A közgazdász diplomáját bármilyen vitában logikai érvként használó kollégát időközben elérte az a csúfos vég, amivel eddig csak az emberiség legalját, a spammereket sújtottam: felkerült a durvábbik spamszűrőmre, de bizisten, kivártam hogy nagyon megérdemelje.

Az utolsó húzásai közé tartozott egy olyan, aminek az az előzménye, hogy munkahelyem jóvoltából harmadáron szereztem neki egy kis esztétikai hibás mosógépet (a külső dekorborítás volt egy húsz centis részen megrepedve, ha jól emlékszem), amihez elintéztem, hogy ingyen kiszállítsák neki 60 km-re, azon a napon, amelyikre ő kérte, mindezt a szabadságom alatt, betelefonálgatva a munkahelyemre. Most, amikor a kommunizmus, gépjármű-fenntartási költségek, és egyéb húsbavágó témák miatt befrusztrálódott, odavágási szándékkal tett a végén egy megjegyzést, hogy ja, egyébként a mosógép egy hónappal később tönkrement, a szerelő azt mondta, hogy nincs hozzá alkatrész, és amúgy is biztos lopott volt, azért adtuk olcsón. Na ez a történet több sebből is vérzik, például 1. az adott termékeknek a készülék gyártása idején mi voltunk itthon a kizárólagos forgalmazói, tehát maximum magunktól lophattuk volna, továbbá számlával, garanciajeggyel kapta; 2. az adott termékek jelenlegi forgalmazója a M****** M***********, akik természetesen szervizhálózatot is fenntartanak a márkának, ahol például alkatrészeket is tárolnak hozzá, arra az esetre, ha javítás közben szükség lenne rá; 3. más forrásból tudom, hogy a mosógépnek semmi baja nem lett, tökéletesen működött.

Szóval ez volt az a pont, ahol, bár meggyőződéssel hiszem, hogy a wiw az ismeretségi háló bemutatására, nem pedig rokon- és ellenszenveink kinyilvánítására való, ott is levettem az ismerőseim közül (később pedig, amikor ott is próbálkozott levelezéssel, tiltott felhasználóvá is tettem; ennek kapcsán elgondolkodtam azon az érdekes nyelvi jelenségen, hogy amikor valakit nagy faszként, vagy kis pöcsként jellemzünk, akkor az nagyjából ugyanazt jelenti). Nem az ellenszenvem kinyilvánítása végett, hanem mert cikinek találnám, ha valaki esetleg megtudná, hogy ismerem.

Tegnap egyébként hazaérkezésem után közvetlenül megérdeklődtem a fiúmtól, hogy vannak-e nekem erkölcseim (kicsit számonkérő hangon, mintha ő tehetne róla). Azt felelte, vannak, úgyhogy felszólítottam, gondolja át a válaszát még egyszer, és ezúttal ne tévessze meg, hogy kedvesen nézek rá, és akkor rájött, hogy valójában nincsenek, amit az is bizonyít, mint felhívtam rá a figyelmét, hogy - nem lévén rövidnadrágom - miniszoknyában szoktam bebiciklizni a munkahelyemre (megtekinthető munkanapokon a budaörsi repülőtér környékén, reggel 7:30 és 8:30 közötti időpontokban), a fellow kamionosok nagy örömére. Aztán megkérdeztem tőle, hogy felsőbbrendű vagyok-e, mire azt felelte, hogy természetesen. Ebből nehezebben engedett, de végül egy kompromisszumos megegyezésre jutottunk, miszerint bár önhibámon kívül felsőbbrendű vagyok, de ezt nem szoktam szándékosan éreztetni másokkal.

A dolog úgy került szóba, hogy igazságtalanul megvádoltak azzal, hogy erkölcsileg felsőbbrendű vagyok. Az úgy volt, hogy ez az ismerősöm megint levelezést indukált (időközönként meg szokott kérni, hogy segítsek neki, mintegy pszichológiailag, majd komoly energiákat befektetve bebizonyítja, hogy úgysem tudok segíteni, lásd még Eric Berne összes műve), és rögtön az elején elpanaszolta, hogy ő mostanában nagyon kommunista lett, mert nap mint nap megszenvedi azt, hogy másoknak a szülei a segge alá tolnak autót, lakást, neki meg nem (egyébként jobban keres nálam, pedig én sem panaszkodhatom). Én a válaszomban szelíden megjegyeztem, hogy bár az kedves dolog, amikor valaki azért akar kommunizmust, hogy a szegény gyerekeknek is legyen mit enniük, de az nem, amikor azért, hogy másnak ne lehessen jobb, mint neki (fiúm, amikor meséltem neki, hozzáfűzte, hogy igen, ez utóbbit hívják magyar kommunizmusnak). Erre ő azt válaszolta, hogy énnekem már megint az a fontos, hogy cipőt adjak a szegény gyerekek lábára, míg ő sokkal fontosabbnak tartja, hogy a burzsoá gazdagok ne süttethessék a hasukat Ibizán a cipőgyáruk bevételéből, mert ez a probléma forrása. Én ekkor felháborodtam, és meg is írtam neki, hogy leszarom a szegény gyerekeket (fiúm a történetnek ezen pontján megjegyezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy igen, engem tényleg végtelenül nem érdekelnek a szegény gyerekek), nem róluk beszéltem, hanem arról, hogy én azok iránt tudok rokonszenvet érezni, akik a szegény gyerekek miatt ideológusok, nem pedig azok iránt, akik azért, hogy másoktól elvehessenek dolgokat (különösen, hogy többször megtapasztaltam, hogy az illető milyen sebességgel képes sutba vágni bármilyen ideológiai ellenszenvét, ha egyszercsak a jövedelmező oldalára kerül a dolognak). Erre megkaptam, hogy már megint erkölcsileg magasabbrendű vagyok, és egyébként is kapjam be, és egyébként is, az xy nőismerőse sokkal jobb fej nálam (mondjuk ennek élét kicsit elvette az, hogy korábban az illető legjobb tulajdonságaként azt tudta felhozni, hogy "fejlődőképes" - én is ezt a szót használtam mindig, amikor valami pozitívat próbáltam mondani a titkárnőinkről a főnökségnek).

Erre csak annyit kérdeztem, mintegy költőien, hogy biztos-e abban, hogy én vagyok a felsőbbrendű, nem pedig ő kapar nagyon az alsóbbrendű helyért a konverszációinkban.

A másik thread az volt, amiben felhívtam a figyelmét arra, hogy tudna ő magának autót venni, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy ötmilliós, szalonból kigördülő darabnál kezdődik a gépjármű, hanem tényleg autót akarna, amivel A pontból el lehet jutni B-be, meg még vissza is. Erre a közgazdász diplomájával érvelt, ami, vele ellentétben nekem nincs, és ami, velem ellentétben, megnyitotta számára a tudás kapuit annak tekintetében, hogy megfizethetetlenül drága egy autót fenntartani. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy lehet, hogy neki közgazdász diplomája van, nekem viszont konkrét számaim igazi autóról a témában, amit az én fizetésemből lehetséges fenntartani (igen, még mindig kevesebbet keresek nála). Arra (merő rosszindulatból) nem hívtam fel a figyelmét, hogy a közgazdász diplomáját jobb társaságban ne nagyon emlegesse, mert esetleg rossz fényt vethet rá.

Végső, halálosnak szánt tőrdöfésként azt kaptam, hogy majd akkor fogja olvasni a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik. Noha nem teljesen értettem, hogy ebben, a szavak szintjén mi lehet a sértés, de azt éreztem, hogy ez az én szellemi képességeim hiányáról árulkodik, és ez egy olyan beszólás volt, amitől ha felfogóképesebb lennék, össze kéne omlanom és belátnom mindösszes bűneim, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem a fiúmat, hogy ő, ugye, akkor se mondana nekem ilyet, ha nagyon meg akarna bántani. A fiúm azt felelte, hogy ő soha nem akar engem nagyon, vagy kicsit megbántani. Ekkor, csak hogy biztosra menjek, megkértem, hogy képzelje el azt az imaginárius helyzetet, amiben megeszem a sütijét, amiről az Auchan hűtőpultja mellett határozottan kijelentette, hogy ez az ő sütije, és ha én is akarok, akkor most szóljak.
Ezen rövid ideig gondolkoztunk, majd megállapodtunk, hogy az nagyon abszurd helyzet lenne, ha én megenném a sütijét, mire ő azt mondaná nekem, hogy majd akkor olvassa a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik (sokkal valószínűbb, hogy azt fogja mondani, hogy fuj, köpöd ki). Mi szerencsére eléggé a sorokban, és nem a sorok között szoktunk egymással kommunikálni, ez például megkönnyíti számomra a megértést.

Szóval vigyázzatok ti is nagyon a közgazdászokkal. Következő felsőoktatási kasztelemzésünk a szociológusokról fog szólni.

Ma egyébként csináltam valami nagyon szégyenletes dolgot, de az vesse rám az első követ, aki hirtelen felindulásában is mindig racionálisan és körültekintően viselkedik. Én nem. Gondolkodtam is egyébként, hogy megírjam-e ide, ahol a nyilvánosság, de hát így kerek: ma reggel, szabad akaratomból, felelősségem teljes tudatában Norbi Update Karcsúság Kenyeret vettem.

Az úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról, természetesen nem készakarva, én olyat nem tudok, utoljára tavaly nyáron próbáltam készakarni, de az akkori pasim ennek keresztbetett, tudva-tudván hogy én a feszültégemet a cigarettán vezetem le, hisztérikus jeleneteket rendezett és/vagy hazudott valami nagyot és átlátszót, mint egy bálnabél-léggömb kétnaponta, ezáltal én kétnaponta visszaszoktam, idegből róva az utcákat (persze egyszerűbb és könnyebb lett volna otthagyni vagy letépni a fejét és a kiömlő vérét valamelyik kedvenc ingével fogni fel, de én meghagyom a könnyebbik utakat a gyengéknek). Aztán jött a fiúm, és én úgy szoktam le mellette, hogy egyszerűen elfelejtettem először cigarettát venni, aztán rágyújtani, de tényleg, ez igazából egyikünk érdeme sem, nem szenvedtem (tudatosan legalábbis nem, de nem mindig veszem észre az ilyesmit), ő nem mondott olyanokat, hogy szokjak le (nagyon helyesen, az ilyenektől mindig viszket a tenyerem), és azóta konkrétan egyetlen szál cigarettát szívtam el, azt is szociális kapcsolatok ápolása végett, ráadásul egy csokor dohányzásnáci társaságában, bár tőlük illendően távol vonulva nem mintha megérdemelnék.

És akkor ettünk egy csomó csokit meg mittomén, egyáltalán, ettünk, ami számomra nem volt annyira magától értetődő addig, ezáltal tavaly ősz óta tavaszra felszedtem magamra olyan 9-10 kilót, mentségemre legyen mondva, hogy ősszel lelki/egészségügyi okokból kifolyólag kimondottan nyeszlett voltam, na mostanára már nem lehetett ezt elmondani rólam, úgyhogy fogtam is magam és legott biciklire pattantam én, meg azt csinálom, hogy du 3 után nem eszem. És du 3-ig is csak ilyen fehérjés/zöldséggyümölcsös dolgokat leginkább, mert a szénhidrát nem az én barátom, bár nagyon szeretem őt, például csirkepörköltöt is csak alibiből szoktam a nokedlihez, tisztább konyhát megcélzó esetben tarhonyához fogyasztani. De ennek vége (leszámítva a gyenge pillanataimat), tudatosan vásárolok, és itt kanyarodunk vissza a Norbi Update Karcsúság Kenyérhez (eddig ugyan nem tudtam, hogy karcsúságból is lehet kenyeret csinálni, de ez olyan lehet, mint a táblák a biciklislámpáknál, hogy "a szabad jelzés érdekében nyomja meg a gombot", meg is nyomom mindig többször, hadd örüljön a szabad jelzés), szóval reggel nézegettem ezeket a rozsos/tönkölybúzás izéket, és mindegyik száraz volt, kivéve a norbiféle, és nagyon éhes voltam, és ő nagyon kellette magát, kedves bíróság, úgyhogy igen, megtettem. Többször. Előtte ugyanis egyszer már vettem norbis brokkolis csirkét is.

Ja, lényeg ami lényeg, a dolog működik, három hét alatt lement 5 kiló (a hiteles, munkahelyi mérleg szerint - a fiúm mérlege szerint ugyanis attól is hízom fél kilókat, ha ülök csendben a kanapén, mondtam is neki, hogy csináljunk vele valami nagyon csúnya dolgot, gyújtsuk fel, javasolta ő, én erre azt feleltem, hogy inkább valami olyasmire gondoltam, mint a hivatali patkányokban, hogy kivisszük egy mezőre és ott szétkalapáljuk és szétrugdossuk, és utána felgyújtjuk, konkludálta a fiúm, azt ebbe' maradtunk).

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy szétrúgtam a volt pasim fejét. Mezítláb. Naturális volt, hallottam (éreztem) a fogak reccsenését, porcok csikorgását, ilyesmi.

Tegnap azt álmodtam, hogy most már mindenképpen gyerek kell nekem. Naturális volt. Kiszámoltam például, hogy május-júniusban kéne teherbe esnem, mert a vízöntők-halak még egészen elviselhetőek (megnyugtató, hogy azért álmomban is megvannak a prioritásaim), és megterveztem, hogy melyik sarokban legyen a babaágy.

Ma azt álmodtam, hogy abortuszt hajtanak végre rajtam (néha kicsit túlkompenzálok álmomban). Naturális volt. Kötőtűvel csinálták.

Kíváncsi vagyok, holnapra mit találnak ki.

Meg tegnap kaptam egy sms-t is, amit megkönnyeztem. Ha három életem volna, az egyiket biztosan folyamatos sírással tölteném, duzzogós hüppögéssel és meghatott picsogással, álomba zokognám magam esténként és némán könnyeznék a tengerparton ülve napközben, de szerencsére nincs három életem, ebben az egyben pedig nincs ilyesmire idő.

És most arra ébredtem, hogy úgy ráz a hideg, hogy szabályosan hozzá-hozzácsapódik a könyököm az ágyrácshoz, és csorognak a könnyek a szememből, kivételesen nem a saját, amúgy igen nagyra értékelt személyem miatt. Kell nekem idegenblogokat olvasnom késő éjjel hazajőve.

Mert az van, hogy bár a télapóhoz írt levelemben elmismásoltam, de én tényleg voltam idén nagyon rossz. És most kár lenne azzal áltatnom magam, hogy ha én nem, akkor más, meg hogy én soha nem mondtam, hogy költözzön el, mert ki tudja, hogy ha erkölcsösen viselkedtem volna, mi lett volna és mi nem. És az a legnagyobb baj, hogy ha most jönne valaki, és szöget akarna verni ezért a tenyerembe, akkor oda is tartanám neki, mert megérdemlem, de sajnálni, sajnálni azt nem tudom.

(És az úgy történt, kedves esküdtszék, hogy miután késő éjszaka nyilvánosan megcsókolt, meg én is őt, meg a lépcsőn is, nem is találkoztunk, és tüdőgyulladása lett, én meg elmentem síelni. Olaszországba. És este ott olvasgattam a faházban az emeletes ágyon (egyébként a rendszergazdával és a mostani főnökömmel voltam egy szobában, akiről akkor még nem tudtam, hogy mostanra a főnököm lesz), és a szomszédos nappaliban, amit egy nem egészen a mennyezetig érő fal választott el tőlem, italoztak, meg sztorizgattak a többiek, és egyszer csak hallom, hogy valaki önelégülten kijelenti, hogy a nők hülyék, nem tudnak szeretni, egy idő után mindegyik csak sír meg féltékenykedik, pedig a legjobbat kapják, a többiek meg buzgón helyeselnek. És mivel számomra ez a kijelentés kb azzal egyenértékű, mintha valaki azt mondaná, hogy a nők hülyék, amiért soha nincs vele orgazmusuk, pedig ő a legjobb szerető a világon, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. És mert nem akartam hisztispicsáskodni meg kellemetlenséget okozni, úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, elvégre tudom az utat, arra kell menni, amerről jöttünk. Úgyhogy felöltöztem és elindultam a szerpentinen, lábszárközépig ért a hó az úttest mellett, de mindegy volt, mert fűtött az indulat, meg siettem is, elvégre mégiscsak sokszáz kilométerről volt szó. És akkor közben írt időnként nekem sms-t a tüdőgyulladt, én meg időnként visszaírtam (komótosan, szertartásszerű volt, kesztyű levesz, cipzár lehúz, telefon kibányász zsebből, olvas, mosolyog, elfagyott ujjakkal üzenetet prediktíve bevisz), és a hegy teteje felé megkérdezte, hogy mi a bajom, és én visszaírtam, hogy köcsögök, és akkor ő azt írta, hogy de ő szeret, ha ez segít, és én már nem emlékszem, mit válaszoltam, mindenesetre megfordultam, és visszasétáltam a faházba, volt vagy másfél óra lejtmenetben is. Így történt, és nem másképp.)

Tegnap végül találkoztam a fiúval, és érdeklődés hiányában (az enyimében) a haragvás elmaradt. Pedig hogy elhatároztam, hogy visszafogom majd magam, nem teszek kellemetlenkedő megjegyzéseket, nem leszek sértődött meg bántott meg zaklatott. Aztán nem volt szükség rá, hogy visszafogjam magam, mert megjött, nézett szomorúan, mint harry potter egy vesztes kviddicscsata után, én meg vigyorogtam. Muszáj volt, mert belehempergett arccal a szalvétára öntött kristálycukorba (merem remélni, hogy a szórakoztatásom végett, nem vad vágyainak engedelmeskedve).

Meg felhívott a balrog, hogy érik a stílusom, ha az elmúlt pár év tendenciáját nézi. Megbeszéltünk a jövőben valamikorra egy író-olvasó találkozót, amikor majd a könyvemről fogok beszélni, ő meg majd feláll a hátsó sorban, és megkérdezi, hogy mire gondolt a művésznő, amikor azt írta, hogy. (Ezt a hogyot még majd ki kell találnom).

Meg kaptam sms-t, hogy felhívott véletlen valaki hétvégén éjjel, én meg 18 percig hallgattam a semmit. Magamra ismertem, de nem emlékeztem.

És akkor végül egyenesen hazasétáltam (már nem esett), és lefeküdtem aludni, egyéb lehetőségeket figyelmen kívül hagyva. Így tűnt stílusosnak, meg álmos is voltam.

És már most görcsben van a gyomrom.

Mert valakinek megígértem valamit, és noha közben kiderült, hogy az a valaki hosszú hónapokon keresztül folyamatosan hazudott, illetve kihasznált erre-arra, azért odaadom, amit ígértem, mert miért ne. Veszíteni nem veszítek vele semmit.

Basszus, ez nem nekem kéne hogy kellemetlen legyen.

A Szentendrei úton éjfél után már muszáj volt levennem a cipőmet, mert késeken jártam, mint a kis hableány, és arra gondoltam, hogy utólag erre (konkrétan a sétára) úgy fogok visszaemlékezni, hogy milyen boldog voltam akkor, de csak utólag, mert aktuálisan éppen kurvára törik a lábam a kavicsok.

Szóval találkoztunk tegnap, ha már úgyis Pesten (Budán) volt, és először a korsóját rágta, utána az én számat. Pont olyan volt, mint amikor először csókolt meg (pl akkor is seggrészegek voltunk). A U2-tól énekelte a One-t lent a gitáros srác, a szomszéd szobából olyan töménységű spanglifüst jött át, hogy nem csodálkoztam volna, ha anyagi hozzájárulást kérnek tőlünk, és megittam az ő sörének nagy részét is. Aztán a metróból is visszajött, aztán én mentem le utána a metróba, meg ilyenek.

Pedig ritka szarul indult, tele voltam fontos mondanivalóval, tehát csupa olyannal, amit csak mintegy mellékesen, társalgás közben lehet megemlíteni, ennek következtében hosszasan ültünk egymással szemben némán, bámulva a másik fülét. Szerintem a könyveknél is baromi fontos az első mondat, az megadja egy időre az egész hangulatát, úgyhogy sebesen pörgettem a fejemben a teljes értelmezőszótárat (beleértve az idegen eredetű szavak függelékét is), hátha össze tudok rakni belőle valamit, amitől minden rossz jó lesz, kisüt a nap, és ránktámad a világbéke, mert a feszültség lassan kezdett tarthatatlanná válni. Ő is ezt a kezdést várta, amiben benne van minden, ami méltó hozzánk meg a helyzethez. Bár nem sürgetett, de időnként kérdőn nézett rám, szerintem nem is bízott bennem igazán. Mindenesetre amikor végül kimondtam, a hatás frenetikus volt: fiú az asztalra borulva röhögött, feladva az addig igen hatásosan gyakorolt ejrópaifilmes "esőverte hídon merengek a ködbe" imázs biztonságát, és onnantól kezdve tényleg minden jó lett.

Az ominózus mondat egyébként úgy szólt, "ja, meg vettem habverőt is". Nagyot üt, ha van előtte tizenöt percnyi hatásszünet.

Tele van a fejem apró, kalapácsos emberekkel, akik egy balrog elől menekülnek. Úgy érzem, kezdenek rájönni, hogy a szemüregemen keresztül tudnak majd legkönnyebben áttörni.

Azt mondta tegnap a kocsmában a fiú, hogy azért szorongatja a sörét két kézzel, hogy ne érjen hozzám, és azért rágja a poharat, hogy véletlenül meg ne csókoljon. Úgyhogy direkt csókolt meg.

Bezsákoltam ma az ezernyi kis emlékezős dolgot, amiktől nem lehetett nekem meglenni a szobámban, a macskákat, a csigát, ami tök olyan, mint amit rajzolt nekem, és amit még meg sem tudtam mutatni, papucsokat, fogkefét, stb, de a szemétledobóba végül csak az ágynemű ment, a többivel visszafordultam a szekrény aljáig, úgyis mindegy. A telefonomban is lett vagy 160 üres hely leendő sms-eknek, csináltam magamnak programot a hét minden estéjére, és elszívtam az én Utolsó Szál Cigarettámat, mától kezdve csak az agysejtjeimet vagyok hajlandó pusztítani, abból jut is, marad is.

Ezentúl új élet, nyafogás nélkül.

A szakításról még annyit, hogy amikor mondta, hogy ő nem fog feljönni Pestre (pedig csak Budára kéne, gondoltam viccesen), akkor igazából mindketten tudtuk, hogy nem arról az egy órás vonatútról van szó, és mivel én tudtam, hogy ő is tudja, fordítva viszont nem, az intencionalitás magasabb szintjének biztonságában megengedtem magamnak egy kis asszociatív elkalandozást. Az egyik kedvenc filmes szerelmi jelenetem a Rekviem egy álomért végén van, amikor Harry telefonál az előzetesből, hogy mindjárt otthon lesz, tudja, hogy nem, itt várlak, válaszolja Marion, miközben rúzsozza a száját, mert megy eladni magát drogokért. Na, ennél a résznél mindig bizsereg a tarkóm.

És most olvasom, hogy the scene where Harry and Marion talk on the phone was shot simultaneously on adjacent parts of the same set through a live phone hookup, so that actual reactions could be used.

Nem minden hazugság ám, ami nem igaz.

Van ugye ez a mese, hogy a királylány a vártoronyban, és a királyfi megszerzi az aranyalmát, legyőzi a sárkányokat, és akkor a királylány azt mondja, hogy ha száz napon és száz éjszakán keresztül vár rá a kastély kapujában, akkor elnyerheti őt. Namármost ha én lennék az a királyfi akkor kivárnám a száz napot és a száz éjszakát, és amikor kijön a királylány, akkor azt mondanám, hogy most ő várjon száz napot és száz éjszakát, majd ellovagolnék a naplemente irányába. A sárkányokat, gyümölcsöket nem számítanám fel, mert nagylelkű a természetem, de valószínűleg pár hét alatt megfeledkeznék a királylányról, mert rövid a memóriám.

Szerintem valami mélylélektani fertőzésem lehet.

Megcsináltam a tízezer leütést. Utána nem voltam képes a szobámban aludni, úgyhogy einstandoltam a rendszergazda kanapéját. Ott se voltam képes aludni, mert sírtam reggelig (vagyis három órán keresztül). Most egy ideig idegenben fogok hálni, aztán majd összeszedem magam, és bezsákolom a szobából az emlékezős dolgokat (vagyis a szoba nagy részét). Meg veszek új ágyneműt, ilyenek.

Egyébként áldott állapotban vagyok (úgy két hetes lehet), de ez nem lesz tartós. Még szerencse, hogy minden pestiestben benne van a hetvenkétórás ambulancia. (Nincs túl sok választásom).

Hiányzik a temető.

És vége a temetőzésnek, és szakítottunk, és nem bőghetek, mert hajnalig még tízezer leütést meg kell csinálnom a fordításból. Mondjuk ebben benne van a szóköz is.

Itt volt a fiúm, de már elment, én meg csak nézegetik ki bánatosan az ablakon, hátha. Tudom hogy nem, de hátha.

A nap csúcspontja: felhívott Godot az I**Á-ból, hogy holnap jön, és hozza az ágyamat. Ámen.

Ja, és a conceptisen már nem csak grafilogikák vannak, hanem sudokuk is (addiktív élmény autistáknak, fiúm, aki amúgy igen nagylelkű személyiség, ezeknél húzza meg a határt a közös vagyon kérdéskörében, Joeyval szólva: he doesn't share sudoku).

Egyébként meg ma vagyunk fél évesek.

A fiúm tegnap kvázi megkérte a kezem, sőt, gyereket is ígért, rögtön kettőt egyszerre, feltéve, ha. Namármost a ha már folyamatban van (igen, kezeltetem magam), ugyanakkor ezt a kézkérést inkább állásfoglalásnak, mintsem konkrét ajánlatnak vettem, tekintve, hogy a fiúm pillanatnyilag nős, nem általam.

Tegnap este mire felhívott, már igen későre járt, továbbá tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztott akkorra, lakásbúcsúztatás címén, én meg reflektív személyiség vagyok, úgyhogy a találkozásunk meglehetősen mediterránra sikerült. Utána még megbeszéltük ex-főbérlőékkel mindazt, amit az elmúlt pár hónapban nem sikerült (bár azt talán nem kellett volna az orrukra kötni, hogy mi dugás a szent aktus előtt feltétlenül imádkozunk), majd érzelmes búcsút vettünk, és előadtunk egy rögtönzött burleszket a buszmegállóban, a nálunk lévő vasalódeszka, fritőz és teniszütő segítségével. Fiúm bevallotta múlhatatlan érzelmeit a poroongyának, akit időnként a saját szájába is vett. Én merengtem. A busz jött. Otthon imádkoztunk.

Izolda empátiáját ismételten lángragyújtotta konstans szörcsögésem és könnybelábadt tekintetem, úgyhogy elküldte az egyik sofőrt, hogy hozzon nekem neocitrant. Ezzel sikerült annyira legyengítenie, hogy gond nélkül a hatalmába keríthetett mentálisan, és átvihette rám az akaratát. Az eredmény: az országnak további egy napot kell várnia egy bizonyos mp3 lejátszó magyar nyelvű leírására, viszont Izoldának van ac3 codecje, amivel hangot varázsolhat a Sin City alá.

Gyerekkoromban a műfordítás valami varázslatosan emelkedett tevékenységnek tűnt nekem, amit az intellektuális elit végez, lehetőleg késő este, távol a város zajától és a világi hívságoktól, tölgyfaborítású könyvtárszobában. Az olyan lábjegyzetektől, mint pl "fordította: Tandori Dezső"* mindig megképzett előttem ez a műfordítói archetípus, amint leemel teméntelen könyve közül egy megsárgult kötetet, és miközben kikeresi a kérdéses szövegrészt, bele-beleolvasgat a műbe. Lelkét ilyenkor elönti a Szép és a Jó. Namármost Titi - nevezzük most már csak így -, aki műfordító, sőt, többünkhöz hasonlóan papírja van arról, hogy végtelenül intelligens, ráadásul bugyit is rendszeresen vált, a következő belső monológot osztotta meg velem az imént egy sehogy nem talált Congreve drámarészlet kapcsán:
- Faszom már ebbe a Congreve-be. Ráadásul kettő is volt belőlük, a másik valami rakétát talált fel, hogy dugná fel a seggébe.
Ezúton is kérnék bárkit, aki a tudás birtokában van, hogy ossza meg velünk William Congreve: The Mourning Bride c. drámájának magyar címét.

A fiúm meg obszcén sms-eket küld, talán abban reménykedve, hogy majd jól kiábrándulok. Na azt várhatja.

* A könnyebb érthetőség kedvéért: itt olyan más által korábban lefordított idézet a fordításban dologról van szó, mint pl a Shakespeare-ek az Agatha Christie-kben

Asszem, én vagyok az egyetlen egész Nagy-Magyarországon, aki szeret bejárni dolgozni.

Egyrészt sokkal szórakoztatóbb, mint otthon csinálni, ahogy tettem az elmúlt pár évben, a munkatársak jófejek, a vezetőség a hülye vicceivel biztosította lojalitásomat (engem pár hülye viccel simán le lehet venni a lábamról), és huszonötféle tea közül választhatok.

Viszont itt van Izolda, ül velem szemben szőkén, kicsit elhasználtan, mély dekoltázzsal, és folyamatosan kelti bennem az ambivalens indulatokat. A fő profilunk így kettőnknek a fordítás volna, angolról magyarra, ebben Izoldát az akadályozza meg, hogy nem tud angolul. A magyart viszont folyamatosan gyakorolja. Ha éppen nincs sürgős munkánk, akkor körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól. Ha éppen van sürgős munkánk, akkor a stressz okozta feszültséget vezeti le azzal, hogy körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól - ugyanakkor és másrészről Izolda egy meglehetősen kedves teremtés, empatikus, gondoskodó, amolyan anyatípus, elmosogat utánam, és fedez, ha korábban akarok elmenni, de ez mind nem fogja megmenteni az életét, ha még egyszer hüvelyváladékokat próbál velem megvitatni.

Most hívott a szőke fiúm. Szeret engem.

Meg hívott az exhumálás-kontaktom is, hogy holnap mégse lesz. Majd szerdán meg csütörtökön. Shit. Pedig már itt éreztem a tenyeremben a százötvenéves emberi lábszárcsontok tapintását.

Szóval az van, hogy tegnap éjjel még itt fetrengett a (Noresund) ágyamban, a harry potteremmel a hasán, és amikor hajnali egy fele besunnyogtam mellé, akkor hozzámbújt, én meg nem mozdultam, hogy ne ébredjen fel, és arra gondoltam, hogy az összes karmikus állatság és egyéb világegyetemes machinációk ellenére még mindig ő az istenség az én házioltáromon. Ma viszont nincs sehol.

És szar a világ, ne haragudjak.

Délután tehát felslattyogtam a rendszergazdához (az úgy van, hogy rendszergazda az X.-en lakik, és az (X-2).-en közösen bérlünk egy lakást, aminek az egyik szobáját ő és közös nőismerősünk használják irodának, a másikat meg én, otthonnak. A bázist egyébként az egyszerűség kedvéért Kommunának hívjuk, a csengőn is ez van feltüntetve, kiegészítve a(z egyszerűsített) neveinkkel, amik kb úgy hangoznak (bár nem pont ezek), hogy Titi, Lucia, Menyét - kíváncsi vagyok, mikor jönnek hozzánk először razziázni, üzletszerű kéjelgés gyanújával), na szóval, felslattyogtam, újrainstalláltam az ágyát (semmi pajzánkodás, csak megcseréltem az ágybetétek sorrendjét, erre a pasik képtelenek egyedül), kiolvastam a Hócipőjét, majd elhúztunk a Magyar Hipermarketbe, ahol is egy pár perces telefonbeszélgetés után vörösen felizzott a szeme, és "nőzni akarok" harci üvöltéssel végigkergetett a sorokon (azazhogy kergetett volna, de elbújtam a sajtoknál, sajnos elért telefonon).

A helyzet az, hogy nekem vannak komoly céljaim az életben, nem akarok beszűkült picsa lenni, aki folyamatosan századfordulós szépirodalmat és kvantummechanikás cikkeket olvas az elefántcsonttornyában, hajt a személyes megtapasztalás vágya a létezés minden területén, ami az utóbbi héten abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy márpedig én végig fogom kóstolni az összes instant szószostésztát. Az én elhatározásom egyebeesett a Corásokéval, akik el voltak rá szánva, hogy márpedig ők olcsóért adják mostanában az összes instant szószostésztát - na ezt az idilli koincidenciát törte apró cserepekre rendszergazda, meg a (leendő) nője, mint egy görög drámában. Nekik köszönhetően épphogy le tudtam kapni a polcról egy tejszínes-hagymásat, meg egy csirkepörköltöset, a tepertőssel szinte csak összetalálkozott a pillantásunk, már szippantott is be a kassza és az ő sora (útközben azért, mivel (bár ezt nem volna szabad elárulnom) természetfeletti képességekkel rendelkezem, sikerült magamhoz rántanom egy Heineken fourpackot és egy doboz Toffifeet is).

Egyedül az vigasztal, hogy kedden-szerdán megyek temetőfeltárni, leletmentés végett.

Főzzön már rám valaki. Lécci.

És ma költözött a szőke fiúm le a szö betűs városba, oda, ahova a világon a legkevésbé kívánnám őt, beleértve a polgárháború dúlta területeket is. Az élet pici iróniái.

Felhívott a fiúm, hogy szálka ment a nyelvébe. Én megkérdeztem, hogy hát azt meg hogy, mire az volt a válasz, hogy látott a Kikában egy rattan paravánt, amit muszáj volt megnyalnia.
Szerintem nem feltétlenül egészséges, ha mindig enged az állatias ösztöneinek. Ki tudja, hányan nyalták már meg azt a paravánt előtte.