, mint egy mensa-tag.

** aki nagyjából kiismerte már a fiúmat, rá is mutatott egy éjjeliszekrénykére ma, hogy az biztos tetszene neki, a fiúm viszont rázta a fejét, mire a bép. csodálkozó tekintetet vetett rá, és azt mondta, hogy de hát ez tökre olyan, mintha hulladékból lenne összehegesztve, és az arcára volt írva, hogy szerinte a fiúm odavan az ilyesmiért. Amiben igaza is volt, csak az az ördög a részletekben, hogy a fiúm a nagy, idomtalan fémhulladékból összehegesztett izéket szereti. A kicsi, buzisan cizellált fémhulladék az én világom inkább.

Ja, és a bép. talált nekünk a gardróbba egy emeletesággyá nyitható szófát. Ütős. Tetszik.

- És mi lenne, ha odabasznánk egy ilyen sziklát a kertbe valahova? - kérdezte tőlem a fiúm pénteken, közvetlen hangnemben. Mondtam neki, hogy jó, erre bővebben belement a részletekbe, miszerint ő egy olyan sziklára gondolt, ami úgy 3 méter magas, és olyan 6 méter hosszú, hadd örüljenek a szomszédok. Erre is mondtam, hogy tök jó, majd fennhangon elábrándoztam, hogy befutja majd a vadrózsa, meg kis hajtások dugják majd elő halványzöld fejecskéjüket a repedéseiből, mire a fiúm azonnal felvilágosított, hogy nem ám, hanem az ilyen földetlen sziklákon nem telepszik meg semmi. Közben csúnyán nézett, úgyhogy én személytelenül, mintegy senkire nem célozva vetettem fel azt az eshetőséget, hogy kivéve, ha esetleg valaki időnként földdel dobálja azt a sziklát, erre viszont a fiúm azt felelte, hogy egyáltalán nem fogjuk földdel dobálni, titokban sem, hanem rendszeresen mossuk majd. A kép, amint rendes szuburbánus népek módjára hétvégente kivonulunk majd a kertbe (a házban huzamosabban úgysem szabad majd tartózkodnunk ugye, még összejárkálnánk a nagy üres minimalista tereket az idomtalan testünkkel), és én elégedett mosollyal az ajkamon figyelem majd, ahogy a fiúm sziklát mos, határozottan vidámabbá tette az estémet.

Aztán szombaton felmerült a megfelelő szikla súlyának problematikája, kérdezte a fiúm, hogy hogyan kell a tojás térfogatát mérni, mondtam neki kissé nagyképűen, hogy az elég bonyolult lehet, mivel az ellipszis kerülete is már integrálszámítás, próbálkozzon inkább közelítéssel, erre két perc alatt talált a neten egy képletet, miszerint a tojás térfogata az 4/3 x Pi x a x b x c, ahol az a, b és c a megfelelő rádiuszok, az x meg nem az ismeretlen, hanem a szorzás jele. Ez mondjuk így utólag eléggé nyilvánvaló a gömb térfogatából levezetve, de akkor is gondolta volna a fene, mondta is a fiúm, hogy azért ez a kör dolog nagyon ki van találva, a Pi meg egyenesen odabasz. Lényeg, ami lényeg, a sziklánk borzasztó súlyos lesz, szerencsére Telki környékén van egy csomó bánya, de még így is, úgyhogy javasoltam, hogy több darabban szállítassunk, aztán majd összeragasztjuk, ha lehetséges olyan. Erre a fiúm, hogy persze hogy lehetséges, rekultivációnak hívják, és neki papírja van arról, hogy ért hozzá, úgyhogy a leendő érdekes programjaink spektrumja újabb elemmel gazdagodott, asszem, az elkövetkezendő 20 évben nem nagyon fogok unatkozni.

Szóval a gardróbunk padlója wengefából lesz. Ezt a mondatot tegnap hosszan ízlelgettem, majd arra a következtetésre jutottam, hogy még szerencse, hogy tudom, hogy nem vagyunk rettenetesen sznob újgazdagok, mert különben nagyon csúnyákat gondolnék rólunk (különös tekintettel arra, hogy a wengefának vékony fehér szijácsa és sötét gesztje van). A gardrób pedig a fent látható rajznak a bal felső sarkában látható, és csak felerészben gardrób, másik felében könyvtárszoba leend majd, illetőleg végül a mostohagyerek wc is ott került elhelyezésre. Jobb felé haladva (erre egyébként lejt az objektum, a nappali pl. kb 1 méterrel lejjebb lesz, mint a fürdőszoba) lehet megtekinteni a fürdőszobával egybenyitott hálót (itt egyik közfal sem ér majd a plafonig), a káddal, ami állítólag valami hiperdizájnos műtárgy lesz, lakásunk éke (én meg majd kijárok a kertbe, a dézsához, vagy valami). A fürdőszoba/háló tervezésénél kiemelt szempont volt, hogy mind az ágyból, mind a kádból lehessen majd látni a nappali túlsó falára projektorvetített műsorokat (tévénk továbbra se lesz majd).

A nappali egyébként, a fiúm szavaival élve, nem lesz ilyen buzisan telezsúfolva bútorokkal, hanem lesz mondjuk 1 db. kanapé (szigorúan nem ággyá nyitható), 1 db. designer ülőalkalmatosság, illetve talán valami olyasmi dohányzóasztalka, aminek a legmagasabb része is csak tíz centire van a talajtól, mert azok mindkettőnk fantáziáját nagyon megragadták. A projektoros falon valószínűleg ilyen erősen landscape elrendezésű ablak lesz úgy térdmagasságban, hogy elég nagy maradjon a háborítatlan falfelület.

Az objektum közepe felé található, X-szel jelölt terület lesz a lift, ami levisz majd a pincegarázsba (a konyha és az alsó terasz alatti rész). A konyha (és minden egyéb helyiség) berendezése egyelőre csak jelzésértékű. A konyhapult a jelenlegi elképzelések alapján izé, szóval betonból lesz (ld Ivanka).

Ja, a háztervezés ügyében is vannak fejlemények, végre elkészült a végleges alaprajz, holnap be is szkennelem, szóval most így nyolc hét után áttérhetünk a belsőburkolás témakörre, ami fontos, mert az építészünk is obszesszív-kompulzív egy kicsit, és csak olyan tereket, illetve padlókat szeretne tervezni, amiket ki lehet rakni egész járólapokkal, illetve egész téglákból (tovább bonyolítja a dolgot, hogy olyan 100x100 - 120x120 cm-es járólapokban gondolkozunk). Ez is érdekes szakasz lesz, például a belsőép. megpendítette a fiúmnak, hogy valahova jó lenne melegburkolatot is tervezni, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, ő is gondolkozott a parkettás hálószobán, erre viszont a bép. olyan hangsúllyal nézett kérdően vissza, hogy a fiúm nem merte megérdeklődni, hogy akkor mégis hova szabad milyen melegburkolatot, hanem most mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk.

Ja, és akkor most állítólag kőszalonokba fogunk járni. Lehet röhögni nyugodtan, én is azt tettem, amikor meghallottam.

A fiúm amúgy megfogalmazta a minap, hogy azért szimpatikus neki a belsőépítész, mert ő az egyetlen ember, aki még nála (a fiúmnál) is sznobabb. Hivatkozott itt arra a levélváltásukra, amikor elkezdte a bép.-nek magyarázni, hogy a felső konyhaszekrények ajtaja felfelé nyíljon, mire a bép. megütközve válaszolta, hogy de hát nem lesz felső konyhaszekrény, a konyhapult feletti konyhaszekrény az végtelenül passé, hol akar élni a fiúm, kilencvenháromban? (vagy valami hasonlót, hasonló szellemben.)

Szerintem nagyon aranyosak mindketten.

Amúgy meg otthon sem könnyű az én életem, mert az van, hogy a belsőépítész kábé percenként küld bútoros linkeket meg hálószobatervet (a helyzet pillanatnyi állása szerint a kád konkrétan az ágy fejéhez fog simulni, meg ilyenek), ráadásul tökre egy húron pendülnek a fiúmmal, pl. a fiúm írta neki, hogy semmiképpen ne legyen fülke (falak) a zuhanytálca körül, mire a bé. sértődötten visszaírt, hogy miért gondolja azt róla, hogy fülkét tervezne a zuhany köré, amúgy meg ő is netfüggő, például élére állított (írásjegy alapú) szmájlikat helyez el a kézzel rajzolt tervek szöveges részében. Ráadásul még elnézést is kért, hogy most dolga van, de majd hétvégén több időt szán a házunkra (ebből tragédia lesz, már most gyorsabban küldi a linkeket, mint ahogy meg tudnánk nézni őket).

Aztán belevágtunk egy új sorozatba, méghozzá a Dexterbe (a 45 perces pilot alatt jött cca 45 kanapéterv a belsőép.-től), ami egy sorozatgyilkos, pszichopátiás tünetekkel rendelkező nyomozóról szól, egyelőre nagyon bejön, szerintem majd idézgetni is fogom. Vannak benne aranyos hullák is, meg a Dexternek ez a hülye mosolya, amikor tetszik neki a feldarabolt tetem. És olyanokat mond, hogy nagyon fárasztó mindig úgy tenni, mintha lennének érzelmei, mondtam is a fiúmnak, hogy ő tökre ilyen, leszámítva a szexet, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, és az ő sorozatgyilkossági trófeás doboza csak azért van egyharmadig a fele helyett, mert állandóan szexszel foglalom le az idejét (ez is mutatja, hogy a kívülről csodálatosnak és harmonikusnak látszó kapcsolatokat is mérgezhetik belülről a kompromisszumok és megalkuvások).

És amúgy az újdonsült demenciám nem csillapul, tegnap a CIB-nél például negyedórán keresztül nem sikerült kitalálnom, hogy kell az új bankkártyámat belerakni az új bankkártyatartó tokba, amit adtak hozzá, úgyhogy végül csak úgy tettem, mintha beleraknám, és hazavittem a fiúmnak, oldja meg ő, elvégre ő a műszaki alkat kettőnk közül. Ráadásul rendes is, most is csak egy kicsit röhögött rajtam, utána megmutatta, mit kell csinálni.

Az van, hogy lett nekünk saját belsőépítészünk, akit szintén ilyen kozmikus úton kaptunk az élettől, ahogy szoktuk a dolgokat. Van ugyanis mindkettőnknek ez a természetfeletti képessége, hogy ha például szemkihúzó tusra, vagy autóra van szükségem, akkor hirtelen kapok ingyér egy szemkihúzó tust, vagy egy autót, a fiúmnak meg amikor pénzre van szüksége, akkor túlfizetik, meg amikor laktózmentes tej kell neki, akkor hoz valaki laktózmentes tejet, minden szóbeli egyeztetés nélkül. Továbbá ő az egyetlen, akit ismerek, aki 8, azaz nyolc nap alatt kapott nagyösszegű hitelt a banktól. Még az én bevásárlókártyám elkészítése is több volt ennél.

A belsőépítészünk története annyi, hogy egyszer a zsoltu belinkelte a blogját (a belsőépítészét) kommentbe a sakamotós bejegyzése kapcsán, és aztán az építészünktől kapott a fiúm egy nevet azzal, hogy ő pont jó lesz nekünk, és kiderült, hogy a név és a blog az egyazon személyhez tartozik. Aztán tegnap az IRL találkozó állítólag már-már montypythonosabb volt a Monty Pythonnál, különös tekintettel arra a jelenetükre, amikor olyan nagyon speciális előrenyomtatott üdvözlőkártyákat árulnak, hogy "Kedves George, sok boldogságot kíván neked Claire nénikéd 26. születésnapod alkalmából", és végül mégis akad valaki, akinek pont ez kell. A belsőépítészről kiderült ugyanis, hogy Sakamoto-szakértő, illetve - többek között - autista gyerekeknek való életterekből írta a diplomamunkáját, már csak arról kéne meggyőzni, hogy mi tényleg Sakamoto fanok vagyunk, illetve autista gyerekek, de legalábbis nagyon sok bennünk az autista kvalitás. Valahogy ugyanis sose akarja senki sem elhinni, hogy mi azt komolyan gondoljuk, hogy minimalizmus, és ne legyen bútor, ami viszont muszáj, az legyen meghökkentő, pedig az építész ráadásul meglehetősen ismeri a fiúmat, mégis mindig gyanakodva keresi a kandikamerát, amikor szívem szottya olyanokat mond, hogy mondjuk nem lesz villanykapcsoló a falon. A múltkor még egy közlekedőfolyosóval is bepróbálkozott (az építész, mármint), de ezen irányú törekvései nagyon hamar el lettek fojtva (és most mondom, egyetlenegy darab, a közlekedőfolyosókat promótáló kommentet sem fogok átengedni, nem érdekelnek a közlekedőfolyosók előnyei).

Újdonságok még az építkezéssel kapcsolatban, hogy

1. az építész talált valami autistáknak való fát (először ilyen csoffadt, levéltelen citromfákat akartunk, mert az összes Sakamoto-ház mellett ilyenek vannak, és baromi jól néznek ki), ami olyan, mintha egy nagyon egyszerű gondolkodású gyerek rajzolta volna, hogy van a törzse, és abból legyezőszerűen és teljesen szabályosan egyenes mellékágak ágaznak el. Ilyenből lesz, olyan 3 x 4-es szabályos mátrixban elrendezve egy díszkert a ház mellett, a többi részen garázdálkodhatok én cseresznyefákkal, meg a kovácsoltvas padjaimmal. Továbbá tuti nem lesz golfgyep, meg hasonló baromságok. Harangvirág lesz, meg zsálya, ilyenek.

2. A tetőre (domboldalon építkezünk) állítólag majd rá lehet lépni az egyik oldalról, és végigsétálni rajta a másikig, ahol meredély. Az aggódók kedvéért megint megemlíteném, hogy mi nagyon gyerekbarát emberek vagyunk, ez okból nem is tervezünk magunknak dedet.

Erre a belsőépítészes dologra egyébként határozottan büszke vagyunk, ez majdnem olyan felnőttes, mint a szerecsendió. Csak úgy mondom.

Most írja a fiúm, hogy ma is beszélt az építésszel, és megint áttervezték másmilyenre a házat, de nagyjából T alakú maradt, ez, ismerve a fiúm írásképét, bármit jelenthet, ugyanis ő kézírásban úgy 7-8 karaktert használ, amik közül a 3-as számú például simán jelenthet t-t, g-t, e-t, l-et vagy 8-at, esetleg 9-et vagy 2-t is, opcionálisan. Ennek ellenére tényleg vizuális típus, tegnap is ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa, hogy működik az autóba szerelhető mozgásérzékelő, amit a leendő lámpakapcsolóinkhoz vett (mert ugye a falon semmi nem lehet a minimalizmus végett, tehát a kapcsoló ilyen falon belüli bigyó lesz, ami előtt lengetni kell a kezed), hiába mondtam neki, hogy mesélje el, én úgy is megértem, végül kénytelen voltam megnézni, ahogy meglengeti a kezét a mozgásérzékelő előtt.

Mostanában amúgy lakberendezési témák körül forog az életünk, kanapékkal kelünk és rozsdamentes acél konyhabútorral fekszünk, tegnap meg munka után a MAX Citybe mentünk, majdnem nem is találtunk oda, mert először nem tudtuk, hogy a nevezett üzletközpontot csak buddhista türelemmel, csigavonalban, egyre szűkülő körökben lehet megközelíteni; a mohó, mindig siető üreslelkű urbánus egyén, aki nyílegyenesen akarna odamenni, felvezetődik valamelyik autópályára, ahonnan aztán nincs kiút. A tizenhatos lejáróig.

Aztán végül megérkeztünk, és én rögtön megláttam egy pumás (esetleg fekete párducos) kanapét, ami meghatározó élménnyé vált számomra, sokáig nem is tudtam elvonatkoztatni tőle. Először csak felderítettük az objektumot, végigjártuk az összel emeletet, aztán már be is mentünk boltokba, a fiúm például felfedezett egy világoskék bőr kanapét is, ami különös hatással volt ránk, asszem, erre mondják, hogy a látványhoz szögezi a tekinteted a iszony, de még időben kimenekültünk. Én berángattam őt az összes rusztikus-kovácsoltvasas-antikos boltba, melyekben rengeteg olyan tárgyat fedeztem fel, amire életem valamelyik szakaszában biztos nagy szükségem lesz, hogy csak két példát említsek, egy fából faragott íróasztal rengeteg fiókkal és rekesszel, és egy olyan babaház, aminek az elülső részében boltkirakat volt, igazi játék próbababával. Továbbá lezsíroztam a leendő háztulajjal, hogy a kertbe vehetek majd ilyen tojáshéjszínű, antikoltan mintás kovácsoltvas szék- és asztalkészletet, ami leginkább különböző gyümölcsöket, illetve virágokat ábrázolt ennen anyagában. Meg felfedeztem egy olyan boltot is, ami szerintem főként a váci régiségbolttól szerez be, és háromszoros áron ad tovább, ilyenkor mindig megnyugszom, hogy milyen takarékosan és előrelátóan vásároltam kovácsoltvas próbababát és rusztikus utazóbőröndöt.

Meg találtunk babzsákot is, aminek én nagy rajongója vagyok, noha eredetileg a neve alapján azt is ilyen tarisznyás bölcsész baromságnak gondoltam, de aztán kipróbáltam egyet a Mozaik Teázóban, és rájöttem, hogy ez valami hihetetlenül kényelmes dolog, teljesen felveszi az ember alakját, és utána bekeményedik, és akkor jó lesz. Megnéztük még a BoConceptet is, és most ódákat tudnék regélni bőrkanapé és bőrkanapé közti különbségről, a BoConceptes például egyáltalán nem fénylett hivalkodóan, hanem matt volt, és nagyon puha érintéső, és igazi fehér színű, de aztán továbbmentünk a konyhabútorok felé, amit lassan ki kéne választani, hogy a konyhabútorhoz lehessen tervezni a konyhát. E téren is nagy előrelépést tettünk (miután befejeztem a szörnyülködést a lakótelep-színű darabok előtt, de tényleg nem értem, ki az, aki meglát egy ilyen végletesen unalmas és visszataszító (furnérozott, könnyen tisztítható felületű bútorcsalád, bükk és cseresznye színekben) konyhaberendezést, és azt mondja, igen, ez kell nekem? Pénzügyi oka nem lehet, mert nem voltak olcsóbbak, aztán mégis minden boltban volt legalább egy ilyen kötelező formagyakorlat), szóval továbbmenve eldöntöttük, hogy a pult fekete lesz, matt és enyhén rücskös (olyan kőhatású, update: azért kőhatású, mert kőből van), a mosogatótálca dupla méretű, fém és végletesen szögletes (az a fajta, amit csak úgy lehet rendesen kitisztítani, ha az éleibe ciffet öntesz, és úgy hagyod pár órára), aszimmetrikus lefolyóval, a polcos részen nem polcok, hanem jó mély fémfiókok lesznek, és a felső polcok ajtaja felfelé nyílik majd (legalább 3-4 különböző megoldást láttunk erre, úgy tűnik, most divatba jön). Az, hogy az egész színe fekete vagy rozsdamentes acélszínű legyen-e, még nem dőlt el, egyébként meg láttunk egy meggypiros-króm variációt is, nekem az jött be leginkább.

És az egyik üzletben erősen körvonalazódott a leendő gardróbszoba képe is, ott ugyanis láttunk egy olyan megoldást, hogy a gardróbnak csak három fala van, a negyedik meg tolóajtó teljes egészében, nagyon sikkes volt. Én egyébként még kinéztem egy rusztikus bicikliszobrot is, amibe virágokat lehet ültetni, meg egy kovácsoltvas kerti hintát is, pohártartókkal. Szóval vannak tervek, meg perspektívák.

Egyébként még mindig építkezünk, vagyis hát egyre inkább, noha csak fejben. Például az építészünk is belendült, múlt héten hozta is a fiúm a tervrajzokat, amiből számomra rögtön kiderült, hogy milyen profi (mármint az építész), ugyanis a 3D házképet (perspektivikus!) be is satírozta artisztikusan vízfestékkel, ami szerintem nagyfokú hozzáértést mutat. De csak rövid ideig örülhettem, mert rögtön mondta a fiúm, hogy közben beszéltek, aminek az lett az eredménye, hogy pont úgy nem fog kinézni a ház, hanem inkább olyan lesz, mint egy T betű, amit rögtön el is kezdett nekem lerajzolni, pedig én tökre el tudom képzelni, hogy milyen egy T betű, a fejemben benne. De aztán megbeszéltük, hogy igazából maga miatt rajzolta le, mert ő vizuális típus, ellentétben velem, aki verbális alkat vagyok.

Szóval a ház, teljes alaprajzzal, nem is úgy fog kinézni igazából, mint egy tébetű, hanem mint egy olyan tébetű, aminek a jobb széléről lelóg még egy szár. Ennek a szárnak a nagy része a föld alatt lesz és garázsnak fogjuk hívni, csak ennek a másodlagos szárnak az alja lóg majd kicsit ki négyzet alakban, erre a négyzetre a tervek szerint kavicsot fogunk majd szórni, illetve én elképzeltem rá egy idősebb japán férfit is kimonóban, aki napi nyolc órában gereblyézi az említett kavicsokat, ha valaki tud ilyet akciósan, mindenképpen szóljon. A T felső részében (a teteje) lesz a nappali/étkező, illetve a bal végében a hálószoba, amit egy alacsonyabb falszelet, mintegy mellvéd fog csak a nappalitól elválasztani, és a hálószoba mögött, még balra, a fürdőszoba, paravánnal, vagy egyéb jelképes elhatárolással. A T (rövid) szára lesz a konyha.

A garázs legfontosabb eleme a lift lesz, amivel fel lehet majd közlekedni a nappaliba (a liftezés elé mindketten lelkes várakozással nézünk). A második legfontosabb elemei mi leszünk, ugyanis a fiúm közölte, hogy velem együtt ő is a garázsban fog lakni, egyrészt, mivel a lakást nem ottélésre, hanem gyönyörködésre tervezzük, másrészt, mert idomtalan testünkkel csak megtörnénk a mellbevágó, katartikus minimalizmust. A garázs harmadik legfontosabb eleme az autóemelő lesz.

Az étkező-nappali lesz a leginkább mellbevágó és katartikus, különösen, mivel az egymásra merőleges konyha és étkező/nappali egymásra néző falai üvegből fognak készülni. Bútorokat a legújabb tervek szerint a BoConceptből fogunk beszerezni, noha ők egy kicsit drágán mérik, de egyrészt tényleg igényes dolgokat árulnak, másrészt meg a fiúm úgyis háromban maximalizálta a házban megtalálható bútorok számát, azt meg még szerinte ki tudjuk majd fizetni. Végső terv még nincsen, koncepcióink viszont már vannak, például a kanapé (ez muszáj, mert noha a tévé nincs bekötve, rengeteg sorozatot szoktunk nézni lemezről, meg filmeket, ezt ott majd projektor segítségével fogjuk művelni) nem ággyá alakítható lesz, mert a fiúm szerint a nem ággyá alakítható kanapé a sznobság egyik csúcsa, márpedig mi alaposan oda fogunk figyelni arra, hogy a ház berendezése minél sznobabbnak tűnjön majd. Állítólag.

A hálószoba szabályozása kicsit lazább lesz annál, amit vártam, például nagy megkönnyebbülésemre lesz ágyunk. Ráadásul (a tervekbe legalábbis) sikerült becsempésznem a szívemnek nagyon kedves Noresund ágyamat, és ezúton némi fekete kovácsoltvas hatást is (olyan odabilincselős típusú fekhely). Egyébként még az sincs eldöntve, hogy minden bútor fekete, vagy fehér legyen-e, esetleg ezt a két színt variáljuk, ráadásul, noha a pasim eddig olyan ipari kinézetű, rozsdamentes acél konyhát szeretett volna beépített hűtővel és mosogatógéppel, valamelyik nap erősen utánafordult egy metálpiros konyhabútornak, hogy az is de jól néz ki. Persze lehet, hogy csak örült, hogy felismerte, milyen színű, ezt nála soha nem lehet tudni.

Szóval egyelőre ezek a tervek, aztán simán lehet, hogy jövő hétre már az S betű alakú házakat fogjuk preferálni, de semmi baj, azt is el tudom majd mesélni.

A rendszergazda meg üvöltözött tegnap velem a telefonban, először a BSA miatt, mintha én tehetnék róla, utána a választási eredmények miatt, pedig arról tényleg nem tehettem, még csak szavazni sem voltam, és végül azt fejtette ki, hogy nekünk nem lesz jó ez a minimalista lakberendezési stílus, mert ő már járt nálunk, és tudja, hogy mi úgy érezzük jól magunkat, ha a rendelkezésre álló területen szét van szórva egy alkatrészeire bontott traktor, öt-hat számítógép és pár zokni. Ezt továbbítottam a fiúmnak, és ő mondta, hogy semmi baj, mert a garázs szétdobálós hely lesz, nagy, olajos vasdarabok mindenfelé, ízlésesen. Akkor félve megkérdeztem, hogy lehet-e esetleg egy olyan sarok a garázsban, ahol mondjuk a cérnáimat tarthatom, mire azt felelte, hogy meg a tűidet, és nagyon fülig érő szájjal nézett rám. Úgyhogy már csak arra kell rávennem, hogy még egy olyan kis kinyithatós kanapét szerezzünk be a garázs valamelyik sarkába, és akkor akár be is költözhetek oda. Szerintem otthonosan érezném magam.

- Ugye, a te vágyad mindig is egy minimalista stílusú ház volt?
- Az én vágyam ugyan mindig is egy olyan ház volt, aminek nagy, rusztikus konyhája van, a falon rézserpenyőkkel, és olyan dolgok vannak benne, mint a sárkányos dobozom, meg a madár nélküli kalitkám, meg a fekete tükröm, és rengeteg kovácsoltvas cuccos mindenfelé, de valóban, a második vágyam mindig is egy minimalista stílusú ház volt.
- Nagyon tudod a jó választ, nagyon.

Ami az építészeti terveket illeti, úgy tűnik, eldőlt, hogy egy végletesen Szakamoto-stílusú házban fogunk lakni, mert mind a fiúm, mind az építész szerelmesek bele, az építésznek ráadásul eddig senki nem hagyta, hogy ilyet tervezzen, úgyhogy mindenki boldog.

Azért, amikor a fiúm felháborodva megkérdezte tőlem, hogy hogy lehet így telepakolni bútorokkal ilyen szép tereket, akkor egy kicsit megijedtem, és megkérdeztem, hogy de ugye azért nekünk lesz két székünk, mire a fiúm azt felelte, hogy ő előre tudta, hogy párkapcsolat, összeköltözés, és rögtön jönnek a kompromisszumok. Egyébként meg ne legyen villanykapcsoló a falon. Legyen akkor a padlón, feleltem én, felvéve a ritmust, és legyen lábbal kapcsolható. Az is jó, mondta a fiúm, vagy legyen a falban, hogy akkor is működjön, ha csak odacsap az ember, és ne jelöljük, csak jegyezzük meg a helyét. És a vendégeken meg majd nagyon jól fogunk szórakozni. És majd megmondja az építésznek, hogy lámpát nem akar látni sehol, oldja meg valahogy a világítást, mire én azt feleltem, hogy látom már, majd állva kell aludnom a házban, elvágólagosan, mert ágyunk se lesz, és időnként, ha jól viselkedem, bevihetek majd egy gyertyát, de csak akkor, ha nem teszem le sehova. Erre a fiúm rámnézett, és sebzetten megkérdezte, hogy most akkor kúl házat akarunk, vagy élhetőt. Kénytelen voltam kapitulálni az érvei előtt.

Tegnap a fiúm kibiciklizett a telekre, ahol egyszer majd lakni fogunk, azt csinált fotókat. Egyébként azt, hogy ennyi idő után is rejtély és titok vagyok számára, az is bizonyítja, hogy az istennek nem akarta elhinni, hogy én tényleg nem akarok 61 kilométert biciklizni just for fun.

(Egyébként, amikor hazaért, akkor közölte velem, hogy lehet, hogy tényleg van némi igazságom a világ dolgait illetően, például előfordulhat, hogy tényleg létezik olyan útviszony, hogy emelkedő. Ezt a pulzusmérő segítségével állapította meg.)