Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról, mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk, telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem, mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz, hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50 százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet, csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el. Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat, meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más, nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban, de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem, mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.

- Itt mindenben én vagyok a főnök - mondta a rendszergazda halkan, nehogy meghallja valaki.

Persze ha tudnám, hol vannak a kamerák, az segítene abban, hogy mindig a jobbik profilomat mutathassam nekik.

Szerintem az, hogy paranoid vagyok, még nem jelenti azt, hogy a rendszergazda nem az Idegen Hatalmak (nevezzük őket ezután csak ŐK-nek) ügynöke, aki folyamatosan logolja az interperszonális aktivitásaimat, legalábbis erre utal az, hogy eddig úgy kilencvenkilenc százalékos valószínűséggel sikerült beköszönnie hozzám, amikor nekem éppen magánéletem volt. Ezzel úgy önmagában nem is lenne baj, tudom én, hogy mekkora jelentősége van lényemnek és cselekedeteimnek az univerzum egyensúlya szempontjából, de tegnap olyat tett, ami egyszerre volt váratlan, megmagyarázhatatlan és rémületet keltő: bár szóltam neki, hogy este ne jöjjön irodázni, nem jött egyáltalán. Viselkedésére nem tudok sok magyarázatot elképzelni, lehetséges persze, hogy hirtelen halált halt láncfűrész által, meg az is, hogy ŐK már mindent tudnak rólam és épp az észrevétlen eliminálásom tervén dolgoznak, de ezen lehetőségek egyike sem nyugtat meg engem.

Abban reménykedem, hogy egyszerűen csak bekamerázta a lakást, és így tudta, hogy nincs miért lejönnie.

Ja, egyébként tegnap megtudtam, hogy kihez rohant a minap a rendszergazda, akit egyébként (szintén tegnap) halálosan megfenyegetett a volt és leendő (örök) nője, és mit mondjak, az életünk egy brazil szappanopera, de csitt, kicsi szám.

Szóval az van, hogy tegnap éjjel még itt fetrengett a (Noresund) ágyamban, a harry potteremmel a hasán, és amikor hajnali egy fele besunnyogtam mellé, akkor hozzámbújt, én meg nem mozdultam, hogy ne ébredjen fel, és arra gondoltam, hogy az összes karmikus állatság és egyéb világegyetemes machinációk ellenére még mindig ő az istenség az én házioltáromon. Ma viszont nincs sehol.

És szar a világ, ne haragudjak.

Délután tehát felslattyogtam a rendszergazdához (az úgy van, hogy rendszergazda az X.-en lakik, és az (X-2).-en közösen bérlünk egy lakást, aminek az egyik szobáját ő és közös nőismerősünk használják irodának, a másikat meg én, otthonnak. A bázist egyébként az egyszerűség kedvéért Kommunának hívjuk, a csengőn is ez van feltüntetve, kiegészítve a(z egyszerűsített) neveinkkel, amik kb úgy hangoznak (bár nem pont ezek), hogy Titi, Lucia, Menyét - kíváncsi vagyok, mikor jönnek hozzánk először razziázni, üzletszerű kéjelgés gyanújával), na szóval, felslattyogtam, újrainstalláltam az ágyát (semmi pajzánkodás, csak megcseréltem az ágybetétek sorrendjét, erre a pasik képtelenek egyedül), kiolvastam a Hócipőjét, majd elhúztunk a Magyar Hipermarketbe, ahol is egy pár perces telefonbeszélgetés után vörösen felizzott a szeme, és "nőzni akarok" harci üvöltéssel végigkergetett a sorokon (azazhogy kergetett volna, de elbújtam a sajtoknál, sajnos elért telefonon).

A helyzet az, hogy nekem vannak komoly céljaim az életben, nem akarok beszűkült picsa lenni, aki folyamatosan századfordulós szépirodalmat és kvantummechanikás cikkeket olvas az elefántcsonttornyában, hajt a személyes megtapasztalás vágya a létezés minden területén, ami az utóbbi héten abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy márpedig én végig fogom kóstolni az összes instant szószostésztát. Az én elhatározásom egyebeesett a Corásokéval, akik el voltak rá szánva, hogy márpedig ők olcsóért adják mostanában az összes instant szószostésztát - na ezt az idilli koincidenciát törte apró cserepekre rendszergazda, meg a (leendő) nője, mint egy görög drámában. Nekik köszönhetően épphogy le tudtam kapni a polcról egy tejszínes-hagymásat, meg egy csirkepörköltöset, a tepertőssel szinte csak összetalálkozott a pillantásunk, már szippantott is be a kassza és az ő sora (útközben azért, mivel (bár ezt nem volna szabad elárulnom) természetfeletti képességekkel rendelkezem, sikerült magamhoz rántanom egy Heineken fourpackot és egy doboz Toffifeet is).

Egyedül az vigasztal, hogy kedden-szerdán megyek temetőfeltárni, leletmentés végett.

Főzzön már rám valaki. Lécci.